Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. "Hogy mehet így tönkre egy élet?"

2011.09.15

 

Két sportkocsi éles fékcsikorgása törte meg a csendet Tokiótól kb. 100 kilométerre. Egy hatalmas kastélyszerűség előtt álltak meg, szinte satufékkel. 
Misaki kiszállt az autóból, s egy kulcscsomót vett elő a táskájából.
- Magadnál hordod a kulcsokat? – kérdezte Hidan, amikor becsapta kocsija ajtaját. 
- Ja. Még anno rászereltem a többi kulcsomra. És látod? Kapóra jött. 
A zár irritáló nyikorgással adta meg magát a lánynak. Ahogy belökte a hatalmas ajtót, némi por szállt fel a földről. 
- Hát igen. Látszik, hogy július óta nem voltunk itt – morogta Sasuke.

A kastély belseje gyönyörű volt. Kívülről olyan volt, mint a mesékben. Régies, de mégis szép. Belül teljesen modern volt. Lift, fehér bőrfotelek, perzsaszőnyeg, plazma tévé, hifi, s minden, amit csak el lehetett képzelni. 
- Na, ez mi? – kérdezte Sakura csodálkozva. 
- Ez egy ház, amit közösen vettünk két éve. Mindenki adott bele egy kicsit, s így össze tudtuk dobni – magyarázta Kisame. – Aztán ha valami gáz van, vagy óriási partit akarunk, ide jövünk. 
- Ez esetben gáz van – mormolta Hidan az orra alá, s lehuppant az egyik fotelbe. – Szerencsére csak a legközelebb haverok tudnak erről, szóval itt nem fognak megtalálni. 
- Valaki elmagyarázná, hogy most mi ekkora probléma? – kérdezte Sakura. 
- Hogy érted ezt? Ránk lőttek! – kiabálta idegesen Itachi. 
- Nyugodj már le! – szólt rá Misaki. 
- Te ezt ennyire fél várról veszed? Majdnem meghaltunk!
- De csak majdnem! 
- És ez neked elég ahhoz, hogy megnyugodjak? Eszednél vagy?!
- Nem hiszem, hogy megérdemlem, hogy ilyen hangon beszélj velem! – ordította Misaki, s egy kicsit meglökte Itachit. 
- Gyere fel az emeletre! – mondta Sasuke feszülten, majd elkapta Misaki kezét, s felfelé rángatta. 
Itachi idegesen kifújta a levegőt, majd lehuppant a másik fotelba. 
- Ezt nem hagyhatjuk ennyiben! Hogy nincs egy kurva nyugodt félévem! 
- Nem te vagy az egyetlen – sóhajtotta Kisame, s egy vodkát adott az Uchihának. 
- Meddig fogunk itt dekkolni? – kérdezte Sakura óvatosan. 
- Holnap reggelig. Aztán elmegyünk haza, megbeszéljük a teendőket, majd visszajövünk. 
Misaki és Sasuke lesétáltak az emeletről. Úgy tűnt, a lány már kezdett lenyugodni. Itachinak azon járt az esze, hogy az öccse, vajon mivel nyugtatta meg őt. Talán még egy kicsit féltékeny is volt, de ez az aggodalma azonnal elszállt, mikor Sasuke gyengéden átölelte barátnőjét. 
Misaki odalépett mellé, s óvatosan szájon csókolta. 
- Ne haragudj! Nem akartam vitatkozni. 
- Semmi baj – válaszolta Itachi, s az ölébe húzta a lányt. 

Másnap reggel Misaki fáradtan dobta le a földre táskáját. 
- Szia! – köszönt neki az anyukája, miközben a kávéját szürcsölgette. Hosszú, szőke felvarrt haja lobogott a szélben, amint kilépett a teraszra. 
- Üdv. 
A lány hangja közömbös volt. Nagyon jól tudta, hogy a szülei észre sem vették, hogy nem otthon éjszakázott. 
Dühösen becsapta háta mögött az ajtót, s idegesen lehuppant az ágyára. Nem tudta elképzelni, hogy a szülei hogy lehetnek ennyire közömbösek iránta. 


Hétfőn az iskola összes tanulója Misaki és Itachi mozdulatait leste. Persze két nap alatt mindenki tudott a történtekről, s kíváncsiságuk határtalan volt. 
A Sato lány szorosan átkarolta a fiút, s a mellkására dőlt, amikor megérezte a figyelő tekinteteket. 
Itachi átkarolta, s vett egy mély lélegzetet. 
- Nincsen jobb dolgotok? – kérdezte fenyegetően, mire mindenki elfordult, susmorogni kezdett. 
Hidan gondterhelt arccal lépett mellé, s kezét a vállára tette. 
- Nyugi, haver! Ezzel nem mész semmire. 
- Hogy mehet így tönkre egy élet? – kérdezte halkan Misaki, majd kibontakozott az ölelésből, felment az osztálytermébe. 
Kisame kérdőn nézett az Uchihára, aki kissé szomorúan tekintett a lány után.
- Kezdünk elhidegülni egymástól. 
- Szerintem ez csak a lövöldözés miatt van. Majd visszaszoktok egymásra – mondta halkan Sasuke, s elengedte Sakura kezét. Elővett egy üveg vizet, s a bátyja kezébe nyomta. – Te meg nyughass már! Annyira feszült vagy. Úgy csinálsz, mintha ez lenne az első ilyen balhénk. 
- Volt abban a tekintetben valami, amikor ránk nézett – sóhajtotta Itachi. – Mint… valami elégtétel. 
- Ez baromság.
Itachi nem akarta tovább hallgatni a többieket, úgyhogy megfordult és kiment az iskolából. 
- Most meg hová mész? – kiabált utána Zetsu. 
- El kell valamit intéznem. 
- Mit mondjak Misakinak? – kérdezte Sakura. 
- Hívjon fel, ha végzett!

Misaki idegesen tárcsázta barátja telefonszámát. A kijelzőn megjelent a felirat: Itachi.
Három csöngés után a fiú felemelte a kagylót. 
- Igen? – kérdezte zihálva. 
- Mit csináltál? 
- Elmentem futni. 
- És iskola? Most fogsz érettségizni! – szólt bele a telefonba Misaki. 
- Tudom. 
- Akkor? Mi a baj veled mostanában? – kérdezte aggodalmasan. – Sakura mondta, hogy csak úgy elrohantál. 
- Te hagytál ott reggel se szó, se beszéd. 
- Most komolyan ezen vagy fent akadva? 
- Nem. Nem ez a baj. Gyere el este tízkor a Lucia Caffe mellette kis utcába. Beszélnünk kell. 
- Jól van – sóhajtotta Misaki. – Ja! Van itt még valami. Ha hívsz, akkor ne ismeretlenül hívj, mert nem veszem fel!
- Miért? – kérdezte Itachi, s közben hallatszódott egy halk csattanás. 
- Pár hete hívogat valaki rejtetten. Sohasem szól bele. Szerintem lehet, hogy köze van ahhoz, hogy ránk lőttek. 
- Meg vagy őrülve? Miért nem mentél még a rendőrségre? 
- Ugyan! Mit tudnának csinálni egy pitiáner kis zaklatóval? 
- Szerintem azért szólnod kellene. 
- Jó. Majd beszaladok az őrsre. Akkor este.
- Szia – nyomta ki a telefont a fiú.

Felet ütött az óra, s Misaki a tükör előtt állt. Itachi még nem látta őt az új hajával. Fekete volt. Megunta a barna, pirosat, úgyhogy befestette. Meg kellett hagyni, tetszett neki a látvány. A fekete szín szépen kiemelte kék szemeit. 
Egy bőrkabát szerűség volt rajta, aminek feltűrte az ujját. Egy piros felső, ami szépen kiemelte vonalaid, fekete nadrág, s egy fehér tornacipő. 
Mélyet sóhajtott, majd kisétált a hallba. 
- Anya! Elmentem!
- Hová? 
- Hirtelen érdekelni kezdett mi van velem? Már 17 vagyok. Itt volt az ideje. 
- Ezt mire véljem? – vonta fel szemöldökét az édesanyja. 
- Hagyjuk. Majd ha hazajöttem, megbeszéljük. Amúgy Itachihoz megyek. 

A liftben megcsörrent a telefonja. Elővette, s a kijelzőn az ismerős felirat: Ismeretlen. 
Már kezdett belefáradni ebbe az egészbe, úgyhogy felvette a telefont, s azonnal beleszólt. 
- Nézze! Nem tudom ki vagy, mit akarsz, de jó lenne, ha leszállnál rólam. 
- Szeretnéd, mi? – kérdezett vissza egy érdes férfihang. 
Misaki kinyomta a telefont, s zsebre tette. 

A sötét kis utcában Itachi ácsorgott. Egy sör volt a kezében, azt iszogatta. Kicsit kezdte magát kellemetlenül érezni, mivel nem volt hozzászokva, hogy egyetlen társa egy macska fél órán keresztül. 
Fellélegzett, amikor meglátta Misaki közeledő alakját. Letette a sört a földre, s elindult felé. 
- Szia – suttogta halkan, s megölelte. 
- Szia – köszönt vissza a lány, s magához szorította Itachit. 
- Gyors leszek. 
- Mivel? – kérdezte feszülten Misaki s elhúzódott az Uchihától. 
- Elköltözöm – mondta ki ridegen Itachi. 
A lány kínjában felnevetett, s visszakérdezett: 
- Hogy mit csinálsz? 
- Elköltözöm. Amerikában folytatom a gimnáziumot. 
- Te nem vagy normális!
- Nem maradhatok itt! Tudom, hogy miattam van ez az egész. Sajnálom, de ha nem leszek melletted, akkor azzal megóvhatlak. Lehet, hogy abbahagyná az a valaki a zaklatást, meg mindent. 
- Miattam ne merd megtenni! 
- Sajnálom, de ma éjjel indul a gépem. Fél óra múlva ott kell lennem, szóval…
A mondat a levegőben lógott a két fiatal között, s a kék szemek elvesztek a semmiben. Könnyek áztatták szépen lassan. 
Az eső is esni kezdett. Fél perc alatt akkora zápor kerekedett, hogy Misaki tincseiből patakzott a víz. 
- Nagyon szép a hajad – sóhajtotta a fiú, s megsimította a lányt. – Kiemeli a csodás szemeidet. Így csak még nehezebb azt mondanom, hogy: ég veled!
- Akkor ne mond! – kapta el Itachi kezét. – Ne hagyj itt! Könyörgök! Ne!
- Sajnálom. 
Az Uchiha óvatosan kihúzta kezét a lány ujjai közül, s megfordult. Határozott léptekkel elindult a fekete Ferrari felé, ami a kis utca végén állt. 
- Itachi! – ordította Misaki, s térdre borult. – Itachi! Ne! Állj meg! Szeretlek!
Itachi ekkor elért az autóhoz. Annyira vissza akart fordulni, de nem tehette. Tudta, hogy akkor képtelen lenne megtenni ezt a nehéz lépést. Megszorította az autókilincsét, s beült. 
- Szeretlek! – nyögte még egyszer elhalóan Misaki, majd nézte, ahogyan a fekete kocsi hangos csikorgással elindul a repülőtér felé. 
Percekig csak térdel, s könnyes szemekkel bámult maga elé. Nem akarta elhinni, hogy ami megtörtént az valóság. 
Merengését a telefonja szakította félbe. A csörgés már rendesen irritálta. 
- Ide figyelj! – kapta fel a telefont, amikor meglátta, hogy rejtettről hívják. – Nem tudom, hogy ki vagy, és miért csinálod ezt velem! De garantálom, hogy megbánod! Elvetted mindenem! Megtalállak! Ha így akarsz játszani, akkor legyen!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.