Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Ismerkedés

 

Hinata izgatottan lépett ki az utcára. Ma indul a második félév… és ő új osztályba fog járni. A fiú, akiért már kislányként is odavolt, biológia szakon tanult tovább; ő pedig elhatározta, hogy az idén végre bevallja neki az érzéseit. Ehhez tulajdonképpen nem kellett volna osztályt váltania, de meg akart szabadulni azoktól a lányoktól, akik a félénksége miatt gúnyolták. Úgy gondolta, két legyet is üthet egy csapásra, ha átkéri magát a 2-B-be; ide járt ugyanis a szőke szívtipró, ráadásul az osztályterem az iskola keleti épületében volt. Az undok kortársnők – a 2-D-ből – viszont a nyugati pavilonban élték mindennapjaikat, így ezentúl nem kellett számítania arra, hogy beléjük botlik a folyosón.

A téli szünetben keményen tanult, és néhány nappal a félévkezdés előtt letette a szükséges különbözeti vizsgákat. Azt remélte, hogy ez a hét ideális lesz az új osztályban való bemutatkozásra… az ünnepek miatt csak kedden és szerdán volt tanítás, s úgy számolt, hogy a rövidke idő alatt biztosan nem éri komoly inzultus.

Húsz percbe telt, mire a házuktól eljutott az új terme ajtajáig. Rövidke habozás után mély lélegzetet vett, aztán benyitott. Szíve nagyot dobbant, mikor meglátta, hogy akit keres, az első sorban üldögél… padtárs nélkül.

A nebulók ügyet sem vetettek rá, ahogy a másik jövevényre sem, aki a tábla mellett állt meg. Mikor a tekintetük összetalálkozott, a szemüveges fiú odaintette magához Hinatát.
- Bocsi… szia. Te is új vagy? – kérdezte.
- I-igen… az v-vagyok…
- De japán vagy, igaz?
- Igen.
- Én Angliából jöttem, cserediák vagyok – mesélte a talárban feszítő, alacsony legényke.
- Aha… én csak a sz-szomszéd épületből jöttem át…
- Megkérdezhetem a neved?
- H-Hinata… és a tied?
- Harry… - ráncolta az arcát a fiú. – Jól ejtettem? Így szoktátok? Ne vedd sértésnek, de ti japánok olyan furcsán mondjátok ki némelyik nyugati nevet… és… tudod, egy csomót gyakoroltam a japán nyelvet, hogy eljöhessek ide tanulni…
- I-igazán jól megy… - dicsérte meg félénken a lány.
- Köszi… szóval, attól tartottam, hogy mindjárt az első nap lebőgök, mert nem értitek meg, mi a nevem.
- Aha… m-mi is így ejtjük ki, nyugi.

Hamarosan becsengettek. Az osztály tagjait ez láthatólag nem hatotta meg, a zsivaj nőttön-nőtt… egészen addig, amíg egy kócos hajú, helyenként pirosra festett képű fiú fel nem ugrott, és el nem kiáltotta magát.
- Kussoljatok! Jön a diri! Jön Tsunade!
- Honnan tudod, Kiba? – kérdezgették több irányból.
- Anyatejszagot érzek… - válaszolt a fiú, és megdörgölte az orrát.

Pár pillanat múlva belépett egy dús keblű, szőke tanerő, és szigorú tekintettel pásztázva a társaságot, a katedrára lépett.
- Jó reggelt – köszönt a diákoknak.
- Jó reggelt, Tsunade-sama – válaszoltak kórusban a gyerekek.
- Elhoztam az órarendeket – folytatta az igazgatónő. – Emellett be szeretném mutatni az új diákokat. Nos… talán nem így lenne illendő, de kezdjük ezzel a remek fiatalemberrel, mivel nagyon távolról érkezett. A neve Harry Potter. Gyere ide, Harry, mondj valamit magadról.
- Sziasztok… - mondta a fiú, miután a tanári asztal mellé somfordált. – Nos, Angliából érkeztem, egész pontosan a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából. A következő félévet itt töltöm, hogy tökéletesíthessem a japán nyelvtudásom.

- Te Shino… - bökte oldalba a padtársát Kiba.
- Igen?
- Szerinted ez most komoly? Úgy értem, ki hiszi el, hogy léteznek varázslók, meg boszorkányok? Ha engem kérdezel, ez a gyerek valami agylövéses…
- Ja… - vihogott Shino. – Ez olyan, mintha mi azt állítanánk magunkról, hogy ninják vagyunk, akik a fákon ugrálva közlekednek, meg tudnak a vízen járni…
- Jól mondod, haver – értett egyet a beszélgetés kezdeményezője.

Tsunade egy kis hatásszünetet tartott, majd folytatta a mondókáját.
- Ő pedig – mutatott az új lányra –, Hyuuga Hinata. Te is mutatkozz be, légy szíves.
Hinata oda állt, ahol az előbb Harry beszélt magáról. A brit fiú pedig felkapta az iskolatáskáját, és elfoglalta azt az üres széket, ahová a félénk lány szeretett volna ülni.
- Ö… ö… izé… - hápogott Hinata.
- Bátrabban, aranyom! – biztatta az igazgatónő.
- Én… én… egy párhuzamos o-osztályból jöttem át, h-hogy biológiát tanuljak… - nyögte ki a lány. „Tizenhat éves vagyok, helyi lakos, a torna meg a tánc régi hobbim, az angolgyűlölet új…” – tette hozzá gondolatban, és igyekezett nagyon csúnyán nézni az ifjú Potter felé.
- Jól van – mondta Tsunade. – Keress te is helyet magadnak. Osztály, figyelem! Az órarendeket az asztalon hagyom, mindenki vegyen egyet magának. Az első órátok matematika lesz, mindjárt jön a tanár. Velem is találkoztok még a nap folyamán. Szervusztok! – köszönt el, és kivonult a teremből.

Hinata tanácstalanul nézett szét. Nem volt biztos abban, hogy talál még szabad ülőhelyet. Az utolsó sorban a levegőbe lendült egy kéz, és hívogatva intett felé. Megindult hát, és leült a négy copfba fogott, szőke hajú lány mellé.
- Szia, Temari vagyok – mosolygott rá az új padtársnő.
- Szia… Hi-Hinata – válaszolt neki.
- Bírom az ilyen dögös macákat, mint te – hajolt hozzá közelebb Temari, s miközben kihívóan megnyalta a száját, tenyerével végigsimított Hinata combján.
- Dödödö… dödö… dögös? – nyüszített a zaklatás áldozata, és összeszorította a térdeit.

Temari hangosan felnevetett.
- Bocs, Hinata… - kacagta –, de láttam, mennyire meg vagy szeppenve, és nem tudtam kihagyni az alkalmat… poén volt, na. Tényleg. Abbahagyhatod a reszketést.
- J-jó… - egyezett bele a megszólított, de azért reszketett… biztos, ami biztos.
- Figyelj csak! Ismerem az egyik volt osztálytársadat, és azt hallottam, hogy neked van valami különleges képességed… amivel belelátsz az emberekbe, meg ilyesmi. Igaz ez?
- Hát… i-igen, igaz…
- Hát ez tök jó – lelkendezett a szőke. – Vajon hogy alakult ki nálad ez a cucc?
- N-nem tudom… - bizonytalankodott a kérdezett. – Az a-apukám röntgen- és CT-masinákat t-tervez, talán t-tőle örököltem valamit…
- Aha… ja, nehogy azt gondold, hogy csodabogárnak tartalak, vagy ilyesmi… ebben az osztályban mindenkinek van valami furcsasága, egyáltalán nem fogsz kilógni a sorból.
- Fu-furcsaságok? – kíváncsiskodott Hinata. – Például?

A sokcopfú lány azt sem tudta, hol kezdje a beszámolóját. Végül úgy döntött, legcélszerűbb az utolsó sorral indítania, és folyamatosan haladni előrefelé.
- Nézz jobbra… - mondta Hinatának. – Mindkét fiú az ikertestvérem. A nevük Kankuro és Gaara. Hárompetéjűek vagyunk.
- És m-mit kell tudni róluk?
- Hát, lássuk csak… Gaara súlyosan film- és sorozatfüggő. Egész éjjel a neten lóg, és nézi a szappanoperákat, animéket, akciófilmeket… azért ilyen karikás a szeme, mert soha nem alussza ki magát.
- N-nahát… és melyik film a k-kedvence?
- Azt hiszem, a Sivatagi Vihar… vagy A Homok Titkai? Nem is emlékszem… ja, és az a hobbija, hogy köcsögöket gyűjt. Az egyiket telelapátolta homokkal, és folyton azt cipeli a hátán, mióta látta az Asterix és Obelix című mesét… szóval, fura egy gyerek.
- Értem – mondta Hinata. – És a m-másik testvéred?
- Kankuro? Na, az is egy jó sztori. Iskolában egész normálisan viselkedik, de otthon csíkosra mázolja a képét, és állandóan egy európai focicsapat meccseit nézi… valami Újpest, vagy mi a neve…
- Óh…
- Bezony. Meg vagyok áldva velük. Na, folytassuk. Egy paddal a tesóim előtt látod Kibát, mellette pedig Shino ül.
- Velük m-mi a helyzet?
- Hát… Shino fényérzékeny. Azért bújik egy csomó ruha alá, meg hord folyton napszemüveget, hogy ne érje a napsütés.
- De… de hát most február van, a-alig látni a Napot – vetette közbe a fekete hajú.
- Aha… igen, kicsit eltúlozza a betegségét. Meg olyan furán beszél. Úgy tudnám őt legjobban jellemezni, hogy kicsit bogaras.
- Értem. Kiba?
- Kiba gázos. Azt hiszi magáról, hogy félig kutya. Mindig felvág a szuper szaglásával, meg ilyesmi. Egyébként röhej, de tényleg nagyon kifinomultak az érzékei.
- E-ez még nem olyan borzasztó…
- Nem is ez a baj. Hanem az, hogy kertszomszédok vagyunk… hát, mit mondjak neked, nem nagy élvezet, mikor teliholdas éjszakákon azt hallom, hogy torkaszakadtából vonyít az udvaron. Plusz olyankor négykézláb mászkál, és rendszeresen lehugyozza a terepjárónk kerekét…
- Uh… ez már t-tényleg bajos… - ismerte el az új lány.

Ekkor belépett a matematikatanár, és rendre intette a diákokat. A padtársnők előkapták a füzetet, tollat, vonalzót és körzőt, majd próbálták megoldani a feladott példákat. Nem volt nagy sikerük… egyiküknek sem volt erőssége a számtan. De az óra hamar elröpült, és a szünetben visszatértek a beszélgetésükhöz.
- Na, hol tartottunk? – kérdezte Temari.
- K-Kiba volt az utolsó – kapta meg a választ.
- Ja igen… szóval. Előtte ül az a vékony srác, lófarokba fogott hajjal. Ő Shikamaru. Igazi zseni a gyerek, csak állítólag narkolepsziás.
- Az mi-micsoda?
- Hát… valami betegség, amitől napközben folyton elalszik az ember. Jár vele dokihoz, és valami amfetamin-szerű cuccot szed rá, hogy ébren tudjon maradni. Persze mikor kihívják felelni, hirtelen elnyomja az álom.
- D-de durva…
- Látod, megmondtam! Szenzációs ez az osztály.
- És a p-padtársa?
- Chouji. Neki az a filozófiája, hogy rendes ember mázsánál kezdődik. És a hobbija a sumo… ki gondolná…
- Mik nem v-vannak. Na és a l-lányok? Ott, az első sorban – mutatott rá két osztálytársnőre Hinata.
- Nos, ők Sakura és Ino. Kezdjük a rózsaszín hajúval, az Sakura. Hát, hogy is mondjam… a szülei agyturkászhoz járatják…
- J-jesszusom… miért?
- A dührohamai miatt. Néha csak úgy kitör belőle az ördögi énje, ordít, és verekszik. Szerencsére az esetek többségében Naruto feje bánja a dolgot, mást nemigen szokott bántalmazni.
- N-Naruto-kun?
- Az a szőke kölyök, az angol cserediák pont mellé ült le… hogy mi?! Naruto-kun?! Dehogy, dehogy. Csak simán Naruto. Az egy niemand. Ne foglalkozz vele.
- Persze… de-dehogy…

Földrajz következett. Az osztály egyetlen tagja sem igyekezett palástolni, mennyire unatkozik… Chouji chipset eszegetett, Naruto az új sráccal nevetgélt az első padban, Shikamaru pedig az asztalra borulva hortyogott.
- Nem folytatjuk? – suttogta Hinata Temarinak.
- De, de. A tanár úgyis csak a táblának magyaráz… okszi. Tehát… a szöszi csaj neve Ino. Sakura meg ő tulajdonképpen a legjobb barátnők, de az utóbbi időben volt egy kis hézag közöttük.
- M-mégpedig?
- Hát, ugyanaz a fiú tetszett nekik…
- Tényleg? – kérdezte aggódva Hinata. – M-melyik fiú?
- Hát Sasuke, ki más? – csodálkozott a padtársa. – Na várjunk csak, te nőszemély… gyanús vagy nekem – vigyorgott ravaszul a társalkodónőjére.
- H-hogyhogy? – pirult el a gyanúsnak titulált leányzó.
- Furán reagáltál, mikor a fiúkról volt szó.
- N-nem is igaz…
- De, bizony ám… - gonoszkodott Temari. – Rendesen elpirultál…
- Uh… izé…
- Jó, jó, ne feszegessük… kicsit sokat locsogok, tudom. Térjünk vissza a többiekhez.
- R-rendben…
- Mit is akartam az előbb… megvan. Szóval, Ino és Sakura összekapott a srácon, pedig az aztán nem szól egy lányhoz sem… de aztán jött Sai, és megtetszett Inónak.
- Sai?
- Az a sápadt gyerek, ott, bal oldalt, elöl.
- Hű, de f-fehér… mi a baja?
- Hülye. Minden vágya, hogy titkos ügynök lehessen.
- M-mi a szösz…
- Ja. Amúgy vérszegény is, de még rátesz, mert soha nem megy a napra… azt mondja, készül a leendő munkájára, és folyton az árnyékban lopakodást gyakorolja. De az a legdurvább, hogy próbál úgy csinálni, mintha nem lennének érzelmei… állítólag ez is feltétel az ügynöki felvételin.

Időközben megszólalt a csengő, s a nebulók kicsit fellélegezhettek az újabb tíz percnyi szünet alatt. Amíg a félév első biológiaóráját várták, a pletykálkodó páros egyre jobban belemerült a többiek magánéletének részletezésébe.
- Nem fejeztem be a két csaj sztoriját! – csapott a homlokára Temari.
- Tényleg…
- Szóval… az év elején jött át Sai egy másik suliból, és azóta a nagy barátnők újra elválaszthatatlanok, mert Ino lemondott Sasukéról. Apropó, Ino… ő egy igazi malac.
- Hogyhogy? – pislogott Hinata. – I-innen is látom, hogy t-tökéletes az alakja.
- Az lehet – hagyta rá a padtársnő. – De amit a menzán szokott művelni… a hideg ráz, ha csak rágondolok. Ha evőpálcika lennék, inkább kívánkoznék egy pávián seggébe, mint Ino szájába.

A szünet végét jelző csengetéssel egy időben lépett be Tsunade. A szigorú asszony tökéletes fegyelmet várt el, ha anyagot adott le, így az újonnan összemelegedett barátnők kénytelenek voltak szorgalmasan körmölni, és lapítani. Hinata – merő passióból – reszketett is egy kicsit.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

hali :D

(panzer, 2011.06.14 20:59)

hát ez kész naon tetszik :D már fáj az oldalam a nevetéstől :D harry potter meg ütött rendesen...:D már olvasom is a kövi fejezetet :D