Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. Emlék-szem

 

Reggel hat órakor Naruto szemei maguktól pattantak fel. Mindig korán kelt, függetlenül az esetleges iskolaszünettől, hogy elvégezze a szokásos reggeli tornáját. Szokatlanul nehéznek találta a fekvőtámaszozást, nem is tudott megcsinálni annyi mozdulatot, amennyit az előző napokban – talán csak harmadannyit. Kissé leizzadva vonult a mosdó felé a napkelte előtti homályba burkolózó szobából. Közben korholta magát. Érezte a bőrén, hogy teljes ruházatban van. Nem fért a fejébe, hogy miért nem vetkőzött le, mielőtt lefeküdt. „Berúgtam volna a buliban?” – tépelődött. „Nem jellemző rám.”

A fürdőszobaajtó nem akart előkerülni. A fiúnak majd’ teljes hosszában végig kellett tapogatnia az egyik falat, hogy megtalálja. Már ezt is furcsállotta, de az igazi meglepetés akkor érte, mikor felkattintotta a villanyt és belenézett a tükörbe. „Csini lett a pofám…” – lepődött meg.

Vajon hogy lett belőle lány? Tűnődve simított végig hosszú, fekete haján, vékony ajkain, szép ívű szemöldökein. „Egy az egyben olyan vagyok, mint az új csaj.” Később a nyaka alá tévedt a tekintete.
- Csöcsöm nőtt! – szaladt ki a száján.

Kézbe vette a puha halmokat, hogy meggyőződjön róla: valóban ott vannak-e? Megcsipkedte az arcát, többször is, mert azt hitte, álmodik. A fájdalomnak viszont kénytelen volt hinni. Ébren volt. „Akkor viszont…”

Gombot-cipzárt feledve cibálta le magáról a felsőruházatát. Légzése izgatott pihegéssé gyorsult, mikor a melltartótól igyekezett megszabadulni. Alig tudta szétkapcsolni a trükkös alsóneműt.

Száját tátva meredt a fedetlen keblekre. Először látott ilyesmit élőben. Korábban csak a Konohamarutól kölcsönkapott hentai-újságokat nézegethette, jobb esetben belepillanthatott a fiú egy-egy felnőtteknek szóló, a számítógépén eldugott filmjébe.

Nem tudta, miért kedveli őt a négy évvel fiatalabb szomszéd kölyök, de tény volt, hogy felnéz rá. Kis barátaival – egy szénanáthás fiúval és egy lehetetlen frizurájú leányzóval – rendszeresen megjelent nála, hogy elhívja a játszótérre, és általában neki adta a bandavezér szerepét; Naruto döntötte el, kalózok vagy ninják, repülőgép-pilóták vagy krokodilvadászok lesznek-e aznap. Néha pedig, mikor Konohamaru szülei nem voltak otthon, Naruto átmehetett hozzá, hogy csokoládézabálás és kólaivás közepette játsszanak a számítógépen és pornót nézzenek, ha elfáradtak a virtuális autóversenyzésben. A szőke kamasz szerette azokat a délutánokat. Otthon még tévéje sem volt.

Be kellett ismernie, hogy a pornócsillagok berendezése semmi Hinata adottságaihoz képest. Nem a méretről volt szó. Látott ő már nagyobb melleket, de ilyen szépeket még sohasem; Hinata kétségkívül egy tökéletes pár birtokosa volt. A keblei tejszínárnyalatúak voltak és szimmetrikusak, és a melltartó nélkül is csak alig ereszkedtek meg. Ívük ötödét-hatodát kerekded, sötét foltok foglalták el, közepükön apró dudorral. Ahogy Naruto bámulta őket, a mellbimbók megkeményedtek és a bőr síkja elé emelkedtek. Kellemes borzongás kerítette a hatalmába. „Van két fantasztikus mellem!” – mondta magának. „Teljesen felizgulok magamtól… azt hiszem, muszáj lesz rárántanom…”

Letolta a nadrágját, hogy előkapja nagy becsben tartott hímtagját. Az azonban nem volt sehol. „Hová tűnt?!” – rémült meg. „Ja… lány vagyok. Nincs tábornokom.”

Egy nappal azelőtt még egy remekbe szabott férfiasság díszítette a lágyékát. Megvolt ugyan az a szépséghibája, hogy merev állapotában tíz centiméternyi egyenes rész után hirtelen délnek görbült az utolsó harmada, mégis a fiú szívéhez nőtt. Annyira megkedvelte, hogy becenevet is adott neki. Kifejezett hasznossága arra késztette a viselőjét, hogy méltóságteljes címet válasszon fegyverének, de meg akart emlékezni a jellemző alakról is. Így lett a görbe hátú katonából „Concorde tábornok”.

A tábornok időközben megszokott reggeli tevékenységét végezte: nyújtózkodott. Újdonsült birtokosa még fel sem kelt az ágyból, mikor rájött, hogy gond van. Nem ismerte fel a kezeket, amelyek kitörölték szeméből a reggeli csipát. Felemelte a fejét és végignézett a testén. A narancssárga gúnya, amit viselt, ismerősnek tűnt számára, a nadrágját domborító, meg-megmozduló púp mibenlétéről ellenben fogalma sem volt. Tétován oldotta ki a cipzárját, hogy leleplezze. Mikor a tábornok előugrott rejtekéből, halkan felnyögött, majd elájult.

Iruka ebben a pillanatban lépett be Naruto lakásába. Korai látogatásra ugrott be ifjú védencéhez, hogy barátjaként – s egyben osztályfőnökeként – elbeszélgessen vele kicsit reggeli közben. Meghívta volna Ichirakuhoz, aki az ünnepek alatt is nyitva tartott, hogy kikérdezze a sportszertár betört ajtajával kapcsolatban.

Jeges zuhanyként érte a kábultan fekvő, kezei közt ágaskodó férfiasságát tartó Naruto látványa. „Nem hiszem el!” – dohogott magában. „Ez a hülye kölyök már megint ájulásig maszturbált…”

Kikapta a párnát a fiú feje alól és rádobta a tábornokra. Nem óhajtotta látni. Gyermekként rettentően szemérmes volt, aztán felnőttként is az maradt, annak ellenére, hogy az utóbbi hónapokban Mitarashi Anko – az iskola egyetlen franciatanárnője – rendszeresen megerőszakolta őt a sportszertárban. Alig fél napja azonban betörték az addig remek búvóhelyet nyújtó helyiség ajtaját, így a forróvérű nő hoppon maradt szerda délután. Iruka felajánlotta, hogy étterembe viszi Ankót a meghiúsult hancúrozás helyett, de kosarat kapott, mint már oly sokszor azelőtt. Kollegináját látszólag csak a szex érdekelte, s kiborulva rohant haza, mikor kiderült, hogy nem kaphatja meg azonnal az esedékes adagját.

„Mit kezdjek Narutóval?” – tépelődött Iruka. „Ah… kénytelen leszek megvárni, míg észhez tér.” Leült az ágy mellé, a padlószőnyegre. Épp csak leért az ülepe, mikor rezgést érzett a zsebében. „Remek!” – bosszankodott. „Anko felébredt.”

Előhúzta a mobiltelefonját, felnyitotta a billentyűzárat és rezignáltan nyugtázta, hogy igaza van. Egy kicsi, sárga boríték villogott a képernyő alján, alatta a franciatanárnő neve. Iruka megnyomott egy gombot, mire előugrott az üzenet.

„Olyan rosszul érzem magam! Gyere át, és vigasztalj meg! Teljesen kivagyok, már csak hágni jár belém a lélek!” – írta Anko.

Iruka fejcsóválva tápászkodott fel ültéből. Vetett egy szemrehányó pillantást kiterült tanítványára, sóhajtott egy nagyot, aztán az ajtóhoz ment, felhúzta a cipőit, és távozott.

Naruto közben meztelenre vetkőzött a fürdőszobában. A hálóból még egy széket is kerített, azon pipiskedett, hogy női teste minden porcikáját megnézhesse a csaptelep fölötti tükörben. A padlón állva nem látott eleget. A melleit is csak úgy tudta teljes nagyságukban megnézni, ha lábujjhegyre állt, Hinata ugyanis alacsony lány volt. Testének új lakója úgy saccolta, talán százötven-százötvenöt centiméter lehet a sarkától a feje búbjáig.

Magára zárta az ajtót, nehogy valaki megzavarja a vizsgálódásban. Miután minden lehetséges szögből megnézte a kebleit, tovább haladt. Tetszett neki a lány hasa. Lapos volt és feszes, mégis kellemesen puha tapintatú, sima bőr borította. Ha azonban erősen préselt, finoman körülsáncolódtak a felszín alatti húskockák, mutatván, hogy Hinata rendszeresen foglalkozik a karbantartásukkal.

A fiú megfordult a széken. Derékig érő fekete haját a bal válla elé simította, a jobb válla fölött pedig a tükörbe lesett. Megemelte a karjait, megfeszítette a bicepszeit. Minden mozdulatnál, amit tett, kifliformába görbült, gömbölyded izmok mozogtak a lapockái körül. Úgy szaladoztak a selymes bőr alatt, mint a szőnyeg és a padló közé szorult, ijedt kisegerek. A két lapocka között egy sekély árkocska indult lefelé, egészen a keresztcsontja tájékáig, mutatva a gerinc helyét. Ha Naruto előredőlt, kidudorodtak benne a csigolyák bütykei, oldalt az alsó bordái vonalaival szegélyezve. Abban a magasságban, ahol a bőrvályú eltűnt, csinos kis gödrök keletkeztek a feneke két partja fölött.

„Összecsinálom magam…” – csóválta a fejét Naruto. „Sehol egy fölösleges deka hús, vagy egy kis zsír, de még egy nyomorult anyajegye sincs. Miért nyakig bebugyolálva jár iskolába?! Kár rejtegetnie magát, nincs semmi, amit szégyellnie kéne… hm… erről jut eszembe! Még nem láttam mindent…”

Egészen előredőlt, rátámaszkodva a szék háttámlájára. Kinyomta hátsóját a tükör felé, jobbjával pedig óvatosan hátranyúlt, hogy láthatóvá tegye azt, ami a két csinos fokhagymagerezd között bujkált. Finoman ráncolt bőrt látott a két part között a mélyben, kicsit sötétebb színűt, mint a test többi részén. „Nocsak, nocsak… még ez is szép. Hm… miért lettem ilyen ideges? Nem lát meg senki. Talán nem szép dolog, hogy ilyesmit csinálok, de ő is valószínűleg ugyanezt csinálja az én testemmel… mert az én testemben kell lennie, nem vitás. Biztos ő is ugyanilyen érdekesnek talál engem…”

„Mit találna érdekesnek rajtad?!” – szólalt meg egy gonosz hang a fejében. „Nem te vagy a lányok kedvence, rémlik?”

Naruto elhessegette a zavaró hangot. Azzal nyugtatta magát, hogy az új osztálytársnő szerelmet vallott neki az este, és meg is csókolta. Még a nyelvét is bedugta a szájába. S bár Naruto biztosra vette, hogy az egész valami lökött játék miatt történt, a lány szimpátiájának jeleként értékelte a csókot, gondolván: az már nem volt kényszer, csak a vallomás. „Bár emlékeznék, mi volt azután…” – gondolta sóvárogva. „Elmondtam neki, hogy nem hibáztatom, bemosott egyet, elájult, felkaptam… aztán… aztán filmszakadás. Remélem, nem csináltam vele semmi disznóságot… uh… bár eszembe jutna…”

Egy perc múltán már azon gondolkodott, vajon merre van most a lány. Arra a megállapításra jutott, hogy valószínűleg az ő lakásában lehet, az ő ruhájába és húsába csomagolva. „És a testemet fedezi fel éppen” – döntötte el Naruto. „Miért ne érdekelhetném? Tudom, hogy úgy tesz, ahogy én, tudom! Ah… na jó, remélem…”

Nem törődött többet a gondolataival. Azt, hogy hogyan került a lány testébe, nem tudta, de egyelőre nem is akarta tudni… még mindig volt mit felfedeznie. Törölközőbe csavarta magát, úgy szaladt ki a szobába. Keresett egy kisebb kézitükröt és visszanyargalt vele a mosdóba. Újra kulcsra zárta az ajtót.

Rettentően izgult. Úgy érezte, a szíve nem csak a torkában, hanem a gyomra helyén és a koponyája belsejében is dobog egyszerre, szabálytalanul, de olyan erővel, hogy majd’ kidurrantja a dobhártyáit. A lány utolsó porcikája, amit még nem nézett meg, a legérdekesebb is volt egyben. A földre dobott törölközőre ült le, szétterpesztette a lábait, a kis tükröt pedig a szeméremteste elé tartotta.

Eleinte csak pislogott a meglepetéstől. Felülről addig csak a vénuszdombja közepén húzódó, jól gondozott, puha, fekete szőnyeget látta, de így, tükörrel a kezében, az elbújtatott területeket is szemrevételezhette. A széleken két vastagabb sánc óvta a selymes, kissé hullámos belső fodrokat, felületükön láthatatlan, alig tapintható, finom pihékkel. Naruto végigsimított ujjaival a kisajkakon, egészen addig a pontig, ahol találkoztak egymással és eltűntek egy apró, érzékeny, gömbölyded végű valamiben.

„Ez jó” – állapította meg. „Van olyan jó, mint mikor a tábornokot tornáztatom.” Kellemes, meleg pír szökött az arcába, ahogy felfedezőútra küldte az ujjait. „Mi ez a nedvesség?” – torpant meg egy ponton.

Libabőrös lett a combja. „Hát persze… tél van, fázom ruha nélkül.” Belépett a zuhanytálcába, és elfordította a meleg- és hideg vizes csapot. Kicsit játszania kellett velük, hogy elérje a megfelelő hőmérsékletet. Utána viszont visszatérhetett arra, amit elkezdett. Nyeldekelve nyúlt a lábai közé, először csak felszínesen keresgélve, aztán mind mélyebbre tapogatózva az izgalmas kis hasítékban, ami lassan – a kitartásának hála – beljebb engedte őt.

Magába vezette egy ujját, aztán elkezdte ki-be mozgatni. Eleinte furcsán kellemetlennek tűnt, de csakhamar kedvére való lett az élmény, hát gyorsított a tempón, s idővel az úttörő ujj után küldte a szomszédját is.

Tíz perc múlva már a zuhanykabin padlóján ült. Hátával a csempével borított sarokba dőlt és pihegett, ujjaival még mindig a combjai között, de már nem mozgatta őket. „Elmentem…” – állapította meg. A fejére ömlő vízsugár eláztatta és a szemébe fésülte a haját, nyitva hagyott száját pedig újra meg újra megtöltötte, de nem törődött vele, csak köpködött, prüszkölt és pislogott szorgalmasan, mert korainak érezte még, hogy megpróbáljon mozdulni. „Meddig tart?” – töprengett. A köldökétől a combjai belsejéig lüktetett a jóllakottság érzése.

Végül megpróbált felállni. Ehhez szüksége volt mindkét kezére. Ahogy kihúzta magából az ujjait, megdöbbent… kevés vért látott rajtuk, csak annyit, amennyit egy blikk alatt eltüntetett a vidáman csörgedező fürdővíz, de akkor is vér volt. Naruto zavarba jött. „Nem volt szűz, ugye? Kizárt dolog… egy ilyen csinos lánynak biztosan van fiúja. Csak épp havibajos, ennyi az egész…”

Elzárta a vizet, felkapta a földről a törölközőt és magára csavarta. Megtörölte kezével a bepárásodott tükröt, hogy újra megnézhesse benne a szép vonásokat, amiket ébredés óta birtokolt. Lábujjhegyre állt, hogy többet lásson, elsimította nyakáról a vizes hajfürtöket. Kissé aggodalmasnak látta az arcát, egyúttal furán ismerősnek. „Várjunk csak!” Haja nagy részét összefogta kezével a tarkóján, csak a fülei előtti tincseket és a frufrut hagyta érintetlenül; próbálta magát gombafrizurával elképzelni. Aztán a szemeit fürkészte, a félénk, valószínűtlen árnyalatú, kedves íriszű golyóbisok mandulavágású darabkáit, amiket a szemrések határai látni engedtek belőlük. Tetszettek neki a pompás látókészülékek, mert nem olyanok voltak, mint a kortársnőké általában. Sakura szeme gyönyörű smaragd volt, de ravasz. Tükörrel kellett hadakoznia annak, aki belenézett, csak önmaga képét láthatta benne, a lány gondolatait, érzelmeit nem vehette ki belőle. De nem a lélek tükre volt, hanem a lélek burka, a kérge, ami távol tartja a kíváncsiskodóktól a lényeget.

Hinata szemeit sem hívta volna úgy, hogy a „lélek tükre”. Inkább úgy képzelte el őket, mint két ablakot, amiken be lehet nézni, hogy szemügyre vegye a rejtekük mögött dolgozó agyvelőt és az alant dobogó szívet, ha ahhoz van kedve. Ezek a szemek megengednék neki, hogy a mélyükben fürkésszen, ha esetleg közelebb édesgetné magához a gazdájukat. „Bilibe lóg a kezed, de könyékig, öcsém!” – mosolyodott el. „Száz százalék, hogy van már udvarlója. Mázlista disznó.”

Még mindig összefogva tartotta a haját, mikor a mosolygás gödröt rajzolt az arcára. Hirtelen beugrott egy emlék. „Ő az, hát persze! A kislány, aki miatt megvertek. Tudtam, hogy láttam már valahol.”

Talán tízéves lehetett, amikor először látta közelről azokat a szemeket. Nyíltak voltak és aggódóak, ahogy őt nézték a kórházi ágyán, de csak egy pillanatig figyelhette őket. A tulajdonosuk, egy alacsony lányka, pipacspiros arccal rohant el, mikor Naruto felébredt. Egy nagyobbacska csomagot hagyott az ágyán egy üdvözlőlap kíséretében, amire mindenféle kedvességet írt, csak épp a nevét felejtette el alájuk firkantani.

Két nappal azelőtt Naruto a kedvenc hintájában üldögélve múlatta a nyár eleji délutánt. Egyszerű kis szerkezet volt, faágon átvetett zsinórokból és egy rájuk kötözött vékony rönkből álló tákolmány, szemben az általános iskola kapujával, a fiú mégis kedvelte, mert mindenki más utálta. Akkor használhatta, amikor csak akarta. Már egy ideje megunta önmaga lökését, mikor egy kisebb csetepatéra lett figyelmes. Három sunyi arcú, bagózó suhanc taszigált maga előtt egy kislányt, egyenesen a közelben húzódó bokorsor irányába. Kiugrott a hintából, és utánuk lopózott. Sejtette, hogy valami rosszban sántikálnak, s elhatározta, hogy közbelép, ha kell… utálta a „három az egy ellen” figurát, ellene is alkalmazták azt néha a verekedősebbek az árvaházban. Az egyik ritkásabb cserje ágai közt bújt meg, oldalt kidugva a fejét. Kezével egy lapos kőre tenyerelt. Magához vette.
- Nem látsz, te kis szaros? – gorombáskodott a délceg triumvirátus egyik tagja az áldozatukkal. Rusnya, húsos szájú, rezgő tokájú és tuskólábú kamasz volt, kötényszerűen a lágyéka elé csüngő hájhurkákkal, vastag ujjakkal és társainál jó arasznyival alacsonyabb termettel… bárki láthatta, hogy ő a kötözködés értelmi szerzője, a legförtelmesebb jogán. – Ki kéne nyomnom a szemeidet, úgyse veszed hasznukat, engem pedig szórakoztatna – folytatta a monológját. – Sokba került ám a sör, amit futás közben kivertél a kezemből… - sóhajtott színpadiasan.
- Bo-bo-bo-bocsánat! – sipította a rémült kislány, tehetetlenül vergődve a haját húzó, kövér marok alatt.
- Hangosabban.
- Bo-bocsánat! K-k-kifizetem!
- Ki bizony – értett egyet a bandavezér.
A másik kettő vihogni kezdett.
- A száddal – szólalt meg a bal szélső, a Pattanásos Seggfej, ahogy Naruto magában elnevezte.
- Húzzuk le a bugyiját – szállt be a harmadik is a mulatságba. – Csináljunk belőle nagylányt.
- Azzal könnyen lebukhatunk – szólalt meg ismét az Agy. – Láttam a tévében.
- Ott a segge – röhögött sóvárgóan a pattanásos, és piszkálni kezdte a cipzárját. – Esetleg jobb is, mint a szája, mert azzal nem tud harapni.
- Látod, aranyom? – rántotta meg a vezér a lány üstökét. – Van itt lehetőség bőven. Jól fogunk szórakozni együtt… legalábbis mi hárman, érted nem kezeskedem – biggyesztette le a száját. – Már csak az a kérdés, mit csináljunk először…

Nem tudta befejezni a mondókáját. Megtántorodott, ahogy Naruto köve eltalálta a homloka közepét.
- Forduljatok fel! – javasolta a szőke fiú ordítva, miközben előrontott a bokorból, hogy a pattanásos suhanc gyomrába vágja az öklét. – Te meg szaladj! – kiáltotta a lánynak, miután a második ellenfél is kiterült.

A harmadik – a Bugyihúzogató – gyorsabb volt a társainál. Mialatt Naruto egy pillanatnyi szünetet engedélyezett magának, hogy szemével kövesse a megmentett iszkolását, a hátába került és megmarkolta a nyakát. Tartotta, amíg a többiek feltápászkodtak, pedig keményen próbált szabadulni.
- Mi legyen vele, Főnök? – kérdezte a kövértől.
- A kiscsaj?
- Meglógott.
- Leverjük rajta.

Ketten a földre nyomták, a hátára fektették, a Bugyihúzogató pedig a fejére ült. A Pattanásos Seggfej a térdeire huppant és lefogta a csuklóinál, nem tudott szabadulni. Érezte, hogy felrántják a pólót a hasán.
- A cigiket, fiúk – hallotta a kövér szuszogását. A cimborái vihogtak.

Borzalmasan fájt, mikor elkezdték körberajzolni a köldökét a parázsló végű dohányrudakkal. Az első cigaretta csak a kör bal felére volt elég. A második még hamarabb elaludt, az alkalmi művésznek így a sajátjára is szüksége volt az alkotása befejezéséhez… de már csak egy egészen kis darab hiányzott a körből, így a főnöki csikk égve maradt a végén. A tulajdonosa fintorogva forgatta jobb keze hüvelyk- és mutatóujja közt.
- Ebből már úgyse szívnék – közölte, és Naruto köldökének mélyébe nyomva elfojtotta a parazsát.

A kínzott azt hitte, vége van, mert a térdéről hirtelen eltűnt a súly. Egy másodperccel később viszont meghallotta a reccsenést, aztán megérkezett a hozzá tartozó fájdalom is. Eltörték a bal lábát; úgy tippelte, azzal a kővel, amit ő dobott el az imént. Cseppet sem érezte igazságosnak a megtorlást, mert jobban fájt, mint bármi azelőtt. Fuldokolva üvöltött az arcát lefedő, csontos hátsóba, az viszont csak kényelmes fészkelődéssel válaszolt. Ahogy a másik sípcsontját is elérte egy ütleg, fél pillanatra jobb lett a helyzet, mert az új fájdalom eltompította a régit. De nemsokára ugyanúgy sajgott, mint kezdetben, vagy ha lehet, még jobban. A bal alkarjára kapott csapástól már felzokogott, bár megfogadta, hogy végig vitézül fogja tartani magát.

Mikor a sötétség és a súly eltűnt az arca elől, csak homályos foltként látta a felé zuhanó követ. A csapás ereje eltörte az állkapcsát és jobb oldalára hengerítette a fejét. Csukva hagyta a szemét, és reménykedett benne, hogy nem jön több ütés.

Mást tartogatott neki a trió. Cipzárfémek surrogását hallotta, aztán valami meleg folyadék kezdett csordogálni az arcán. Jutott a szájába és az orrába is, nem is beszélve az égett köldökéről, amit pár pillanattal később célzott meg az egyik kínzója. Örült volna, ha a fülébe is befolyik a vizelet, hogy tompítsa a gúnyos röhögés hangerejét, de a fiúk, mintha csak kitalálták volna a gondolatát, nem irányították oda a sugarat. Naruto összeszorította a szemeit, nehogy meglássák, hogy sír. Az kevésbé érdekelte volna, ha belefolyik a húgy.
- Ott, ők azok, rendőr bácsi! – cincogta hirtelen egy hang a háta mögött.

„Visszajött…” – eszmélt rá Naruto. Mikor kinyitotta a szemeit, elégedetten nézte végig, ahogy két egyenruhás férfi kirúgja a menekülni akaró suhancok alól a lábaikat, ellátják a bajukat a gumibotjukkal, majd fémesen csillogó karpereceket csattintanak hátuk mögött a csuklóikra, és elrángatják őket. Elmosolyodott, majd elájult.

Mikor magához tért, egy érdeklődő, halvány szempár nézte őt, szemérmetlenül kicsiny távolságból. Eleinte azt hitte, talán arcon akarja csókolni a hozzá tartozó lány, de ezt az ötletét elvetette, mikor látogatója szó nélkül elrohant. A köszönőlevéllel – név híján – nem tudott mit kezdeni, ahogy az ajándékba kapott csokoládéval sem. Megpróbált megrágni egy darabot, de törött állkapcsa miatt rettentően fájdalmasra sikerült a kísérlet, hát nem forszírozta tovább a dolgot. A szopogatás is nehezen ment; a csokoládé nagyon finom volt, de Naruto inkább úgy döntött, félreteszi, amíg meggyógyul.

Másnap megkínálta belőle Matsurit. A vézna kislány bizonyára elszökött az árvaházból, hogy meglátogassa őt, mert nyolcéves kora ellenére egyedül jött, amit a nevelőnők aligha hagytak volna, ha időben le tudják fülelni. Kedvelte a két évvel idősebb fiút, mert az megígérte neki, hogy ha gazdag és befolyásos felnőtt lesz – minimum a falu vezetője –, vesz majd neki egy új játéklapátot, hogy pótolja azt, amit egyszer elvettek tőle. Valójában nem is az övé volt az a lapát. Egy kedves, kék szemű, vörös hajú fiútól kapta a homokozóban, a rendes gyerekek homokozójában, a rendes gyerekek játszóterén. De a rendes gyerekeknek volt apja, aki dühös morgással kicsavarhatta az árvák kezéből az engedély nélkül elajándékozott lapátokat, és elrángathatta a kedves, vörös hajú fiúkat egy bizonyos helyre, haza, amit Matsuri nem ismert. Még az is hatalmában állt, hogy elárulja azoknak az árváknak a nevét a nevelőnőknek, akik időnként kiszöktek arra a bizonyos játszótérre.
- Ne sírj – veregette a vállát akkor Naruto. – Majd én veszek neked másikat, ha megnövök.
- Tudod, hogy hívják ezt az aranyos fiút? – hüppögte a lány.
- Naruto.
- Hülye! Azt, aki mindig azt játssza, hogy köcsögöket tölt meg homokkal… tőle kaptam a lapátot – és bőgött.
- Ja, azt! Hát… azt hiszem, Gaara a neve. Ne sírj, no! Ünnepélyesen megesküszöm, hogy szerzek neked másik lapátot… ha felnőtt leszek.

Matsurinak ízlett az édesség. Naruto adott még neki, és a kezével integetve biztatta, hogy egyen. Háromnál többet azonban sehogy sem akart elfogadni a látogató, azt mondta, fél, hogy az intézetben megbüntetik, ha a szökés bűnét tetézve még egy étkezést is kihagy, mert teleette magát csokival. A beteg – elnézve a barnára maszatolt arcot és ujjakat – biztosra vette, hogy kiporolják a lány nadrágját, akár eszik a szakács rémes leveséből, akár nem.

Mielőtt elment, Matsuri megígérte Narutónak, hogy másnap is meglátogatja. Jött is, de nem egyedül; négy fiú kísérte, s a lány valamiért feszültnek tűnt a társaságukban.
- Szevasz – szólalt meg az egyikük, egy málészájú, tenyeres-talpas mamlasz. Jobbjával Matsuri vállát fogta. – Hallottuk ettől a kislánytól, hogy a mi öreg barátunk kórházban van, hát jöttünk, hogy meglátogassunk. Jobban vagy már?

„Barátok…” – ízlelgette magában a szót Naruto. Igyekezett mosolyogni, és bólintott.
- Helyes, helyes – bólogatott a kérdező. Megszorította Matsuri vállát.
- Izé… - nyögött fel amaz. – Megkínálod őket is a csokiból, Naruto?

A fiú boldogan tett eleget a kérésnek, mivel barátokról volt szó. Vendégei kettesével kapkodták be a dobozból előhalászott édességdarabokat, Matsurit kivéve… ő csak furcsán mosolygott, miután közölte, hogy nem éhes. Legfeljebb húsz percet tartott a látogatás, akkor a kis társaság szószólója rámordult a legfalánkabb társára, hogy hagyjon holnapra is a csokiból, mert akkor is jönnek. Narutóval madarat lehetett volna fogatni, ha négy végtagjából három nem lett volna begipszelve.

Alig várta az új napot. Barátai még a délelőtt folyamán meglátogatták, ezúttal heten, de Matsuri nem volt köztük. A jegyzetfüzete és tolla után kapott, amit a nővérek adtak neki, hogy összetört beszélőkéje ellenére kommunikálhasson valahogy. Még le sem írta a kérdését, mikor az egyik árva már válaszolt is rá.
- Matsuri elkapta a nyári influenzát. Nem tudott eljönni.
„Fránya influenza!” – vonta meg a vállát Naruto, és a látogatók felé nyújtotta a csokoládét. Azok vettek belőle, vigyorogtak, a vállát veregették, a hogyléte felől érdeklődtek; még a köldökén lévő, nedvedző sebhelyet is „menőnek” találták, mikor megmutatta nekik.

Gipszei tele lettek rajzzal, a doboza viszont kiürült, mire a siserahad elvonult. Kicsit szomorkodott miatta, hogy legközelebb nem lesz mivel kínálnia őket; a lány, akit megmentett, igazán hozhatott volna újabb adagot, de úgy tűnt, nem óhajtja felkeresni őt. Éjszaka alig tudott aludni, annyira idegesítette a csokoládé segítsége nélkül eltöltendő látogatás problémája. „Még beszélni sem tudok, mivel szórakoztassam őket?” – tépelődött.

Fölöslegesnek bizonyult az izgalma. Másnap nem jött látogatója, ahogy azután sem. Távol maradtak az új árvaházi cimborák, Matsuri, de még a megmentett kislány is. „Biztos elkapták a nyári influenzát…” – gondolta Naruto. Kicsit pityergett is, de nagyon megrótta magát érte. Már tíz éves volt, majdnem felnőtt férfi.

Nyár végére gyógyult fel. Mikor visszatért az árvaházba, Matsuri ijedt arcot vágva szaladt el előle. Nem értette a dolgot. Keresni kezdte a barátokat, akikről igazán csak a kórházban derült ki, hogy a barátjuknak tartják őt, hiszen többször is meglátogatták. A tenyeres-talpas mamlaszt szúrta ki először, felé vette az irányt. Az is meglátta őt, és hangosan azt mondta a körülötte álló kisebb gyerekeknek:
- A helyetekben én nem mennék a közelébe! A köldökében egy démon lakik, ami gyerekeket zabál. Láttam a sebhelyet, ahol bebújt! – röhögött.

A kicsik visítva szaladtak szét, mikor Naruto a hamis barát gyomrába könyökölt. Onnantól kezdve senki nem tudta lemosni róla, hogy lakik benne valami szörnyféle, mert folyton vert valakit. Mindenki gyanús volt, aki csak ránézett, hát ütötte őket. És gyűlölte is őket, majdnem annyira, mint saját magát.

„Foglalkozzunk azzal a léggyel, ami a mai levesbe esett” – kergette el a rossz emlékeket. Megtalálta a lányt, aki elindította a lavinát, ami maga alá temette a jámborabbik, erőszakot kerülő énjét. Pislogás nélkül bámulta a szép, őszinte, beszédes szemeket, amiket elfelejtett használni a gazdájuk, hogy sebhelyes, kiközösített mumussá változtassa őt. Úgy érezte, haragudnia kellene rá, de nem tudott. Ledobta magáról a törölközőt, újra a székre állt és végigsimított a csinos domborulatokon. Mit ért volna azzal, ha akkor nem lép közbe? Örökké furdalta volna a lelkiismeret, ha olyan dolgokat hagyott volna megtörténni, amelyek felnőtt nőket is nyomorulttá tesznek, nemhogy egy tízéves kislányt. Az ő csonttöréseit be tudták gyógyítani a kórházban, de a lány vélhető kínjaira a világ összes gipsze sem lett volna elég. Síróssá és égővé váltak volna azok a gyönyörű szemek…

…ehelyett nevetősek voltak és élettel teltek, vonzóak és igézőek, sajátosak, különlegesek; ez pedig alighanem az ő érdeme is volt, vagy talán egyedül az övé. A lány minden porcikája csodás volt, de Naruto úgy döntött, a szemeit értékeli a legtöbbre – pedig azok tették szerencsétlenné őt, mikor lecsukódtak és hagyták, hogy tulajdonosuk nekiszaladjon néhány habzó szájú baromnak. „Mégis egyedül azt bánom, hogy nem dobtam erősebben azt a kurva követ” – zárta le magában a témát a fiú, és büszkén elvigyorodott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.