Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. Majdnem bűn



Reszketve guggolt a balkont ostromló jeges szélben. Már nem is emlékezett tisztán, hogyan jutott fel Hinata ablaka alá. Majdnem éjfél volt már, mikor kabátot és lábbelit rántva elhagyta a lakását, hogy meglátogassa a lányt, és a bocsánatát kérje. Addig is csak azért várt, hogy ágyban tudja a Hyuuga családot, mire a házhoz érkezik. Négyszemközt akart mentegetőzni, és úgy érezte, mihamarabb sort kell kerítenie a beszélgetésre. „Nem, nem várhat reggelig.” Mielőtt elindult, tompa borotvájával lemetélte orra alól a kéttucatnyi hatnapos, lenszőke pelyhet („Ápolatlanul csak nem állíthatok oda!”), közben mintegy harminc helyen vágva meg az arcát, aztán kölnivizet hintett magára. „Talán jó pont, ha legalább büdös nem vagyok…”

Felállt, kinyújtotta elmacskásodott lábait, és megpróbált belesni az ablakon. A szobában sötétség honolt, nem vehette ki, alszik-e már a lány. Mikor a homlokát az üvegnek nyomta, hogy jobban lásson, az ablakkeret halk nyikordulással fordulni kezdett. „Hát persze… nem zártam be, csak behajtottam.”
- Hinata… - súgta a keletkezett résbe. Nem kapott választ. – Hinata! – próbálkozott kicsit hangosabban. Ez a kísérlet sem hozott eredményt.

Óvatosan szélesebbre tárta az ablakot, hogy bemásszon a szobába, aztán behajtotta maga mögött. Kezeit maga elé emelve, apró léptekkel tapogatózott el az ágyig. „Mostanra biztosan alszik.” Halk szuszogás ütötte meg a fülét, mikor a célhoz ért. „Jó… hogy ébresszem fel, hogy ne sikítson?” Balját felfedezőútra küldte a sötét tömegként álldogáló ágyra, hátha megtalálja a lány száját. Először a takaró sarka akadt a kezébe, aztán egy pizsama ujja, benne egy alkarral. Később két puha halom közé futottak az ujjai. Önkéntelenül elvigyorodott, megállt egy pillanatra. „El a kezekkel!” – tiltakozott a lelkiismerete. „Egy hasonló húzás miatt kerültél bajba.” Szinte szomorúan adott igazat a belső hangnak, és továbbhúzta a tenyerét, végig a finom nyakon és állon, hogy végül a kiszáradt ajkak elé fektesse. „Milyen forró a bőre…” – csodálkozott. „Szinte éget.”

Jobbjával az ágy melletti éjjeliszekrényt kereste meg, hogy felkattintsa a rajta álló olvasólámpa kapcsolóját. Celofánzörgés-szerű hangot hallott, míg a sötétben a bútor tetején kutakodott. Utána az életre kelt villanykörte elé emelte a tenyerét, mert nem akarta, hogy a lányt elvakítsa a fény, ha felébred.
- Hinata – próbálkozott megint. – Hinata…

Az alvó lassú pislogásba kezdett. Aztán ásított, megnyalta a száját – nyelve hegye elérte a fiú ujjait is –, fészkelődött kicsit. Végül a fény felé fordította a fejét, és párás szemeivel bizonytalanul hunyorogva megszólalt:
- Te vagy? – cincogta az arcát takaró kézbe.
- Én vagyok… - feszengett a megszólított. – Elveszem a kezem. Ne kiabálj, jó?
- Jó.
- Milyen piros az arcod! – döbbent meg Naruto, miután szabaddá tette a lány beszélőkéjét.
- A tiéd pedig sápadt – mosolygott Hinata, és finoman megcirógatta a fiú egyik orcáját. – Tényleg itt vagy? – kérdezte tompa félmosollyal. – Vagy csak álmodlak?

„Nincs magánál” – vonta le a következtetést az éjszakai besurranó. „Nem is ismert meg, különben sikítana. Biztosan azt hiszi, valamelyik szerelme vagyok. De melyikkel téveszt össze? A hat fiúból egynek sincs szőke haja, vagy kék szeme. Mitől ilyen kába ez a szerencsétlen?”

Hinata megpróbálta ülésbe tornázni magát az ágyban. A karjai reszkettek, s mikor látogatója felé akart fordulni, cserben is hagyták. Tenyerei megcsúsztak a lepedőn, fejjel kizuhant az ágyból, és a padlóhoz koppantotta volna a homlokát, ha Naruto nem kapja el.
- Bocsánat… - nyögte. – Talán álom, de… nem vagyok jól…
- Látom – kesergett a másik. – De hát… mi baj van?!
- Kérlek… - lihegte a lány. – Segíts… a gyógyszer… - Reszkető kezével az éjjeliszekrény felé mutatott. Aztán elernyedt, kicsúszott Naruto karjaiból, és nem szólt többet.

A szőke kétségbeesetten szólongatta, de nem eszmélt. Orra elé tartott ujjaival meggyőződött arról, hogy még mindig vesz levegőt. „A lélegzete is éget.” Rápillantott a szekrény tetejére. A lámpa mellett meglátta a korábbi zörgő hang forrását, egy szinte teljesen üres, szürke, meggyűrt gyógyszeres levelet. Mindössze egy fél tabletta árválkodott benne. „Mit akart ezzel?” – tépelődött. „Csak nem… jaj, csak azt ne…”

Talán a kései időpont volt az oka, talán a bűntudat, talán a szobát rémisztő félhomályba vonó gyenge lámpafény, de Narutónak csak egyetlen ötlet jutott az eszébe a gyógyszerrel kapcsolatban, az viszont az elképzelhető legrosszabb eshetőséget jelentette. „Istenkém, ez begyógyszerezte magát. Rájött, hogy láttam a naplóját, tudja, hogy tudom a titkát, és azt hitte, el fog járni a szám, kinevetik… és nem tudta elviselni a gondolatot… és meg akart halni. Szegényke… bár tudnám, miért hitte, hogy én ennyire szar alak vagyok… ja… tudom.”

Lázasan törte az agyát azon, miképpen juttathatná Hinatát orvoshoz anélkül, hogy az önnön személye belekeveredjen az ügybe. Úgy döntött, zajt csap, amivel fölveri az alvó családot. Először ellenőrizte, nem maradt-e kulcsra zárva a szobaajtó. A gyógyszeres levelet a padlón elnyúlt Hinata kezébe adta, felkapta a kislámpát, felborította az éjjeliszekrényt és rátette a lány másik karját, mintha zuhanás közben rántotta volna magával. Aztán – egy párna segítségével óvva a lányt a szétrepülő daraboktól – erősen földhöz vágta a világító eszközt, hadd csörömpöljön. Megkönnyebbült sóhajt engedélyezett magának, mikor léptek dobbanását hallotta a folyosó felől. Fürgén kimászott a balkonra, ütközésig visszanyomta az ablakkeretet, leguggolt, és hallgatózni kezdett.

A feje fölött fénynyaláb hasított az éjszakába, ahogy a szobába rontó családfő villanyt gyújtott. Aztán pattogós szavak hangzottak, az összefutó rokonok egymással kiabáltak és az ájultat szólítgatták. Évszázadoknak tűnő három perc múlva jutott eszébe valakinek, hogy a család orvosáért telefonáljon, egy másik személy arra vállalkozott, hogy feltakarítja a lámpa maradványait. „Most már jó lesz” – lélegzett fel Naruto. „Okosabb lenne lelépnem.” Mégis maradt.

A nyugalma nem tartott sokáig. Újabb percek teltek el, s bár tudta, hogy időérzéke megcsalja, félni kezdett attól, hogy nem érkezik időben a segítség. Bele sem mert gondolni, mi várna rá akkor. Biztos volt benne, hogy az osztálytársai megtudnák valahogy a szerepét a kényes ügyben. Abban is, hogy nem hagynák szó nélkül. Elméje határában a börtön képe terpeszkedett el, a mellére pedig lassacskán ráült a rettegés, hogy újra felé mutogató ujjakat fog látni, ha emberek közé megy, vagy hátakat – az áhított mosolygó szemek és szájak helyett. Azoknak talán örökre búcsút mondhat.

Nem mert felegyenesedni, hogy belessen az ablakon, csak hallgatózott. Felpillantott az égre. A csillagok fakón hunyorogtak, a himlőhelyes arcú Hold szemrehányón meredt felé. Reszketett, az állára gyorsan hűlő, undok folyadék csorgott a látószerve tájáról. „Csípi a szemem a szél, tényleg csak ennyi…” – bátorította magát.

Jobb ötlete nem lévén, összetette maga előtt a két tenyerét, mereven nézett, túl a Holdon és a csillagokon, aztán hangtalanul könyörögni kezdett, hátha ébren találja még azt, aki állítólag hallja az ilyesmit. „Rég beszéltünk…”

Hatévesen a szüleit követelte ezen az illetőn, de nem kapta vissza őket. Tízévesen – miután sebet szerzett a köldökébe – azért esdekelt, hogy ha már az igaziakat nem láthatja viszont, legalább rendes nevelőszülők fogadják örökbe őt, de hiába, még rendetlen szülők sem vitték el magukkal. Ott maradt az árvaházban, hogy aztán tizennégy évesen kitegyék a szűrét, és egy kicsi garzonba szállásolják el, kevés pénzt juttatva neki havonta az önálló boldoguláshoz. Attól fogva nem kért semmit az állítólagos jótevőtől, gyengének ítélte a hatalmát, és még a fejét is elfordította, ha a „házának” titulált épület előtt kellett elmennie. Most mégsem fordulhatott senki máshoz. „Kérlek, csak most az egyszer.”

Pillanatokkal később Neji álmatag morgása tudatta a családdal, hogy megérkezett a háziorvosuk. Nyugodt, kissé rekedt hangon beszélt a jövevény, Naruto hajlott hátú, magas homlokú, ősz bajuszos bácsikának képzelte el, ahogy fülelt. A vizsgálatot csöndben várták végig a hozzátartozók, aztán megkönnyebbült sóhajtozásba fogtak, valaki röviden fel is nevetett, amikor meghallották a véleményt.
- Nincs nagy baj. Csak az influenza verte le a lábáról. Nem hallották, Hiashi-san? Néhány napja tört ki a járvány.

Hanabi halkan kijelentette, hogy biztos volt nővére betegségének banális voltában, mert Hinata fél órával azelőtt még a szerelmét szólongatta álmában. „Épp lemaradtam a nevéről” – gondolta csalódottan Naruto. „Azért érdekelt volna, ki az.” Aztán a csillagok felé nézett. „Szórakozol velem, öreg… köszönöm.”
- Hányat vett be a gyógyszerből? – szólalt meg ismét a bácsika-hang.
- Úgy látom, nem vett be – közölte Neji. – Én hoztam be neki a lázcsillapítót, csak egy volt a levélben… - Egy pillanatra elhallgatott. – Tévedtem. Bevett egy fél szemet.

Hinata felébredt a nagy felfordulásban. Naruto hálásan üdvözölte azt a néhány halkan elcincogott szót, amire a lány képes volt.
- Adok neked egy injekciót – közölte az orvos. – Told le a pizsamanadrágod, légy szíves.
Egy szívdobbanásnyi idővel később az apa dühösen felhorkant:
- Miféle szemérmetlen alsónemű ez, lányom?! Mikor engedtem meg, hogy ilyet viselj, te…

Egy kedves, női orgánum – nyilván az édesanya – megbékítette a mérgelődőt, az öreg bácsi pedig szigorú cerberuskodásba fogott, hogy nyugalmat biztosítson a betegének. De hiába nyugodtak meg a kedélyek odabent, a balkonon kuksoló fiú ideges maradt. „Még a bugyi miatt is bajba kerül, pedig az is az én saram… fasza.”

Később kihunyt a fény, a család újra nyugovóra tért. Neji kísérte ki a doktort, a szőke fiú hallotta a balkonról, ahogy köszönetet mond neki a kertkapunál. Naruto negyedóráig várt még, mielőtt megmozdult. „Bemenjek, vagy haza? Talán most tudnék vele beszélni…”

A szobában bizseregni kezdtek a tagjai, szinte fájtak, amíg föl nem melegedtek kissé. Kitapogatta a fürdőajtót, résnyire nyitotta és felkapcsolta odabent a világítást, hogy ne kelljen vakon közlekednie.

Leült az alvó lány mellé a földre, és bámulta. „Ébresszem fel újra?” Hinatának láthatóan melege volt, lerúgta magáról a takarót, a homloka nedvesen csillogott. Szaporán pihegett, kerek keblei süllyedtek és emelkedtek. Naruto szeme követte őket. Mikor a lány az oldalára, a látogatója felé fordult álmában, a pizsamaing harmadik gombja egy fidélis cérnapattanás kíséretében felmondott a munkahelyén, és homlokon találta a fiút.

„Belátó lettem” – lesett Naruto az újonnan keletkezett dekoltázsba. Nyelt egy nagyot. A tábornok felszegte a fejét a nadrágja mélyén és a bal zsebe felé kezdett nyújtózkodni, hátha kiszökhet a friss levegőre. „De meleg lett hirtelen…”

Kibújt a kabátjából. Még mindig szeretett volna beszélni a lánnyal. „De így…! Még azt hiszi, én téptem szét az ingét. Valljuk be, lenne rá oka…”

Lélegzetvisszafojtva nyúlt a hálóruhához, hogy a cérnamaradványt áthúzza a lakó nélkül maradt gomblyukon és csomót kössön rá. Ujjbegyei közben véletlenül hozzá-hozzásimultak a finom bőrhöz, elégedett, lüktető bólogatásra késztetve a nadrágját domborító katonát. „Nem, nem szabad, nincs nyúlkálás!” – feleselt az altestét bizsergető kísértéssel.
- Szia – hallotta Hinata hangját.
- Eh… szia. – Meghűlt benne a vér. A pizsamán maradt ujjairól a lány arcára vándorolt a tekintete. Félénk mosolyt és két érdeklődően pislogó drágakövet látott. – Bocsáss meg, nem akartam nyúlkálni… - szegte le a fejét.
- Kár – suttogta Hinata.
- Hö? – Ez volt a legértelmesebb hozzászólás, amit Naruto ki tudott préselni magából.

Hinata megfogta a fiú kezét, aztán szelíden bevezette a ruhája alá. Várakozóan nézett Narutóra, beletúrt világos tincseibe, a mutatóujjára csavart egyet.
- Na? – hunyorított a száját tátó szőkére.

„Ez akar valamit…” – jött rá Naruto. A lelkiismerete azonnal megdorgálta. „Lehet, hogy akar, de nem tőled. Nézz rá! Még mindig nincs észnél. Valami lónyugtatót kapott, és a szíve szép szerelmét képzeli a hülye fizimiskád helyére. Kérj bocsánatot, aztán tűnj el!”
- Na! – ismételte Hinata, ezúttal már parancsolóbb hangnemben, és hozzányomta a mellét a fiú tenyeréhez. – Ó – sóhajtotta. – Hideg a kezed…

Naruto pedig sutba vágta a jobbik eszét, lelkiismeretét gondolat-furkósbottal ütötte, amíg el nem hallgatott, aztán vízbe fojtotta, főbe lőtte, úthenger elé vetette és házalapba betonozta… csöndet akart a fejében és engedélyt a hirtelen támadt vágynak, nem pedig feleselő, pimasz hangokat. „Vagyok én olyan férfi, mint bármelyik abból a hatból, és punktum!”

Egészen az ágy mellé húzódott, a férfiassága az alvóalkalmatosság fájának ütközött, ahogy a térdeire emelkedett. Rálehelt a kezeire és összedörzsölte őket, aztán Hinata gombjaival kezdett babrálni. A lány felült, a matrac szélére húzódott, terpeszben, hogy a lábai közé kerüljön a fiú. Segített a gombokkal, kerek vállairól lecsúsztatta a ruhát, aztán belekapaszkodott Naruto pulóverébe, és a pólóval együtt lehámozta róla.

Közelebb hajolt hozzá. Pisze orrát lágyan dörzsölte az arcához, ahogy csókot nyomott a szájára. Beengedte Narutót, mikor a nyelve a fogsora mögé kéredzkedett, majd kóstolgatták egymást, kergetőztek, megcserélték a láz forróságának és a balkon hidegének ízét.

Naruto keze végigsimított Hinata csupasz gerincén. Mikor erre a lány kiegyenesedett, a melleire hajolt, óvatosan csókolgatta és szívogatta mindkettőt, megkeményítve a mellbimbókat és hálás sóhajra fakasztva a gazdájukat.

Mikor megmarkolta a fenekét egy mohó bal kéz, a beteg elhúzódott kissé.
- Au – szólt panaszosan. – Oda szurit kaptam, fáj…
- Bocsánat.

Hamarosan a padlón gyűrődött a pizsamanadrág is. Lehúzója megszemlélte a lány sebesülését, a szúnyogcsípésnyi, bevarasodott pöttyöt egy félig lekopott, jódbarna fertőtlenítőfolt közepén. Megsimogatta, csókot adott rá, hátha attól kevésbé fáj. Közben Hinata hátradőlt a könyökeire, Naruto pedig szembe került a fekete tangával. Rossz érzéssel nézte a csábos alsóneműt. „Kikapott miattam.”
- Izé… a bugyi… - feszengett a tarkóját vakarva. Ismét felmerült benne, hogy helytelenül cselekszik, a lelkiismerete – dacára a korábbi erőszakos elnyomásnak – új erőre kapva ócsárolta őt („Nem halad a bocsánatért esedezős projekt, te tuskó!”), és felvilágosította, hol a helye („Összetéveszt valakivel, bamba a láztól.”).
- Leveheted a bugyit – súgta mosolyogva Hinata.
Naruto szíve kihagyott egy-két ütemet.
- Mármint én? – hüledezett. Gondolatban kardot rántott a mindig tiltakozó hang ellen, és küzdeni próbált vele.
- Persze, hogy te. – A lány még jobban széttárta a lábait, megfogta a tétova kamasz jobbját, ujjait a fekete szövet alá irányította. Eleinte segített neki, irányította a mozdulatait – fel, le, körbe-körbe, oda és vissza, végül kicsit mélyebbre. – Szereted ezt csinálni, igaz? – kérdezte. Elengedte a fiú kezét, hadd próbálkozzon egyedül, és hátravetette a fejét.

„Ki ne szeretné?!” – ráncolta a homlokát a kérdezett. Hülye módon a fiúk jutottak az eszébe, akiknek a vezetéknevét – rövidítve – felfedezte Hinata naplójában. Csikorgatni kezdte a fogát, szabad keze ökölbe szorult a lepedő fölött. „Semmivel sem jobbak nálam.”
- Abbahagytad… - szólt halkan Hinata. Szinte szemrehányó volt a hangja.
Elszakadt a riválisoktól, hogy újra a lánnyal törődjön. Némi ügyetlenkedés után eszébe jutott, hová kell nyúlnia. Két ujjával cirógatta azt a pontot – legalábbis remélte, hogy azt –, amit délután még önmagában talált meg, és örömet szerzett vele az átmeneti testének. Elégedett, apró nyögések győzték meg arról, hogy jó helyen jár. Később a tanga is a pizsama mellé került, a földre.

Reszkető orrcimpákkal szívta be a lány izgalmának illatát. Másnak hatott úgy, hogy férfiként szagolta, de egyáltalán nem volt kellemetlen. Hirtelen ötlettől hajtva elvette a kezét, és helyette a nyelvét csúsztatta Hinata combjai közé. „Ez is nevezhető bocsánatkérésnek!” – torkolta le visítozni kezdő belső erkölcsrendészét.
- Még… – kuncogta halkan az engesztelni kívánt leányzó. Kezével szelíden meghúzta Naruto haját, magához préselve őt, és sóhajtozott.

A szőke így nehezebben kapott levegőt, de nem törődött vele. Mélyebbre merészkedett a lány hasítékában, gyorsított kissé, aztán nyálas csókokkal borította el kívül, ajkai közé vette az érzékeny kis golyóbist, ami a belső fodrok tetején ült, és óvatosan szívogatta. Ujjait vissza-visszavezette a lányba, majd megint kihúzta. Aztán délnek indult. Nyelve hegyével tartózkodó köröket rajzolt a finoman ráncolt bőrre, és az megrándult, elfutott előle, de a lány megint édesen kuncogott, tudta hát, hogy tetszik neki, amit csinál. De nem erőltette a dolgot, csak a bőr határáig ment el, nem tovább. „Azt nem kedvelné, tudom, hogy nem.” Visszatért helyette oda, ahonnan elindult. Hinata felvette először a nyelve, utóbb az ujjai ritmusát, később kihívóan megszorította őket és már inkább ő mozgott rajtuk le-föl, mintsem azok benne. Majd magára húzta a fiút és a szájához dörgölte a szeméremajkait, lábait a nyaka köré fonta, bilincsbe zárta, lágyan ringatta a csípőjét. Naruto mohón esett neki újra meg újra, végül szinte hozzátapadt, elmerült a lányban, talán azt sem bánta volna, ha belefullad. Hinata hamarosan – egy percbe sem került – hangosat nyögött, hátradobta fejét és megfeszült az ágyon. Dereka fölemelkedett a takaróról, sarkait kényeztetője hátába vágta, kezeivel a szőke üstököt markolta. Aztán elernyedt, és szapora pihegésbe kezdett.
- Jó volt… - susogta, és a könyökére támaszkodott.

Csendben nézték egymást. Naruto – jobb dolga nem lévén – a száját tátotta, amíg az állára nem kezdett csorogni a nyál. Akkor észbe kapott és összekoccantotta őrlőműve alsó patkóját a felsővel. Hinata mosolygott rajta. Kislányosan ide-oda ingatta a fejét, a térdeit pedig elégedett szusszanással összezárta. Felült, hogy a tenyereibe vegye a fiú arcát. Csókot adott neki, egyet, kettőt, hármat és még többet. Mikor szünetet tartott, elmosolyodott. Naruto mondani akart valamit.
- Édes vagy. – Ennyire futotta.
- Köszönöm – hunyorgott Hinata, és összefonta maga előtt a karjait.
- Fázol?
- Kicsit.
- Öltözz fel nyugodtan, én…
- Még nem akarok.

Az tábornok izgatott ficánkolással fogadta a női kezet, ami kihúzta a nadrágból. Naruto egészen megfeledkezett róla, pedig már szinte fájt, hogy olyan sokáig ágaskodott dologtalanul. Hinata – meglepően türelmetlenül – az ágyra lökte a fiút, a nadrágját lerángatta a térdéig. A szőke kamasz örült, hogy a cipőjét elővigyázatosan a balkonon hagyta. „Ha reggel meglátná a lábnyomaimat, tudná, hogy nem csak álmodott…”

Megint szidalmazni kezdte őt az undok belső hang. „Kihasználod őt. A testét. Egész nap azt csinálod, reggeltől estig.” Már azon volt, hogy igazat ad neki, a jobbik esze éledőben volt, de Hinata fölé térdelt, megragadta a görbe hátú katonát, és egy határozott csípősüllyesztéssel magába csusszantatta. És nyögdécselt.

Ráborult a fiúra, száját hozzátapasztotta az övéhez. Kezével felkereste a másikét. Finom ujjait Naruto kérges tenyerébe csúsztatta, úgy kérte, hogy kulcsolja közéjük a sajátjait. Mikor jóllakott a csókokkal, arcát az övéhez simította, és képtelen, kedves hülyeségeket súgott a fülébe – annyira szereti… meg ennyire… nagyon, nagyon, nagyon.

Narutónak sírhatnékja támadt. „Ha ez nekem szólna, boldog lennék.” A lelkiismerete legyűrte őt, kelletlenül feladta a harcot. Igyekezett tartani magát, nehogy idő előtt elhajókázzon. A lánynak viszont örömöt akart szerezni. „Mindjárt elmegy. Csak addig, nem tovább.”

A lány izgatóan kígyózott-hullámzott rajta, ettől a súlyos keblek táncoltak az orra előtt. „Így nehéz lesz…” – ijedt meg.

De a baj elkerülte. Hinata hirtelen állt meg a mozgásban, rárogyott, a mellkasába nyomta az arcát, abba sikított hosszan, kéjesen, ahogy a filmeken a párnába szoktak a színésznők. Naruto szoros öleléssel tompította a hangerőt, nehogy felverjék az alvó házat.
- Jó volt? – kérdezte, és cuppanó hanggal elhagyta a lány bensőjét.
- Nagyon… - jött a halk, az előzményekhez képest szemérmesnek ható válasz. – Neked?
- Nekem már az elején jó volt – füllentette a fiú.
- Mindig csak álmomban vagy itt – merengett Hinata, és hozzásimult. A félhomályban is látszott, hogy még mindig lázrózsák színezik az orcáját, de a bőre már nem égetett annyira. – Kár.

Naruto feszengve habogott valamit arról, hogy ő tényleg csak egy álom, nem több. Aztán felöltözött, és valahogy a lányt is rábírta, hogy tegyen ugyanúgy.
- Most aludj – nyomta szelíden az ágyra, miután a kabátjába bújt.
- De hiszen alszom – mosolygott Hinata.
- Igen, izé… aludj tovább, úgy értem.
- Szeretlek.
- Eh… igen, igen. Én is szeretlek. – Naruto egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

Egy csókot kért még a lány, mielőtt elengedte. Osztálytársa hosszúnak érezte az érintkezést, égetőnek, fájónak… és csalásnak. Legfőképp annak. De legalább hasznosnak bizonyult az így eltöltött idő, mert Hinata már akkor elaludt a takaró alatt, mikor a fiú a fürdőszobához settenkedett, hogy lekapcsolja a lámpát.

Először lépésben haladt, de rövidesen rohanni kezdett. Valami üldözte őt, követte a lány házától és facsarta a szívét, hát kapkodta a lábát, hátha sikerül megszöknie előle valamelyik utcasarkon. Férfiassága makacsul ágaskodott, átkozta is, hogy akadályozza őt a futásban. A lelkiismerete is hajszolta. „Tudod-e, barátom, hogy hány év jár nemi erőszakért?” Hiába érvelt azzal, hogy a lány is akarta a dolgot, megtörte a védekezését az okoskodó hang. „Igen ám, de nem veled akarta. Ha rájönne, hogy nem álom volt, bajban lennél, igaz-e?”

Ráadásul úgy érezte, hogy a szemöldöke magasságában kettéreped a koponyája. Az agya változatlanul hazafelé akart rohanni, de minden más testrésze, ami alatta volt – érthetetlen, galád módon – mintha visszakívánkozott volna a Hyuuga-rezidenciára. „Ostobaság…”

Az arcán csíkokban kezdett folyni valami nedvesség. „Nagyon gonosz ma a szél” – vélte. Lelki szemei előtt újra látta a meztelen lányt, aztán lecsapott az elméjére egy fájó gondolat. „Nekem mindig a sor vége jut.” A nedvesség csak folyt, vastag patakokat rajzolt a szemétől az álláig, majd lecsorgott a nyakára, és még tovább, a ruha alá. Akkor sem volt hajlandó elapadni, mikor már a lakása konyhájában állt. Pedig odabent szélcsend volt. De talán már akkor is az volt, mikor leugrott a hóba Hinata balkonjáról, hogy elinaljon. Nem tudta volna megmondani.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

*.*

(Fancy, 2011.06.15 20:44)

Jujj szegény Naruto bántja a lekiismeret. FOLYTIT *.* imádom a történetett