Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. Színházban

 

Észbekapott és udvarias kézmozdulatot tett, mutatván a hölgyeknek, hogy előreengedi őket. Shizune szállt fel először. „Iruka nem is mondta hétfőn, hogy ő is jön” – mélázott Naruto. Intett Hinatának is. „Menj csak, menj, én majd kullogok utánad, mint a vert had…”

A lány elmosolyodott, aztán fellépdelt a busz lépcsőin. A kis közlekedőfolyosón bevárta őt. Naruto az első pillanatban nemigen tudta mire vélni a gesztust, de mikor ellesett Hinata válla fölött, meglátta az egyik dupla ülésen turbékoló Temarit és Shikamarut. Azok észre sem vették a két későt, vigyorogtak egymásra, beszélgettek, össze-összecuppantottak… láthatóan remekül érezték magukat együtt. „A helyedben én sem mennék arra szívesen…” – gondolta a szőke fiú. Tollal-papírral köszönetet mondott Hinatának a táskájáért, majd fürgén bevágta magát Iruka és Anko mögé, a buszkerék fölötti alvázdombra szerelt egyes ülésre. Tüntetően az ablakra irányította a tekintetét. „Most ő is elmegy helyet keresni, én pedig rendes leszek, és nem bámulom meg a seggét. És punktum.”

Odakint már koromsötét volt, bent pedig égett a világítás. Így Naruto Hinata tükörképét látta az ablakon, a külvilágból semmit. Csodálkozott, hogy a lány még mindig ott álldogál mögötte. Behunyta a szemét. „Menj már, no! Ha tovább lesem a melleidet, a tábornok átlövi a gatyámat. Ne hizlald a nyomorom. Légy jó kislány, bal láb, jobb láb… Nagyon kérlek, menj a közelemből…” 

Mikor Hinata ruhájának finom neszezését hallotta, tudta, hogy továbbment. A súlyos ólomkígyók azonban, amik a táskája visszavételekor a gyomrába költöztek, nem tartottak vele. 

Másfél órán át buszoztak a színházig. Félúton Iruka hátrafordult Narutóhoz, és így szólt:
- Hallottam a délutánodról. Jól vagy? – Megvakarta az arcát és orrát keresztező régi sebhelyet. Gyakran tett így, ha idegesítette valami. 
„Soha jobban, kösz” – írta válaszul Naruto. Utána keresztbe fonta a karjait és újból az ablakon túli sötétséget kezdte fürkészni. Iruka nem firtatta tovább a dolgot.

Mikor a sofőr leparkolt és leállította a motort, a diákok és tanárok az ajtó felé nyomakodtak. Naruto mindenkit maga elé engedett. Leszállás közben úgy döntött, legelteti kicsit a szemeit Sakurán, hogy elűzze nyomott hangulatát. A lány csinos, sötét kosztümöt viselt, ki is volt sminkelve, mégsem tette elégedetté a látványa. Mintha megcsúnyult volna az utóbbi napokban, az álla hegyes lett, az orra nagyobb, a melle laposabb, a háta pedig görbébb, mint régen, mikor Naruto legalább tizenhatszor vallott neki szerelmet hetente, és minduntalan randevúra hívta. „Talán a látásom romlik” – vont vállat a fiú, és csatlakozott a színház bejárata felé haladó csoporthoz.

A nézőtérre is utolsóként somfordált be. Az osztályának lefoglalt széksor legszélére ült, Anko mellé, aki Iruka szomszédja volt. Az osztályfőnök átnyújtott neki egy programfüzetet, hogy elolvashassa a Traviata tartalmát.

Az előadás nagyon tetszett neki. Elterelte a gondolatait. Még a történet fonalát is tudta követni – ami nem fordult elő túl gyakran –, egyedül azon gondolkodott hiába, hogy hogyan képes a főszereplőnő üvegrepesztő hangerővel énekelni, miközben a darab ismertetője egyértelműen azt írta, hogy tüdőbeteg. 

Már éppen rászánta volna magát, hogy Irukát kérdezze meg a dologról, mikor Anko kézen fogta a férfit, és maga után húzta a folyosóra. Annyira sietős volt neki, hogy még az ajtót is elfelejtette bezárni. „Hová mennek ezek ilyenkor?” – vonta össze a szemöldökét Naruto. Ő is elhagyta a helyét, hogy utánuk lopózzon. 

A színház folyosóján megbújt egy termetes márványszobor mögött, onnan hallgatta a szökevények fojtott vitáját. Mikor óvatosan kinézett rejteke mögül, azt látta, hogy a nő két kézzel csimpaszkodik Iruka jobbjába és próbálja magával húzni őt, a férfi viszont igyekszik ellenállni neki. 
- Gyere már! – dorombolta Anko. – Ne légy már ilyen félős, nem vagy te szűzlány… 
- Nem várhat?! – morgott az osztályfőnök. – Nem vagyok félős, engem érdekel a darab!
- Nem, nem várhat! Kígyót akarok bűvölni!
- De az előadás…
- Pont az hozta meg a kedvem. Olyan izgató! 
- Egy fiatal nő haldoklik tüdőbajban! – csóválta a fejét Iruka. – Mitől olyan izgató?
Anko egy pillanatra zavarba esett, és elhallgatott. De aztán kivágta magát.
- Rendben – emelte fel egy ujját –, akkor nem izgató, hanem tragikus. Meg kell vigasztalnod engem. – Közelebb vitte az ujjat Iruka arcához, és finoman, komótosan végigsimította a férfi sebhelyét. Látszott rajta, hogy nem először csinálja, s közben olyan átszellemült arcot vágott, mintha olvasna a hegből, mint vakok a Braille-írásból. Utána lágyabb hangon szólalt meg: – Kérlek.
- Jó, megyek – adta meg magát Iruka. – De hová?
- A mosdó megteszi – vágta rá a franciatanárnő. – Csak gyorsan, kérlek, nagyon régen láttam már kígyót… - És maga után húzta a férfit a folyosó végéig, hogy aztán eltűnjenek egy „Urak” feliratú ajtó mögött. 

„Megbuggyantak ezek?” – képedt el Naruto. „Az csak városi legenda, hogy a vécében kígyók meg krokodilok élnek!” Utánuk indult, hogy felvilágosítsa őket.

Csöndesen lépett be a mosdóajtón, nehogy elriassza a kígyót, ha valamilyen csoda folytán mégis a mellékhelyiségben ólálkodna. A tanárait nem látta odabent, csak a hangjukat hallotta az egyik elreteszelt fülkeajtó mögül, ahogy nyögdécseltek. 
- Mi van a kis elemes barátoddal? – lihegte váratlanul Iruka.
- Zárlatos lett – szusszantotta Anko.
- Jézus! Az év elején vettem neked! Mennyit használtad?
- Sokat…
- És a gumiból készült műizé… Csak nem rontottad el azt is valahogy? Abba elem se kell!
- Véletlenül kettéharaptam, nem tehetek róla, no!
- De hogy?! Majdnem olyan vastag volt, mint a f…
- De nem olyan kemény! – szakította félbe a férfit a tanárnő. – Használd már másra a nyelved, ne beszédre, kérlek… uh! Igen, így, nagyon jó…

Naruto belesett a kabin ajtaja alatti résen. Meglehetősen furcsállotta a látottakat. Hozzá egészen közel Anko kezei támasztották a padlót, szinte kilógtak az ajtó alatt a fiú felé mutató ujjak, bentebb, a porcelán vécécsésze talapzata előtt pedig Iruka lábai toporogtak, meg-megemelgetve a bokáig lecsúszott osztályfőnöki nadrágot. 

A szomszéd fülkébe lopózott és felállt a vécéülőkére. Lábujjhegyre állva nézett át a válaszfal fölött. „Ejha!” – lepődött meg a látványtól. 
Iruka a lehajtott ülőkén foglalt helyet, Anko lábaival a nyakában, míg a nő a kezein támaszkodva emelte felé az altestét, a fejét pedig hátraejtette, és folyamatosan nyöszörgött. „Elég akrobatikus módja a kígyókeresésnek…” – vélte Naruto. Egy pillanat múlva a tanárnő megszólalt:
- Húzd ki…

A férfi hátrahajtotta a fejét. Ujjaival a nő szeméremajkai közé nyúlt, és egy fehér golyóbisfüzér végét csalogatta ki onnan. Lassan húzta, óvatosan és finoman, s valahányszor csak előbukkant egy újabb golyó, pár pillanatra bedugta helyette a nyelvét.
- Még… - nyögte Anko.

„Hiúság, asszony a neved!” – méltatlankodott magában Naruto. „Másnak a betevő ramenre is alig futja, a franciatanárnő bezzeg a lába közt is gyöngysort hord!” A fiú tudta, hogy a nőknek van egy méhnyak nevű testrészük, de arról még soha nem hallott, hogy arra is gyártanak nyakláncot. 

Mikor elfogytak a golyók, Iruka az ölébe kapta a nőt, és gyors vágtára fogta. Anko halkan nevetett, a homlokához nyomta a homlokát, kezeivel a hajába markolt. Naruto fejcsóválva nézte Ankót. „Úgy bazsalyogsz rá, mintha a szerelmed volna, az iskolában meg szóra se méltatod. Nem értelek.” De a többi nőt sem értette… különösen Hinatát. 

Mikor a lány eszébe jutott, újra görcsbe rándultak a belei. „Mindig a sor végén, mindig, mindig, mindig… Jobban jártam volna egy átmeneti vaksággal, mint a némasággal. Ha legalább ordíthatnék…!” 

Eszébe villant Hinata ruhája, a finom kabát alatt megbúvó, testhez simuló sötét, bokáig érő estélyi, a férfiszemeket vonzó dekoltázs, a selyemsál, az apró topánkák. Aztán a mosoly, amit a busz előtt kapott a lánytól. „Gödröcske van a szája bal szélénél, mikor nevet.” Elhessegette a gondolatot. „Nem kell több részlet, mert megőrülök.” 

Hangtalanul lekászálódott a vécécsészéről, aztán kiosont a folyosóra. Megmosolyogta magában a szerelmeskedőket. „Így az évszázad végéig sem fognak kígyót.”

A darab többi része már nem tetszett neki, annak ellenére sem, hogy vidám volt a vége. Irukáék már nem tértek vissza a nézőtérre, a folyosón várták be az osztályt. Naruto ismét a tömeg végére igyekezett. Közben meglátta Temarit. Mikor a lány felé pillantott, bűnbánóan lesütötte a szemét. „Sajnálom.” Remélte, hogy szó nélkül haladnak majd el egymás mellett, de nem volt szerencséje. Temari nagyot koppantott a fejére, és odasziszegett neki:
- Engedd, hogy melléd üljön a buszon! Már idefelé is azt akarta! Nyisd ki a csipád, te címeres ökör! – Aztán ellépett tőle.

„Ki akarna mellém ülni a maiak után?!” – lógatta az orrát Naruto. De mégis egy dupla ülést foglalt el, mikor buszra szállt az osztály, és olyan nagyra nyitotta a szemeit, amilyen nagyra csak tudta. 

Már elindult a busz, mikor Hinata odalépett hozzá. 
- Szeretnék melléd ülni, Naruto-kun – közölte. Kicsit el is pirult közben, mosolyogni kezdett, oldalra biccentette a fejét. – Nem bánod?
„Még nem, de fogom…” – gondolta keserűen a fiú. Aztán megrázta a fejét. 
Hinatának erre fülig szaladt a szája, és leült.

Beszélni nem beszélt a lány. Helyette laposakat pislogott, apró ásításokat takart el a kezével, később pedig – már a falu közelében – mindenféle figyelmeztetés nélkül Naruto vállára ejtette a fejét, és elszenderült. „Nem jó ez így” – feszengett a szőke. „Azzal fogják csúfolni szegényt, hogy velem jár. Mi a búbánatnak ült ide egyáltalán?!”

Ekkor Hinata fészkelődni kezdett.
- Naruto-kun… - suttogta, és a fiú combjára csúsztatta a kezét.

Naruto összerezzent, majd gyorsan előkaparta az írószerszámait.
„Tessék” – firkantotta le. A jegyzettömböt a lány orra alá csúsztatta. Aztán meg is lengette előtte, de hiába. Hinata nem reagált rá. 
„Alszik…” – döbbent rá a fiú. „Igaz is, a húga szerint beszél álmában. Bár Hanabi azt állította, hogy a szerelme nevét szokta mondani. Meglep, hogy azt mondta, Naruto-kun.” Naruto nagy levegőt vett. „Bonyolult ez a lány.” 

Hamarosan begördültek az iskola elé. Iruka és a többi tanár jó éjszakát kívánt a diákoknak és a néhány szülőnek, akik eljöttek a csemetéjükért. Naruto összevont szemöldökkel kereste a fekete luxusjárgányt, amivel Hinatát a buszhoz hozta az édesanyja. Nem látta sehol, hiába meresztette a szemét.
Hinata – mintha csak megsejtette volna, mire gondol – megszólalt:
- Értem nem jönnek, Naruto-kun.

A fiú keze gyorsabb volt, mint az agya. „Hazakísérlek” – írta a lánynak. 
- Köszönöm – mosolygott Hinata. 

Szinte teljesen szótlanul sétáltak a Hyuuga-házig. Csak Hinata törte meg egyszer a csendet, hogy köszönetet mondjon Naruto kabátjáért, amit a fiú a vállára terített útközben. Az otthona előtt visszaadta a ruhadarabot.
- Nem örülnék, ha miattam fáznál meg, Naruto-kun. 

Naruto várta, hogy majd elköszön, de nem tette. Elővette a lakáskulcsot, babrált vele, de nem fordult a kapu felé, helyette szórakozottan hintázott a talpán, és mosolygott. A fiú bárgyún hunyorított, mikor meglátta a kulcscsomón lógó szőke emberfigurát. „Miért szőke?!”

Pár perc álldogálás után úgy döntött, hogy jobb lesz elbúcsúzni. „Maradnék még csevegni, de sajnos varratok vannak a nyelvemben, nem beszélhetek” – vetette papírra.
- Mutasd meg – kérte Hinata, miután elolvasta.

Kinyújtotta a nyelvét és arccal a ház előtti utcalámpa fénye felé fordult, hogy láthatóvá váljon a nyelve bal oldalát díszítő öltéssor. 
- Látom, Naruto-kun. Fáj?
„Igen” – körmölte a fiú. 

Hinata lehúzta a kesztyűt a jobb kezéről, és az ujjait a kerítésük tetejére hullott hóba dugta. Ott tartotta őket egy rövid ideig, aztán elemelte jobbját a kerítéstől, és Naruto szájába nyúlt, hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve a sérülés helyét.

„Ezt tanulják a gazdag kölykök etikett órán?” – lepődött meg a szőke kamasz. Hinata kedvesen mosolygott rá. Próbálta viszonozni, de csak azt érte el, hogy összenyálazta a lány kezét. Elkeseredett képet vágott. „Mondd, miért csinálod?” 

Féltékenységfélét érzett gyomorgörccsel. „Ha hozzám is ennyire jó vagy, hát irigylem azt, akit szeretsz.” Fölfelé fordította a tekintetét, a csillagokra. „Mondd, öregem, nem lehetne, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer ebben a büdös életben, felemelj a kurva nagy ujjaiddal, és a sor elejére tegyél?!” 

Meleg csík futott végig az arcán. Ijedten kapott oda. „Könnyek. Már csak ez hiányzott.” Letörölte és mosollyal próbálkozott, amiből egy ormótlan fintor lett, mert félt, hogy véletlenül meg találja harapni a lány kezét. Hinata arca elfelhősödött. 
- Nagyon fáj? – cincogta. Bal kezéről a fogával rángatta le a kesztyűt, hogy utána megcirógathassa Naruto képét. 

A fiú önkéntelenül utat engedett még egy könnycseppnek. 
„NAGYON FÁJ!” – véste a jegyzettömbre. 
A nyelve kellemesen zsibbadt, lágyan, fájdalmatlanul bizsergett a finom női ujjak között.

 

Előző

Következő

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.