Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Rokonlelkek

 

Az ajándékok elnyerték az ünnepeltek tetszését. Gaara egy nagyméretű, díszes homokórát kapott, intarziás fakerettel, valamint néhány DVD-filmet. Kankurónak egy focilabdát vett az osztály, ami mellé Karin egy lila-fehér csíkos zászlót varrt. A közepébe belehímezte: „Uyppest”. Temari néhány „csajos” csecsebecsével – gyöngysorral, karkötővel – és egy csinos fadobozkával lett gazdagabb. Kicsit küszködnie kellett, hogy fel tudja nyitni az utóbbit, mert egy trükkös retesz zárta; de megérte a fáradozást. Három, önmagában is drága portékának látszó, művészi kivitelű legyező lapult a belsejében. A lány egészen kimelegedett az örömtől, hát sebtében fel is avatta az egyiket.

Szisszentek a szénsavas italok, elpukkant pár pezsgő, ropogni kezdtek a tenyerekben a könnyen horpadó műanyag poharak. Ino és Hinata elővarázsolták a szendvicseket a konyhából, hogy megkínálják a többieket. A szőke lány hamar megunta a pincér szerepét, poharat szerzett magának, abba innivalót, és Sai körül kezdett legyeskedni. A társát viszont körülvette pár osztálytárs, hogy zsákmányoljanak egy-egy szelet kenyeret.

Mikor megszabadult tőlük, Hinata Narutót kezdte kutatni a szemével. Arra gondolt, hogy étellel való kínálás ürügyén kellene a közelébe férkőznie… Temaritól folyton azt hallotta, hogy a fiú egy éhenkórász. A nappali bejárata közelében látta meg. Elindult, de Sakura bevágott elé, és beszélgetést kezdeményezett a fiúval. Hinata udvarias akart lenni, megállt hát a páros mellett, hogy megvárja, míg végeznek.
- Beszállsz az ikrek ajándékába, Naruto? – kérdezte a rózsaszín hajú.
- Persze, Sakura-chan… mennyi a részem?
- Izé… - Sakura körülnézett. Nem akarta hangosan kimondani az összeget, nehogy az ünnepeltek meghallják, hogy az ajándékaik egy kisebb vagyonba kerültek. Az ujjaival mutogatta el a fiúnak, mennyi pénzt szeretne tőle.
- Ennyi most nincs nálam… - feszengett Naruto. Zavartan vakarta a tarkóját. – Nem lehetne, hogy hétfőn adjam oda?
- De – tárta szét a kezeit Sakura. – Semmi gond. Pá – fordult el a fiútól.

Hinata úgy érezte, hogy elérkezett az ő ideje. A szendvicsek hegyének aljából előbányászott egy különlegesen szép darabot, a halom tetejére tette, és megszólította Narutót:
- K-kérsz egy sz-sz-szendvicset, N-N-Naruto-kun? T-talán éhes v-vagy…
- Te itt vagy?! – lepődött meg a fiú.
- I-igen…
- Az előbb is itt voltál?
- H-hát… itt.
- Remek. – Naruto akkorát szusszantott, hogy az ennivalós tálcán rémült ugrándozásba fogott a reszelt sajt néhány halmocskája. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a lány, aki aznap már szánakozott rajta egyszer, újra kínos helyzetben látja. A pénztelenségét még a legrégebbi ismerősök előtt is szégyellte, nemhogy egy új osztálytárs előtt. Elfutotta a méreg, bár azt sem tudta, kire dühös igazából. – Nem kérek! – fintorgott. – Annyira azért nem vagyok csóró, hogy az éhhalál fenyegessen, jó?!

Mogorva képpel fordított hátat a finom gonddal készített szendvics-csodáknak. Nagy lépésekkel kezdett távolodni Hinatától, nehogy a lány meghallja, hogy korog a gyomra. „Elegem van!” – dühöngött. „Ma már másodszor! Fene vigye el ezt az egészet…”

Előkerítette a magával hozott apró, égetett szeszt rejtő üvegcsét, és felbontotta. Egy műanyag pohárba öntötte a tartalmát. Az öt centiliternyi, szúrós szagú folyadék nívója alig súrolta az ivóalkalmatosság magasságának harmadát.
- Kommersz? – kérdezte tőle egy kaján hang.

Sasuke állt mellette. Kezében egy népszerű rövidital félliteres példányát lóbálta, és rosszindulatúan vigyorogott. Naruto nagyot horkantott, mikor leolvasta az import vodka nevét. Tudta jól, hogy az üvege is többet ér, mint az ő narancssárga-fekete gúnyája. Még nem is kóstolt hasonló nedűt.

Mérgesen vette tudomásul, hogy Sasuke nagyon jól mulat az ő olcsó lőréjén. „Ennek a felesem tréfa…” – füstölgött magában.
- Egészségedre – nyomta poharát a másik fiú üvegéhez, majd gyorsan felhajtotta a tartalmát. Aztán faképnél hagyta a döbbent osztálytársat, s a folyosóra vonult, hogy kiköhögje magát – komisz volt az ital. De legfőképp kevés… ahhoz, hogy lehűthesse a szégyenérzet parazsát a bőre alatt, jóval több kellett volna belőle. Megrázta magát, és átment a társalgóba. Odabiccentett a szótlanul üldögélő Nejinek. Aztán benézett a konyhába. Nem tartózkodott ott senki, csak a tartalékként meghagyott, két tálcányi szendvics. Nagyot kordult a gyomra, ahogy az ennivalóra nézett. A társalgó felé pillantott, ellenőrizni, van-e valaki a közelben, majd megkóstolt egy szalámis-uborkás kenyeret.

A harmadik szendvicsnél járhatott, mikor egy halk hang megzavarta.
- Í-ízlik, N-Naruto-kun? – hallotta a háta mögül.
- Mennyei – felelte habzsolás közben. – Mmm…
- Ö-örülök… én cs-csináltam…
- Tényleg? – fordult a kérdező felé vigyorogva. – Finomat főztél, férjhez mehetsz… hm. Hinata. – Elpárolgott a jókedve. – Bocsáss meg – tolta félre finoman a lányt –, de meg kell keresnem Harryt.
- D-de…
- Elnézést.

Átvágott a folyosón a nappaliig. Padtársát a helyiség egyik sarkában találta. A fiú épp élénk kulturális vitába bocsátkozott Temarival.
- Hülye vagy, Potter – érvelt a lány. – A seprű takarításra való. Repülni nem lehet vele.
- Az úgynevezett evőpálcikáitokkal pedig enni nem lehet! – kontrázott a külföldi.
- Csak béna vagy hozzá.
- Tévedés. Olyan ügyes vagyok, hogy a kést és a villát is tudom kezelni! – vicsorgott Harry.

Kankuro kiáltása vetett véget a meddő eszmecserének.
- Játsszunk! – javasolta ordítva a csíkos képű fiú. Kicsit már dülöngélt az alkoholtól, pedig alig fél órája tartott a buli. – Üvegezés… meg izé… hikk! Két perc a szekrényben!

A felhívás zajos sikert aratott. Néhány fiatal körbeadott és kiürített egy sörösüveget a játékhoz, aztán leültek a táncparkettnek szánt, üres padlófelületre, és egy emberkört kezdtek formálni.
- Miről szól ez a valami? – fordult Harry Narutóhoz.
- Valaki pörget az üveggel – felelte amaz –, aztán azzal, akire rámutatott az üveg szája, két percet tölt el a szekrényben. Odabenn azt csinálhatnak egymással, amit akarnak.
- Érdekes… - csóválta a fejét a cserediák.
- Szálljunk be! – élénkült fel Naruto, mikor látta, hogy Sakura befurakszik a körbe. A lány Sasukéval átellenben ült le, akinek a kezéhez látszólag hozzánőtt a vodkásüveg. Nem hiányzott ugyan sok belőle, de a fiú még a játék kedvéért sem volt hajlandó letenni. Aprókat kortyolgatott belőle. Gaara kipakolta az egyik szekrényt, aztán Lee segítségével az emeletre fuvarozta a tartalmát.

Shikamaru ásítozva ült le a játékosok közé. Erre Temari rugdosni kezdte Inót, hogy szorítson neki helyet. Karin csatlakozását Suigetsué követte, utána Narutóval bővült a kör.
- Gyere te is! – biztatta padtársát a szőke fiú. – Tele van az osztály csinos lányokkal, van köztük szőke, barna…
- A vörös a zsánerem – vont vállat Harry, és leült Suigetsu mellé. Suigetsu véletlenül a bordái közé könyökölt. Karin csodálkozva emelintette meg a szemöldökeit.

Csak néhány osztálytárs nem vett részt a játékban: Hinata, Tenten, Lee és Gaara. Ők a többiek háta mögül figyelték az eseményeket. Neji továbbra is a társalgó egyik kanapéját díszítette.
- Pörgethetek először? Légyszike… – kényeskedett Ino.
- Hajrá – kedélyeskedett Kankuro.

Ino keresztbe tett ujjakkal szurkolt a sikerért. Mázlija lett… az üveg Sai felé mutatott, mikor megállt. A lány felvisított örömében, és a szekrényhez szaladt, hogy belebújjon. A sápadt ügynöknövendék pókerarccal követte. Ő is bemászott, aztán behajtotta az ajtót. Lee kulcsra zárta a szekrényt, Gaara pedig megfordította vadonatúj homokóráját.
- Mérem az időt – ajánlkozott.

Ino suttogni kezdett a sötétben.
- Mondd csak, Sai-kun – duruzsolta a fiú mellkasához bújva –, szerinted mi a tökéletes nő ismertetőjegye? – Erőteljesen hozzáfeszült formás, kerek melleivel.
- Eggyel több lyuka van, mint nekem – válaszolt szenvtelen hangon a kérdezett. Ino kissé megszeppent. Elhátrált a fiútól, befogta a száját… a hátralévő időben nem kezdeményezett se beszélgetést, se egyebet.

Lee kinyitotta a szekrényt. Ino kilőtt a játékból kimaradt társak felé, hogy Tenten mellé parkírozza magát, Sai viszont visszaült a körbe, mutatván, hogy folytatja az üvegezést. Kankuro piszkálni kezdte:
- Nagyon csöndben voltatok! – röhögött. – Mi volt odabent?
- Ez az! – csatlakozott Suigetsu. – Beszámolót!
- Belőlem nem szedtek ki semmit – közölte Sai egy igazi ügynök higgadtságával.
- Majd néhány pofon megoldja a nyelved! – csuklotta a részeg szülinapos.
- Nagyon magas a fájdalomküszöböm – szögezte le a vallatott.

Naruto közben pörgetett. Inóhoz hasonlóan keresztezte a mutató- és középső ujjait, de neki nem hozott sikert a mozdulat. Fortuna Harryt jelölte ki szekrénytársául.
- Na, gyerünk! – kajánkodott Sasuke. – Menjetek szépen.
A két fiú bebújt a duplaajtós ruhatárolóba, Lee pedig rájuk fordította a kulcsot. Gaara elindította a visszaszámlálást.
- Ez nagyobb, mint a régi gardróbom – mélázott Harry.
- He?
- Semmi, semmi… figyelj, Naruto. Nyilván nem velem akartál ide kerülni…
- Nyilván…
- Legalább röhögjünk rajta egy jót. Van egy ötletem…
Tizenöt másodperc múlva mozogni kezdett a szekrény. Ütemesen rázkódott, neki-nekiütődött a falnak, a foglyai pedig nyögdécselni és hörögni kezdtek.
- Ez az… még!
- Ne olyan durván, Naruto! – visította Harry fejhangon. – Szétreped a segglyukam!

Síri csönd telepedett az osztályra. Temari döbbenten csóválta a fejét. Hátranézett a válla fölött, hogy láthassa Hinata reakcióját. Az, szegény, hamuszürke arccal bámulta a zajossá vált alkalmi szerelmi fészket, üveges szemekkel, hangtalanul tátogva maga elé újra meg újra a „segglyuk” szócskát.
- Letelt az idő – szólalt meg hirtelen Gaara.

Ahogy Lee szabaddá tette az útjukat, a zsiványok hasukat fogva dőltek ki a szekrényajtón. Harry aztán a hátára feküdt és a könnyeit törölgette, Naruto pedig a földön hemperegve vihogott. Aztán a többiekre nézett.
- Bevettétek! – mutogatott ujjával az elképedt osztálytársakra. – Istenem, le kéne fényképezni a pofátokat… - jókedvében a tenyerével csapkodta a padlót.
- Úgy tűnik – szólalt meg Sasuke –, hogy Potter-kun nem a hüvelyesek táborát erősíti. – Gonosz vigyort öltött az arcára. – Ez persze nem baj. A mi Naruto barátunknak úgyis különös a beállítódása. Tudtad-e, Potter, hogy egyszer engem is lekapott a suliban? Habár… én nem voltam ilyen készséges…
- Kapd be a faszom! – vicsorgott Naruto. Égni kezdett az arca. A pillanatnyi örömöt, amit a tréfa okozott, kiszorította lelkéből a megszégyenítettség keserűsége.
- Látjátok? – kesergett színpadiasan Sasuke. – Mindig a fiúknak kínálgatja. Nyíltan vállalja, hogy a másik csapatban játszik. Mondd csak, lúzerkém, voltál már hátultöltős?
- Dögölj meg! – ugrott talpra a sértett. A lába már vitte volna, hogy a fekete hajú fiúra rontson és beverje a képét, de Harry visszarántotta. Naruto csodálkozva érezte az alacsony, sovány fiú szorítását a karján… nem gondolta volna, hogy ilyen erő lakik benne.
- Menjünk ki egy kicsit a levegőre, Naruto – csitította komoly arccal.

A páros elindult a kijárati ajtó felé. Átszlalomoztak a többnyire vigyorgó osztálytársak között; a szőke ide-oda kapkodta a tekintetét, hátha támogató pillantást fedez fel valahol, de hiába. Az egyedüli, akinek nem ért fülig a szája, Hinata volt. Ő aggódó képet vágott és a kezeit tördelte.
- Ne merészelj így nézni rám! – sziszegte neki Naruto, mikor elhaladt mellette. – Nem kell a sajnálatod!

Harry újból rántott egyet rajta. Kivonszolta a folyosóra, ráparancsolta a kabátját és cipőit, majd kitessékelte az udvarra. Beszélgetést kezdeményezett.
- Bocs, öregem. Azt hittem, jó hecc lesz – mentegetőzött.
- Nem a te hibád. Mindig ezt csinálják velem… mindig…
- Próbálj jó képet vágni hozzá…
- Inkább egy csatabárdot vágnék hozzá valakihez.
- Komolyan mondom… ha nem veszed fel a kesztyűt, előbb-utóbb megunják.
- Ezt te nem értheted! – fakadt ki Naruto. – Nem tudhatod, milyen érzés, mikor egyedül te lógsz ki a sorból!
- Dehogynem – tette csípőre a kezeit Harry. – Van szerencsém tudni, milyen az.

Ezalatt Temari tehette próbára a szerencséjét. A megpörgetett sörösüveg egyre lassult, s a lány rémülten vette tudomásul, hogy nem ott fog megállni, ahol szeretné. Cselhez folyamodott.
- Az meg micsoda? – mutatott a plafon egy pontjára. Mialatt a többiek a megadott irányba bámultak, célra irányította a sorsoláshoz használt eszköz száját.
- Nincs ott semmi – állapította meg Shino. Ő volt az első, aki visszafordult, a többiek pedig gyors ütemben követték a példáját.
- Bocsi. Mintha láttam volna valamit – pillogott a szőke ünnepelt.
- Shikamaru a szerencsés – szögezte le Chouji.
- Hikk! – tette hozzá Kankuro.

A szerencsés nagy horkantással ébredt fel.
- Igen? – ásította. – Kellemetlen. Épp azt álmodtam, hogy a nők megnémultak. Egyik sem tudott beszélni. Anyámat is beleértve! De jó volt… gyalázat, hogy fel kell kelnem.
- Vonszold a segged a szekrényhez, Lusti törp! – indítványozta dühösen Temari.

Shikamaru engedelmesen bemászott az üres vállfák közé, a lány pedig követte. Gaara a homokórát, Lee a kulcsot kezelte. A bezárt páros nem mutatott túl nagy aktivitást… fél perc sem telt el még a zár kattanása után, mikor hangos hortyogás ütötte meg a kint álldogálók fülét.
- Engedjetek ki! – dörömbölt a duó lánytagja. Társa túl kókadt volt ahhoz, hogy csatlakozzon, de egyetértő intonációval húzta a lóbőrt.
- Nem telt le az időtök – ellenkezett Gaara. – Még maradtok.

Temari zsémbeléssel töltötte a hátralévő kilencven másodpercet, abban a minutumban viszont, amikor a szekrény kinyílt, elnémult. Szégyenkezve sütötte le a szemét. A ruhatároló falának dőlve ültében, testével tartotta az alvó Shikamarut. A fiú a lábai között, térden ülve szunyókált, fejét pedig a keblei közé hajtotta. Nyitott szájából nyál csorgott a lány pánt nélküli topjára, aminek felső szélét sikeresen lentebb húzta kissé a fogsorával. Ha lett volna rosszmájú illető az osztályban – de egy sem volt –, talán nyíltan megvádolják Shikamarut, hogy színleli a betegségét, és visszaélt a helyzettel. Így csak suttogva vádolták.
- Szedjétek már le rólam! – nyafogta Temari.
Chouji tett eleget a felszólításnak. Felnyalábolta padtársát, aztán karjában vitte át a társalgóba, ott pedig egy kanapéra fektette.
- Puha… illatos… - nyáladzott az alvó. Szállítója jót vigyorgott rajta.

Az összenyálazott házigazda elkínzottan mosolygott a többiekre, miközben utat tört Hinata irányába.
- Gyere – kapta el a lány kezét –, menjünk csurgatni…
- D-de T-T-Temari, nekem n-nem kell…
- Velem jössz! – húzta magával a szőke.

Naruto kissé lenyugodott, ahogy Harrynek mesélt. A hűvös, esti levegő is jól esett neki.
- Nem is értem, mi bajuk velem – nézett fel a csillagpöttyös égboltra. – Már pici koromtól kezdve piszkál mindenki. Mikor az árvaházban meglátta a többi gyerek, hogy van egy sebhely a köldökömnél, kitalálták az a mesét, hogy az egy varázslat nyoma, amivel egy szörnyet zártak belém. – Sóhajtásnyi szünetet tartott. – És azzal ijesztgették egymást, hogy fel fogom falni őket.
- Ejha… - vakargatta az állát Harry.
- A legjobb mégis az volt – folytatta Naruto –, mikor az egyik nevelőnő átvette ezt a hülyeséget, és a fejemre olvasta, ha rosszalkodtam… azt mondogatta, olyan vagyok, mintha egy démon bújt volna belém. Én meg verekedtem és verekedtem… és csúfoltak. Akkor is, ha egy időre abbahagytam. Hát elkezdtem megint. Szégyellem bevallani – horgasztotta le a fejét –, de vigasztalt a tudat, hogy egy kicsit nekik is fáj.
- Értem.
- Jaj, dehogy érted… de tudod, mit mondok? Jó, hogy ma este közbeavatkoztál. Néha még mostanában is elönti az agyamat a vörös köd, és ütném-vágnám azt, aki baszogat. Szar érzés tud lenni… nem tudom, talán csak azért, mert annyiszor mondták, de… néha szinte elhiszem, hogy lakik bennem egy szörnyeteg.

Harrynek eszébe jutott az éjszaka, mikor álmában Naginiként támadt Ron apjára. Önkéntelen fintorral tapogatta meg a tincsei alá bújtatott, villám alakú forradást.
- Igen… - sóhajtott fel. – Vagyunk így egy páran…
- Váltsunk témát – ajánlotta Naruto.
- Helyes – bólintott a másik. – Miért mentél biológia szakra? – bökte ki az első eszébe jutó ötletet. – Talán gyógyító akarsz lenni?
- Én?! – bökött hüvelykujjával a mellére a kérdezett, s keserűen felröhögött. – Belőlem nem lesz orvos. Ahhoz nem elegendőek a képességeim. Belőlem legfeljebb biológiából érettségiző senki lehet.
- Nekem azt tanították – merengett Harry –, hogy „nem a képességeinkben mutatkozik meg, kik vagyunk valójában”.*
- Valami vén mesemondó tanította, ugye? – találgatott Naruto.
- Vén volt, igen… de azt, hogy csak mesét mondott volna… hát…
- Már meghalt?
- Meg. De amíg élt, mindig igaza volt.

Temari a vécén ülve bőgött. Látszólag a szekrényben töltött percek borították ki, de olyan megállíthatatlan hévvel folyatta a könnyeit, mintha évekig gyűjtötte volna őket erre az alkalomra. Hinata szótlanul guggolt előtte, és részvétteljesen paskolgatta a térdét.
- Az a majom! – hüppögte a négycopfú. – Biztos, hogy nem vette be a gyógyszerét! Inkább átalussza a fél bulit, csak hogy a másik felében piálhasson!
- N-nem ihat a gyógyszerre?
- Nem! Ezért kihagyta! Az eszébe sem jutott, hogy esetleg én… ah, mindegy… lássuk be, vesztettem a sörrel szemben…

További tizenöt percre volt szükség ahhoz, hogy a szőke lány valamelyest megnyugodjon. Utána felállt a vécédeszkáról, megigazította felcsúszott miniszoknyáját, és a csaphoz ment, hogy megmossa az arcát. Megcsipkedte a szeme körüli bőrt, hátha elfogadhatóbbá tudja alakítani a megjelenését.
- Bocs, hogy belerángattalak… - szólt Hinatához. – Nem szoktam ilyen hisztis lenni. Csak már annyira… már úgy… hagyjuk… nem érdemes az ilyesmin bőgni.
- Aha… - értett egyet rezignáltan Hinata.
- Na… mi baj? – pislogott nagyokat Temari, s társa elborult arcát fürkészte.
- Azért, ha nem is érdemes…
- Igen?
- S-sírhatok én is? Csak egy k-kicsit…
- Uh… hát te is?! Ebben az osztályban az összes fiú bunkó! Hát jó – simította meg Temari a barátnő arcát –, szabad a pálya, foglalj helyet, láss neki…

Hinata már azelőtt nekilátott, hogy a vécédeszkához ért volna a feneke.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.