Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. Kicsi és nagy dolgok

 

Szárazra törölte magát, és kivonult a fürdőből. A szoba összes szekrényajtóját- és fiókját kinyitotta, hogy megkeresse a lány ruháit. „Milyen egyszerű alsóneműk” – forgatta kezében az egyik bugyit. Csipkéktől és masniktól mentes, felirat nélküli fehér pamut volt. „Csak van itt valami izgalmasabb!” Tovább kutakodott. Az egyik ruhásfiók alján végül talált egy addig bontatlan dobozkát, belsejében három egyforma, fekete tangával. „Ez már igen!” Az alteste még mindig a korábbi kényeztetéstől dorombolt, mikor a finom szövet rásimult. A melltartóval még jobban megszenvedett, mint mikor a tegnapit próbálta levetni, de valahogy úrrá lett a helyzeten. Zokniból tisztát keresett, aztán úgy döntött, nadrág és felső kérdésében megelégszik azokkal, amiket Hinata a bulin viselt. Amíg cipő után kutatott, követelőző inger jelentkezett az alhasában. „Ki kell mennem…” – állapította meg. Ledobta magáról a farmert, és bement a mosdóba.

„Szóval a lányok is szoktak…” – nyugtázta, miután végzett. „Mindig sejtettem… és nem is éppen rózsaillatú.” Megrántotta a vállát. „Mi sem természetesebb.”

Újra felöltözött, cipőt is talált. A sötét színű póló fölé a lány kapucnis pulóverét húzta, amit az iskolában látott rajta az előző napokban. Úgy sejtette, abban nem fog fázni, ha kimegy az utcára… mert ki akart menni, és elsétálni a lakásáig, hogy beszéljen az eredeti testével. A pár lábbelivel a kezében, lábujjhegyen lopakodott ki a szobából. Kisvártatva megtalálta a bejárati ajtót. Elmosolyodott; a zárban benne volt a kulcs, feje lyukában egy gyűrűvel, amin újabb kulcsok társaságában egy kicsiny, rózsaszín szőrmegombóc függött. „Vajon Hinata kulcsa?” – tépelődött. „Nem, ő ennél komolyabbnak tűnik. Talán van húga.”

Óvatosan nyitotta ki a zárat, belebújt a lány apró topánkáiba, aztán kisurrant az ajtón és behúzta maga mögött. „Nem viszem el a kulcsot” – döntötte el. „Majd sietek… ebben a faluban amúgy sincsen túl sok betörés, pláne ezen a környéken.” Csak a nappalit látta még Hinata hálószobáján kívül, de az is nagyobb volt, mint az ő lakása. Úgy sejtette, a falu gazdagok lakta negyedébe csöppent.
- Szervusz, Hinata-chan! – kiáltott rá egy vaskos férfihang, miközben kihátrált az udvarra.

Megpördült a talpán.
- Mi a…! Uh. Jiraiya… - sóhajtott fel a férfi láttán.
Jiraiya a falu csavargója volt, foglalkozására nézve alkoholista és alkalmi szatír, bár – javára legyen mondva – eredetileg házasságszédelgőnek készült, csak nem talált olyan bolond asszonyt, aki hozzáment volna. Időnként megkörnyékezte a középiskola igazgatónőjét, Tsunadét, de mindig kosarat kapott, olykor ökölcsapások formájában. Máskor a kiskorú lányokat kerülgette, hasonló sikerrátával. Mindeközben pedig idénymunkákból tartotta fenn magát, mert silány ponyvaregényei, amiket önköltségen megjelentetett, nem bizonyultak túl kelendőnek – csak Kakashi vásárolta őket és Ebisu, Naruto osztályának informatikaoktatója.
- Bizony, én vagyok – szólt mézesmázos hangon a férfi, és rávillantotta másfél tucat repceszín fogát.
Naruto borzongott a mosolytól.
- Mit akar, öreg?
- Ejnye, ejnye, mi ez a hangnem, Hinata-chan? A múltkor olyan aranyos voltál… még teát is főztél nekem, mikor megtisztítottam a járdátokat a hótól. – Emlékeztetőnek felemelte a kezeiben tartott lapátot és seprűt. – Esetleg megtehetnéd most is… de az sem volna kutya, ha adnál egy pici csókocskát az arcomra, ha már itt fáradoztam a kedvetekért…
- Tegyen le róla. Liliomtipró.
- Most mélyen megbántódtam. – Jiraiya keserves arccal próbált könnycseppeket varázsolni a szemébe. – Már egy fél éve alkalmaz engem az édesapád, ősszel hűségesen ápoltam a kertet, most a járdákat tartom rendben… nyugodtan mondhatjuk, igen, hogy én… én már egy… egy családtag vagyok…
- Maga egy csalárd tag – helyesbített Naruto. – Mellesleg alpári, mosdatlan, otromba disznó.
- Ejnye, ilyen csúf szavak egy ilyen szép szájacskából…
- Mit hízeleg?! Úgyse megyek el magával! Az én tangámmal nem fogselymezik, maga…
- Tanga? – kapott a szón az öreg, és bárgyú vigyor terült szét az arcán. – Ó, istenek… bár láthatnám…
- Éhgyomorra pofozkodni akar?! – rázta az öklét a lánytestbe bújtatott fiú. – Eresszen utamra, vén szado-mazo-homo-pedo…

Jiraiya ezen a ponton elégelte meg a malíciát.
- Csak pedo – közölte önérzetesen. – Esetleg mazo, de az csak ritkán.
- Elég! – Naruto már ordított. – Hagyjon békén, mert beverem a képét!
- Ugyan már, egy ilyen finom, gyönge kislány, mint te…

„Igaza van…” – látta be a fiú. „Most lánytestben vagyok.”
- Akkor az udvarlómmal veretem meg! – rögtönzött.
- Nincs is udvarlód – emelte meg szemöldökeit a zaklatója.
- De van!
- Akkor áruld el a nevét! – pimaszkodott Jiraiya vigyorogva.
- Uzumaki Naruto!
- Uzumaki Naruto… hm… hallottam már ezt a nevet, igen… de hol?
S míg az öreg az emlékeiben kutatott válasz után, Naruto elslisszolt mellette, kifutott a kertkapun, és a saját lakása felé vette az irányt.

Szokatlanul meleg volt a reggel, kicsit meg is izzadt a vastag pulóverben, ahogy talpalt. Lehúzta rajta a cipzárt, egészen a köldöke magasságáig, és szabaddá tette a mellkasát, hogy lehűljön. A mozdulat nem kerülte el az utca túloldalán ácsorgó fiúk figyelmét. Nem ismerte őket, idősebbek voltak nála, és szemtelenségeket kurjongattak neki. Dühödten húzta össze magán a ruhát.
- Ne csináld, kislány – óbégatta a leghangosabb –, mutass nekünk valamit!
„Legyen nektek gyereknap!” – gondolta engedékenyen Naruto, és fügét mutatott.

Húsz percbe került, hogy hazaérjen. Miközben türelmetlenül zörgetett az ajtón, jobbra-balra forgatta a fejét. „Remélem, nem látnak meg így többen. Elképesztő, milyen neveletlenül bámultak rám ezek a barmok. Vagyis Hinatára bámultak, igen… ne bámulják! Az ő teste most az enyém. Egyedül az enyém. Másnak ránézni sem szabad. Nem mintha tetszene, de mégis…”

Halk hang szólalt meg az ajtó mögött.
- T-t-tessék…
- Hinata vagyok – közölte a kopogtató. – Nyisd ki, Naruto.
- H-H-Hinata…
- Igen, az! Nyisd ki.

Naruto furcsának találta az eredeti porhüvelyét. A narancssárga ruhás fiútest reszketett, pironkodott és az ujjait tördelte, miközben beszélgetni próbált vele. A dadogás szintén idegenül hatott a szájából.
- Ha jól gondolom, te Hinata vagy – tippelt a fiú.
- I-igen…
- Az én bőrömben.
- I-igen… h-hogy történhetett ez? Az e-egyik p-percben még T-Temariéknál voltunk, aztán arra é-ébredtem, hogy… hogy…
- Hogy nem vagy önmagad?
- P-pontosan. Mi t-t-t-történt velünk?!

Leültek az ágyra, és jó húszpercnyi találgatásba bocsátkoztak a testcsere feltételezhető okáról, azonban egyikük sem tudott értelmes magyarázattal előállni. Naruto bízott benne, hogy osztálytársnője megnyugszik majd beszélgetés közben, de csalódnia kellett. Hinata továbbra is dadogott, és idegesen rázta a lábát.
- Mi bajod? – csóválta a fejét a fiú. – Talán félsz tőlem, vagy mi?
- De-dehogy… csak… hát…
- Na? Mit tipegsz?
- P-p-p-p-p-pisilnem kell!
- Értem. – Naruto a fürdőszoba felé bökött. – Az ajtó mögött találod, parancsolj.
- R-rájöttem, hol van…
- Akkor?!
- N-nem tudom, h-hogyan kell h-használni ezt… – mutogatott Hinata a tábornokra.
- Egyszerű – legyintett a testrész eredeti tulajdonosa. – Megfogod, a csészébe célzol vele, aztán elereszted. Ja… érdemes a gatyót letolni előtte. Látod, milyen egyszerű? Még a leghülyébb fiúk is megtanulják valahogy.
- D-de én l-lány vagyok…
- Képzeld, észrevettem. Reggel belenéztem a tükörbe, és két nagy csö… ühüm… egy nagyon csinos lány nézett vissza rám.
- N-nagyon… cs-csinos… - suttogta maga elé szégyellősen Hinata. – Ó! – A tenyerébe rejtette az arcát.
- Most mi van? – kerekedett ki Naruto szeme. – Ne hisztizz, jó? Ha elkezded az Ino-féle maszlagot, hogy milyen kövér vagy, meg mekkora úszógumid van, itt hagylak!
- N-nem mondok s-semmit! Csak n-ne menj el…
- Helyes, helyes! Úgy tűnik, nem vagy reménytelen eset. No… irány a fürdő, mielőtt kidurrantod a hólyagomat. Segítek, ha akarod.

Segítség ide vagy oda, Hinata nehezen boldogult. Narutónak kellett letolnia róla a nadrágját, a bokszeralsót, aztán még meg is kellett nyugtatnia a szorongó lányt.
- Nem – közölte határozottan –, nem fogsz elájulni, ha meglátod a micsodámat.
- D-de lehet, hogy…
- Szedd össze magad! Néha muszáj vécézni, érted?! Nézz oda szépen, fogd meg, aztán…
- N-nem f-f-fogom meg!
- Jaj, anyám… akkor csináld ülve – szusszantotta Naruto.
- Jó. – Hinata megpróbált leülni a vécédeszkára. Első próbálkozásra majdnem lecsúszott róla, mert továbbra sem volt hajlandó kinyitni a szemét.
- Nézz oda – unszolta a segítője.
- M-m-muszáj?
- Az! Ki tudja, mikor változunk vissza az eredeti formánkba? Már ha egyáltalán visszaváltozunk valaha… na, nézd meg! Nem lehetek ott mindig, amikor rád jön…

Hinata kinyitotta az egyik szemét, és félősen a lábai között himbálózó katonára pillantott. Nagy levegőket vett, aztán kinyitotta a másik szemét is. Rettentően csodálkozott azon, hogy sikerült megőriznie a tudatát.
- Nem is olyan szörnyű, igaz? – nógatta a társa.
- N-nem… - ismerte el. – Csak f-fura… nekem ott nem lóg s-semmi… ez olyan… n-n-nagy…
- Köszi – húzta ki magát Naruto. – Rendes tőled, hogy elismered.
- N-nem úgy g-gondoltam… - szabadkozott Hinata.
- Nem? Kár – húzta a száját a fiú. – Gyerünk – türelmetlenkedett –, intézd már el végre…
- Z-zavarban vagyok! M-menj ki!

Naruto percekig várt a csobogó hangra az ajtó előtt. Mikor az elhalt, egy öblös, mély, fúvó hang bizonyította, hogy Hinata olyasvalamit is szélnek eresztett megkönnyebbülésében, amit általában a béke madaraként szoktak emlegetni az emberek. A lány pipacspiros arccal lépett elő a mellékhelyiségből.
- Bo-bo-bo-bocsánat! – hadarta.
- Egészségemre – veregette meg a vállát Naruto.
- Én… n-nem akartam neveletlen l-lenni… k-kicsit fura ez a test…
- Szóval fura. – A fiú némi éllel beszélt, mert dühítette a kifejezés. – Fura, nem fura, ez van, ezt kell szeretni! Te könnyen beszélsz, a te tested gyönyörű…
- K-k-k-köszönöm!
- …és tökéletes. Hogy mi?! Ez nem dicséret volt, hanem ténymegállapítás.
- K-köszönöm…
- Ugyan, hagyd már! Ami igaz, az igaz. Biztosan mondták már vagy százan…
- N-nem mondták… s-senki… eddig… - húzogatta szórakozottan a cipzárját Hinata.

„Létezik ilyesmi?” – döbbent meg Naruto. „Hogyhogy senki?”
- A barátod egy tuskó, ha nem mondta még – állította határozottan.
- N-nincs b-barátom…
- Akkor a volt barátod.
- A-az sincs… még n-nem volt b-barátom… cs-csak tetszik n-nekem v-v-valaki…
- Ó – lepődött meg a fiú. Részvétet érzett a lány iránt. – Az a hülye nem vesz észre téged. – Nem kérdés volt. – Megérdemelné, hogy elpüföljem a fehér botjával.
- T-t-tessék?
- Úgy értem, bizonyára vak az az illető. Megfogná veled az isten lábát, de észre sem veszi, mekkora szerencséje van!
- Ú-úgy gondolod? – ragyogott fel a lány szeme.
- Bezony! – bólogatott szorgalmasan Naruto. – Ha én volnék a helyében, azonnal randira hívnálak! – tódította. „Remélem, ettől megvigasztalódsz kicsit, te szegény… bár én nem vagyok egy főnyeremény…” – tette hozzá gondolatban.
- N-N-Naruto-kun…
- Igen?
- A-az, amit t-t-tegnap este m-mondtam neked…
- Hogy szeretsz? Ó, ugyan! – legyintett a férfiagytól vezérelt női kéz. – Tudom én, hogy szokás szívatni egymást az ilyen osztálybulikon, emiatt nem kell izgulnod! Nem ugrottam be, nem sértődtem meg. Rájöttem, hogy nem vagy szerelmes belém, mert te olyan… normális vagy. A szerelmes nők viszont hülyeségeket csinálnak, agyatlanul viselkednek, a szerelmük után mennek, ha az máshová költözik, vagy tudom is én, osztályt váltanak miatta… de érdekes, hogy pont most kezdtél csuklani! Valaki biztos emleget – vélte Naruto. – Ki tudja, talán pont az a tapló, aki tetszik neked…
- M-meglehet – nyögte Hinata.

Rövid időre megakadt a beszélgetés. Naruto elgondolkodott. „Ha nincs barátja, és nem is volt még, akkor én reggel… uh. Talán el kellene árulnom neki, hogy véletlenül elvesztettem a szüzességét. Nem, még nem, majd később felhozom valahogy…”

Ismerős, korgó hang vonta magára a figyelmét.
- Éhes vagy, Hinata? – kérdezte, miután beazonosította a forrását.
- I-igen, f-f-farkaséhes.

Naruto kinyitotta a hűtőajtót, és szétnézett a polcokon. Néhány félig kiürített instant ramenes dobozon és egy kis darab penészedő sajton kívül semmit sem talált.
- Azt hiszem, Ichirakunál reggelizünk – közölte bocsánatkérő mosollyal. – Utána bevásárolunk neked, mert nincs itthon semmi…
- N-nekem?
- Igen, neked. Most te vagy én, te laksz itt. Nem hagyhatom, hogy éhen halj…
- P-persze… csak tudnám, meddig m-maradunk így…
- Ki tudja? – tűnődött gondterhelten a fiú. – Talán örökre.
- És akkor m-m-m-mit csinálunk?
- Hát… nem is tudom. Jobb híján kénytelenek leszünk egymásba szeretni.
- Ó!
- Tudom, tudom, de nincs más lehetőség. Az iskolában még helyettesíthetjük egymást, de a magánéletben? Én nem lennék képes fiúval járni, te pedig, gondolom, nem járnál lánnyal… így, ha nem akarunk magányosak maradni, csak egy választás marad.
- M-m-majd csak kibírom v-valahogy – vigyorodott el Hinata.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod. – Naruto hirtelen ötlettől vezérelve a nyitott fürdőszobaajtó elé lépett. A tükör éppen szemben volt vele. – Gyere csak ide, Hinata! – intett a kezével. – Állj ide mögém, igen… karolj át… nem, ne ilyen lazán! Szorosan, mintha tényleg szerelmes lennél belém! Tedd a fejed a vállamra… jó. Erre gondoltam.

A kicsi, fogkrémpöttyös tükörben régi önmagát látta, amint egy csinos lányt ölelget.
- Jól festünk együtt – állapította meg.
- Sz-szerintem is…

Miután megunták önmaguk nézegetését, Naruto előhalászta a konyhapénzét az egyik fiókból, és reggelizni vitte Hinatát. Ayame vigyorogva szemlélte a falatozó párost, és megdicsérte a fiú testét, mert az lassan evett, nem habzsolt, mint szokott.
- Jót tesz neked a hölgytársaság – súgta a szakácsnő a szőke legénynek. – Kicsit neveletlen hölgyike, az igaz, de azért aranyos… - pillantott a mohón habzsoló Naruto felé.

Később Hinata a falu egy eldugottabb részébe, egy kicsiny piacra vezette a fiút. Magához vette a konyhapénzt, megkérdezte, mit vásároljon, és a standok közé vonult. Naruto kissé lemaradva követte és hallgatta, milyen gyakorlottan alkudozik a kofákkal. Majdnem minden helyen kapott engedményt. Az egyik árus, egy alacsony, pufók, szemüveges asszony teljes árat kért, de ajándékot adott a zöldség mellé. Meg is indokolta a bónuszt.
- Azért kapod, büdös kölyök, mert vele jöttél! – intett Naruto felé.

„Itt ismerik ezt a lányt” – döbbent rá a fiú. „Nem… szeretik.” Morfondírozás közben egy síró csecsemőt fuvarozó babakocsi parkolt le mellette. A sofőr, egy csipás szemű, nyeszlett, hétéves fiúcska, rángatni kezdte a pulóverét.
- Hinata-nee! – kényeskedett Narutónak. – Yuzu-chan megint sír! Szerinted miért?
Naruto pár pillanatig tanácstalanul nézte az apróság ökölbe szorított kezecskéit, sapkába bújtatott kobakját, könnyes szemét és ordításra tátott szájában pirosló, majd’ teljesen sima ínyét.
- Én is sírnék, ha csak két fogam lenne – vágta ki magát végül, aztán felzárkózott Hinatához.

A bevásárlás végeztével elosztották és hazacipelték a megrakott szatyrokat. Naruto lakásában Hinata elszámolt a maradék pénzzel. A fiú döbbenten kiáltott fel:
- Ez rengeteg! Szinte nem is költöttél!
- E-ez a piac a l-l-legolcsóbb hely a faluban, és ü-ünnepnapokon is nyitva t-tart, én m-mindig ide szoktam j-járni…
- Nálatok is te vásárolsz?
- I-igen…
- Milyen ügyes vagy… jól járok veled, ha véletlenül egymás testében ragadunk.
- K-k-k-köszönöm…
- Magadnak köszönd.

Naruto szeme a faliórára tévedt.
- Már ennyi az idő?! – hápogta döbbenten. – Mennem kell, nyitva hagytam a házatokat! Jaj… kísérj el, kérlek!

Gyors léptekkel haladtak a Hyuuga-ház felé. Menet közben Naruto elsoroltatta a lánnyal a vele egy fedél alatt lakó rokonok nevét, a család szokásait és mindenféle tudnivalót, amit fontosnak gondolt. A kertkapu elé érve már búcsúzkodáshoz készült, mikor észrevette az udvaron sertepertélő Jiraiyát.
- Ez a vén majom még mindig itt van?! – fakadt ki hangosan.
- D-de N-N-Naruto-kun…
- Semmi de! Megpróbált kikezdeni velem… vagyis veled. Ezért azt mondtam neki… uh… remélem, nem haragszol meg érte… azt mondtam neki, hogy én vagyok az udvarlód. Csak azért, hogy leszálljon rólad, remélem, nem baj…
- N-nem… - pirult el a lány. – É-én is azt m-mondtam n-neki.
- He? – pislogott Naruto. – Hogyhogy?
- Juj! – Hinata zavarba jött, lesütötte a szemét és tördelni kezdte az ujjait. – A-az úgy volt – kezdte a magyarázatot –, hogy hétfőn mo-mo-mo-mo…
- Molesztált?! Az a disznó!
- P-p-próbált… és r-részeg is volt. A-azt hazudtam, hogy t-t-te vagy a b-b-b-b-ba… ba…
- Barátod?
- I-igen! N-nem gond?
- Nem gond. Csak azt nem értem, miért pont az én nevemet mondtad.
- Hát… cs-csak kimondtam az e-e-első n-nevet, ami eszembe j-j-jutott… - vallotta be Hinata.
- Á, szóval véletlen volt – bólogatott Naruto. – Persze, persze.

Jiraiya feléjük kiáltott.
- Hinata-chan! Ki az ott veled?
- Ő az udvarlóm, öreg! – A fiú Hinata felé fordult, és rákacsintott. – Uzumaki Naruto!
- Nahát, tényleg?
- Igen! Talán nem hiszi?!

Naruto gyorsan lábujjhegyre állt és szájon csókolta néhai testét. Hinata megölelte a derekát, és viszonozta a gesztust. „Vette a lapot” – vélte az ötletgazda. „Okos lány.”

Miután kibontakozott az öleléséből, a fiú elküldte Hinatát. Aztán vigyorogva vonult el a döbbent Jiraiya előtt.
- Nahát, Hinata-chan… – hápogott a férfi. – Én… én…
- Maga egy gennyömleny – segítette ki Naruto.

Elégedetten lökte be maga után a bejárati ajtót. Beljebb lépve észrevett egy tükröt az előszobafalon. Lerúgta a cipőit, közelebb ment hozzá és megszemlélte magát benne. Mosolygott. „Szép lány. Vajon melyik rövidlátó hülye tetszik neki?” – tépelődött. „Hogy is mondta? Az első név, ami eszébe jutott… hm. Régről ismerjük egymást, de arra talán nem is emlékszik. Most hétfőn viszont még nem voltunk osztálytársak. Érdekes…”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.