Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1.Első benyomás

2011.05.09

 

Sasuke


Még nincs ember az utcán, egyedül bitorlom a keskeny, piszkos aszfaltot. Érzéketlenül rovom utam, nem találok semmi szépséget az ébredező városban.

Lehajtom a fejem, hogy elkerüljem az arcomat kényeztetni akaró meleg napsugarakat, inkább az árnyékot választom. Próbálok az útra figyelni, de minél közelebb érek a temető kapujához, annál jobban zsibbadnak tagjaim. Az utolsó métereket már csak úgy vagyok képes megtenni, hogy erőszakkal pakolom egyik lábam a másik után. A cikornyás kerítés előtt megtorpanok.

- Hát újra eljöttem Anya… - suttogom. – Haragszol még rám? Bejöhetek hozzád? – kapaszkodom bizonytalanul a hatalmas kovácsoltvas kilincsbe.

Mennem kell, pedig a sírkert, taszító nyirkossággal fogad, mintha nem látna szívesen. A sűrű lombok miatt minden félhomályban dereng, csak a vázákban fonnyadó virágok törik meg a szürkeséget. Fojtogató elmúlás szag csap fel, ahogy a rothadó avaron lépkedek a temető egy félreeső zugába. Ebben a nyomasztó hangulatban szinte várom, hogy valamelyik márványtábla elmozduljon és előugorjon alóla egy félig aszott test, hogy azután rám kiabáljon: Tűnjek el innen!
De nem történik semmi.

Óvatosan közelítem meg az apró fehér keresztet, érzem, ma sincs bátorságom teljesen oda menni. Szokás szerint az öreg fűzfa alatt kötök ki, onnan kémlelem anyám nyughelyét.


Kéne tennem valamit, hogy legyen értelme az ácsorgásnak.
- Holnap kezdődik a suli – közlöm olyan hangon, mintha beszélgetést kezdeményeznék,de itt el is akadok. Mit mondhatnék még?
Bele kell kapaszkodnom az leomló ágakba, hogy talpon tudjak maradni, mert elveszi erőm a testemen áthullámzó kín, ami a lelkiismeretemet gyötri. Panaszkodni nem akarok, jó dolgot meg nem tudok mesélni, csak vagyok itt, mint egy rakás szerencsétlenség. Azt se tudom, minek jöttem ide, hisz még arra se vagyok képes, hogy egy csokrot tegyek a sírra.

- Mi a francot bujkál itt, fiatalember? – rivall rám egy ráncos öregasszony. Halálra rémít, hirtelen megjelenésével. Egy percig komolyan találgatom, hogy látogató-e ő is, vagy a kriptából szökött ki.
- Miért nem a barátnőjével lustálkodik otthon ahelyett, hogy szerencsétlen vénasszonyokat ijesztget itt korán reggel? – koppint fejemre a görbebotjával.

Ez túlságosan fáj ahhoz, hogy szellemmel legyen dolgom, tehát illene válaszolni. Egész kedves arca van a néninek, és láthatólag majd ki fúrja az oldalát, mit keresek a lombok között.

- Üdvözlöm… nénike! – próbálok udvarias lenni. - Bocsánat, én nem akartam megijeszteni – motyogom.

Jóságosan rám mosolygott, mintha ezt szerette volna tőlem hallani.

- Ismerlek ám téged, láttalak már párszor és ez a szerencséd! – vált át tegezésbe. - Tudom, hogy mindig innen kémleled anyukád sírját, ezért számítani szoktam rá, hogy esetleg itt rejtőzöl valahol. Egyébként biztos infarktust kaptam volna, ha váratlanul veszem észre, ahogy a levelek között pislogsz.

Hát ez ciki! A néni pedig bosszantó.
- Találkoztunk már? – erőltetem az agyam, de nem ugrik be semmi.
- Igen, sokat. Én a férjemhez szoktam kijárni – mutat egy közeli nyughelyre, ami telis-tele van ültetve virágokkal.

Már beugrik törékeny alakja, ahogy hajladozik és gondozza a növényeket. Gyakorlatilag minden alkalommal látom, ha kijövök ide, csak az arcát nem figyeltem eddig. Most is fekete kendőbe van bugyolálva, alig látszik belőle valami. Hatalmas ellentét van gyászos ruhája meg a huncutul csillogó szeme között, amivel engem vizslat.
- Nem akarsz onnan kijönni? – érdeklődi, és a padra mutat, ami a férje takaros sírja mellett díszeleg.

Tétován követem és a lehető legmesszebb foglalok tőle helyet. Bizalmatlanul méregetem, nem mintha félnék tőle, hogy letámad vagy ilyesmi, inkább az zavar, hogy ennyire közvetlen a viselkedése. Remélem nincs szándékában lelkizni, mert azt gyűlölöm.
- Már 12 éve özvegy vagyok – sóhajt fel és szemét a virágain nyugtatja. – Egyedül élek, de mégsem érzem magam magányosnak. Jóban vagyok a szomszédokkal, összejárunk a gyermekkori barátnőkkel, és minden szabad percemben kijövök ide. Szeretek beszélgetni az öreggel – biccent mosolyogva a sír felé. – Legközelebb téged is szeretettel várlak, elférünk ketten is ezen a padon. Azt hiszem kicsit idős vagy már a bújócskához – állapítja meg kedvesen.

Legnagyobb döbbenetemre nem folytatja, hanem kényelmesen elővesz egy kötést, és békésen munkálkodni kezd, mintha lezártnak tekintené a társalgást. Szerencsétlenül figyelem, hogy elmerül a gondolataiban, és úgy tűnik rólam lassan teljesen megfeledkezik.

Kell egy kis idő, míg kiheverem ezt a váratlan szituációt, és újra a saját problémáimra terelődik a figyelmem. Szégyenkezve veszem tudomásul, mi mennyire másként gyászolunk.
Anyu tabu téma otthon, ide pedig soha nem jövünk ki együtt, ezért a sír is csak egy kopáran meredező földkupac, jellegtelen fehér jelzéssel, hogy ez alatt valaki nyugszik. Nem is értem miért nem nőtte be eddig a gaz. Szemem a szorgalmasan dolgozó ráncos ujjakra téved, és lassan kezdem sejteni az okát. Ez a helyzet még jobban rávilágít arra, mennyire szánalmas vagyok, hisz miattam jutott idáig a családom.

Barátnő? – jutott eszembe az első mondata a néninek. Ki lenne az a megátalkodott nőszemély, aki képes lenne reggelig velem maradni? Csak egy tetszetős testnek érzem magam tartalom nélkül. Este az oké, tudnék olyat nyújtani, amiért megérné, de a lelkem már nem kéne senkinek. Még az apám és a bátyám se képes közel kerülni hozzám.

Ideje indulnom, ha nem akarom elrontani a többiek vasárnapját azzal, hogy miattam aggódjanak.
- Köszönöm… - próbálom szavakba önteni a hálám, amiért kicsit jobban érzem magam. Mással megosztva valahogy még a csendes ücsörgés is kellemesebb.
- Várlak fiam – néz fel rám a nénike mosolyogva és int, hogy menjek nyugodtan.

Ahogy hazafelé tartok a parkon át egy hevesen ölelkező párba botlom. A hintán ülnek teljesen összegabalyodva. Jó helyet választottak, a játszótéren még sokáig nem fognak gyerekek felbukkanni, hisz nagyon korán van, ezért bőven van még idejük szeretni egymást. Mázlisták…

Megint érzem, hogy kezdek magamba zuhanni és úrrá lesz rajtam a szokásos önutálat. Érdekes, hogy a néni mellett ezt elfelejtettem egy időre, de most újra lógó orral bandukolok tovább. A parkon át vezető ösvény a régi rendelőhöz vezet. Anyu mindig ide hozott, amikor betegek voltunk a bátyámmal. Évek óta üresen állt, de mostanában azt hallottam, hogy új orvost kap a város, és megint megnyílik majd. A doki is biztos rajong a növényekért, mert gyönyörűen rendbe tette az elhanyagolt előkertet. Ha már az én szemem is megkapja a látvány, az azt jelenti, hogy átlagon felüli volt a munkája.

Még tíz perc és otthon leszek – gondolom nem túl lelkesen. Itachi majd biztos leüvölti a fejem, hogy hol mászkáltam, apám pedig megjegyzi, hogy miért nem vittem telefont magammal. A cirkusz után fölballagok a szobámba, visszabújok a takaró alá, mert még 7 óra sincs és bámulom a plafont, ahogy szoktam. Egyedül…
Igazán remek program lesz!

Már előre elmerülök az önsajnálatban és észre se veszem, hogy valami elzárja az utam. Egy kosár selyemvirág hever a járda közepén, amiben sikeresen elbotlom. A következő pillanatban már rózsaszín szirmok között heverek. Cseresznyevirág? - bámulom a baj forrását. Egy szőke 40 év körüli fúria csíp fülön, és rikácsolva követeli, hogy fizessem meg, amit tönkre tettem. Pofátlanul magas összeget nevez meg, de nem merek ellenkezni. Még jó, hogy hoztam pénzt magammal, a kosár pedig egyben maradt.

- Máskor nyisd ki a csipád, és ne merülj el ennyire magadban! – lát el egy “kedves” tanáccsal, miután rendezem a kárt. Döbbenetemre kezembe nyomja a szerencsétlenül járt virágokat, és elégedetten lelép. – Ha már átgázoltál rajta, tartsd is meg! – szól még vissza a válla fölött a gúnyosan.

Úgy látszik, az én életem már soha nem változik jobb irányba…




Sakura


Meleg napsugár, ragyogó kék ég, csivitelő madarak. Milyen klassz erre ébredni!

Jólesően nyújtózkodtam egyet a takaró alatt, majd végigjárattam a szemem az új szobám berendezésén. A falat én festettem halvány barack színűre. Minden bútorom hófehér, roskadásig díszítve a sok csecsebecsével, amiktől képtelen voltam megválni. Csak ezeket hoztam magammal és a könyveimet.

Három napja költöztünk Konohába, és máris otthon éreztem magam. Egy csodálatos házat kaptunk. A földszintjén van anyu rendelője. Gyermekorvos és már több éve, hogy felajánlották neki ezt az állást. Igazából nem árulta el miért éppen most döntött úgy, hogy elfogadja, de én nagyon örültem neki. A régi lakásunkban minden apura emlékeztette. Hiába tagadta, azt hiszem eddig arra várt, hogy visszaköltözik hozzánk. Nem hibáztatom egyiket sem azért, hogy elváltak.
Mindketten más utat jártak és az volt a csoda, hogy éveken át mégis képesek voltak együtt maradni. Anya élete a gyógyítás, míg apám egy világjáró csavargó. Folyton kalandokat keres, csakhogy papírra vethesse azokat. Sok könyve megjelent már, de romantikus regényei a leghíresebbek. Tavaly végre nekem is megengedték, hogy elolvassam az egyik merészebb alkotását, de bizony helyenként oltárira belepirultam.
Amikor a kezdeti sokkon túljutottam, az vetődött fel bennem vajon az igazi szerelem is ennyire intenzív, ennyire szenvedélyes? Mikor anyát kérdeztem erről sokáig gondolkodott, aztán csak sóhajtott egyet és bólintott. Azóta csak arra várok, hogy velem is megtörténjen ez a csoda.
Kiugrottam az ágyból és az ablakhoz léptem. Mosolyogva néztem a ragyogó napfényben fürdő épületeket és dobogó szívvel arra gondoltam, talán már nem kell sokat várnom. Gyorsan lezuhanyoztam és kényelmes ruhába bújtam. A lakásban már minden a helyén volt, de a rendelőben még akadt dolgunk.

Anyát a konyhában találtam, éppen kávézott és a helyi újságot lapozgatta.

- Nézd, cikk jelent meg rólunk! – dugta orrom alá a lapot.

Mohón kaptam az újság után, és azonnal olvasni kezdtem. Részletesen beszámoltak róla honnan érkeztünk, hogy milyen diplomái vannak anyunak és még engem is megemlítenek, mint a leendő gimnázium reménybeli tanulóját. Legnagyobb megdöbbenésemre több képet is csatoltak, bár fogalmam se volt róla honnan szerezték - aztán beugrott, hogy elég csak a régi sulim honlapjára belépni. Folyton tanulmányi versenyekre jártam és elég aktívan részt vettem az iskolai életben, így rengeteg képen szerepeltem. A cikkhez azt a fotót választották, ahol a suli egyenruhájában feszítek két osztálytársammal, és egy hatalmas serleget emelek a fejem fölé vigyorogva.

Anya több képen is szerepelt, ami jórészt konferenciákon és díjátadókon készült. Hosszú szőke haja néhol kiengedve vagy szigorú kontyban. Elegáns kosztümjei merészen simulnak tökéletes alakjára. Mindegyiken lélegzetelállítóan néz ki.

- Ezt mikor készíthették? – mutatom döbbenten a legutolsó és egyben legnagyobb fotót.
- Tegnap ültetted ezeket a virágokat, szóval gondolom délután – mondta szülőm homlokát ráncolva.
- Elég félelmetes, hogy észre sem vettük, amikor valaki a házat fényképezte – morogtam kedvetlenül.
- Azt hiszem örülnünk kéne, hogy ilyen fontosnak tartanak bennünket. Ez egy kis város, a lakók ismerik egymást ezért természetes, hogy kíváncsiak az újonnan érkezőkre – paskolta meg a fejem biztatóan.

Rávetettem magam a reggelire és igyekeztem nem arra gondolni, hogy vajon az új sulimban hogy fogják fogadni, hogy azonnal a címoldalon tündöklöm.
Anya telefonjának zizegése térített vissza a töprengésemből. Ismeretlen hívó. Nyújtom a készüléket, amivel a lelkiismeretes doktornő azonnal kisétál a nappaliba. Pár másodperc után kiderül, hogy már az új betegek rohamozzák. Hát igen! Ilyen az orvos élete.

Gyorsan végeztem az evéssel és indultam a szobámba, hogy lehozzam az ablakmatricákat, amit még este készítettem. A rendelőben már helyükön voltak a bútorok, csak a dekorálás volt hátra. Fölmásztam a létra tetejére, és óvatosan nyújtózkodni kezdtem a lámpa felé. Ide is akartam kötni néhány lecsüngő díszt. A gyerekek sokkal szívesebben jöttek egy olyan környezetbe, ahol minden színes.
Imádtam mindenféle dolgot fabrikálni, amivel barátságosabbá tehettük a vizsgálóhelységet és a várakozót. Én találtam ki azt is, hogy tegyünk ki játékokat, amivel lefoglalhatják magukat a kis betegek, amíg a doktor nénire várnak. Évek alatt mindig fejlesztettünk, így a régi rendelőben is volt már pelenkázó szekrény, járóka, játékos polc, kisasztal papírral, ceruzákkal és egy sarok, ahol a nagyobbak olvashatnak addig képregényt, tini magazinokat. Most katalógusokból választottuk ki a bútorokat, függönyöket, berendezési tárgyakat és a kiszállítást úgy időzítettük, hogy gyorsan menjen a rendezkedés. Jellegzetes “új” illat lengte be mindenhol a helyiségeket és annyira boldoggá tett, hogy minden mennyire szép és ízléses. Már csak az én műveim hiányoztak.

Éppen elértem végre a lámpa szegélyét és a damilt próbáltam árfűzni rajta, mikor valaki megkocogtatta az ablakot. Kis híján leestem a létra tetejéről ijedtemben, ezért bosszúsan fordultam a hang irányába. Egy ismeretlen, fekete hosszú hajú lány álldogált mosolyogva a kertünkben és integetni kezdett nekem, amikor észrevette, hogy felé fordulok. Udvariasságra neveltek, ezért nem tehettem mást, minthogy behívom. Mutattam, hogy menjen az ajtóhoz és lekászálódtam a létráról.

Fülig érő szájjal várakozott.
- Szia! Hyuuga Hinata vagyok. Üdvözöllek Konohában! – mondta nevetve, és felém nyújtotta a kezét.
- Szia! Haruno Sakura – viszonoztam a gesztust és önkéntelenül én is átvettem a lelkesedését. – Gyere be! Nézz körül, bár még nem készültünk el!
- Gondoltam. Éppen azért jöttem, hogy segítsek és reméltem, hogy közben összeismerkedhetünk. Bár bevallom igazából arra voltam kíváncsi, hogy élőben is olyan gyönyörű rózsaszín-e a hajad, mint a képeken? – mondta nem kis izgatottsággal a hangjában. – Tudod, láttalak az újságban, és olyan szimpatikusnak tűntél, hogy kicsit nyomoztam utánad. A hajadról viszont nem találtam semmi infót.

Úgy bámultam rá, mint egy ufóra. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valaki ilyen őszinte legyen.

- És mire jutottál? – kérdeztem kicsit aggódva.
- Még sokkal szebb vagy élőben és ez itt a fejeden hihetetlenebb, mint ahogy gondoltam. Mivel csináltad?
- A szüleimet kérdezd! – válaszoltam egy mókás grimasz kíséretében. – Ez természetesen ilyen, nem festett – fogtam ujjaim közé egy tincset és felé nyújtottam.
Közel hajolt hozzám és szinte áhítatossá vált az arca, miközben végigtapogatta.

- Biztos mindenki ezzel támad le először, de olyan különleges, hogy nem lehet nem
észrevenni. Talán készíteni kéne neked egy rajongói oldalt, és ott ezt leírni, így nem kérdezgetnék folyton – nézett rám töprengőn.
- Tessék? Minek nekem rajongói oldal? – kérdeztem értetlenül.
- Hát, az lesz az első minden diáknak a suliban, hogy kutakodni fognak utánad, és mennyire frappáns lenne, ha egy csillogó-villogó Sakura honlapot találnának. Ott kedvükre olvashatnának rólad meg nézegethetnék a fotóidat, és nem zaklatnának annyit személyesen.
- Én nem akarok magamról semmi nyilvánost! Egyáltalán miért akarnának rólam olvasni? Én nem értelek! Ez valami vicc? – néztem rá idegesen.
- Úgy látom elég maradi vagy! Van itt egy gép a közelben? – kérdezte teljes nyugalommal.
Leültettem az elé a számítógép elé, amin a betegek adatait szoktuk tárolni. Pillanatok alatt fellépet a netre és elővarázsolt egy osztályképet.
- Nézd! Itt az új osztályod – mutatta csillogó szemmel.
Nekem is le kellett ülnöm, mert egyik ámulatból estem a másikba.
- Honnan tudod ennyire biztosan, hogy pont ebbe az osztályba fognak beosztani? – érdeklődtem gyanakvóan.
- Tudod nagyon egyszerű kinyomozni, elég, ha tudod hol keresd az információt – nevetett rám titokzatoskodva.
- Te valami hacker vagy?

Válasz helyett fülig pirult és lendületesen a képernyő felé fordult.

- Bemutatom a többieket – bökött a képre és a következő pillanatban már egyesével jelentek meg a személyek.


A tizedik osztálytárs után már zsongott a fejem, de igyekeztem mindent megjegyezni.
Hirtelen egy sötét hajú, éjfekete szemű srác jelent meg a képernyőn és velem fordult egyet a világ. Hallottam, hogy Hinata beszél hozzám, de én csak bámultam ezeket az igéző szemeket, mint egy idióta. Nem tudom mennyi idő kellett hozzá, hogy míg képes voltam tekintetem levakarni róla, de újsütetű barátnőm meglehetősen nagy nyugalommal várta, hogy újra rá figyeljek.

- Látod! Erre kell a honlap. Most biztosan mindent tudni szeretnél erről a fiúról és milyen szuper, hogy egy gombnyomással teljesül a kívánságod – mondta olyan kioktató hangon, hogy kénytelen volta meghajolni az akarata előtt.

Tehetetlenül bólintottam majd az arcomra néma könyörgés ült. Hinata önelégülten mosolygott rám és végre kattintott az áhított oldalra.


Mint tévelygő a sivatagban, aki rátalál az oázisra, úgy buktam rá a képernyőre. Minden adatot mohón átfutottam, aztán próbáltam értelmezni, hogy ez számomra mit is jelent. Így hirtelenjében azt szűrtem le, hogy csupa jót, de azért visszaszaladt a tekintetem az első sorra és próbáltam higgadtan újra végigolvasni.

A neve Uchiha Sasuke. Tizenhat éves, mint én. Jelenleg nincs barátnője, és a horoszkópja éppen passzol az enyémmel. Van egy testvére, remekül tanul és tavaly a focicsapat tagja volt néhány hónapig. Éreztem, hogy a fejem elkezd vörösödni, a szívem kalapálni, a kezem izzadni.
Nem értettem mi történik velem, de nagyon kellemetlen volt, hogy képtelen vagyok befolyásolni. Kétségbeesetten néztem Hinatára, de ő csak megértően mosolygott rám.

- Klassz pasi lenne, ugye? – suttogta. Láttam rajta, hogy együtt érző próbál lenni, amitől megijedtem.

- Mi a baj vele? – kérdeztem elkeseredetten. Pár perce még azt se tudtam, hogy a világon van, most pedig itt reszketek, mint egy hülye és azon aggódom mi lesz a válasza ennek a lánynak, aki szintén csak most csöppent az életembe. Mi folyik itt?


- Nyugodj meg! Nem gyilkos, nem rabló csak olyan magának való egoista, aki mindenkit lenéz. Nem barátkozik már vele senki, mert olyan bunkó. Legalább hat hónapja randija se volt, pedig előtte le se lehetett róla vakarni a lányokat. Úgy kezel minden nőneműt, mintha a személyes ellensége lenne, ami elég bizarr. Senki nem tudja mitől lett hirtelen nőgyűlölő, de mára sikerült mindenkit magára haragítani. Időről időre akad egy-egy bátrabb személy, aki megkörnyékezi, de általában ezek a helyzetek nagyon csúnya jelenettel szoktak végződni.
Elsőre szinte minden lány így reagál rá, mint te, hisz nagyon helyes fiú, de a modora… Szóval nem tanácsolom, hogy beleess!

Megsemmisülten hallgattam. Egyfolytában pörgettem az agyam. Próbáltam összepasszítani a képet és a rossz tulajdonságokat. Aki kívülről ilyen tökéletes, hogy lehet belül ennyire hibás? Mindenesetre jobb, ha lecsitítom a kicsi szívem, és az eszemre hallgatok ilyen ügyekben.

- Hinata! Sok nekem hirtelen ez a rengeteg információ. Kérlek, mentsd el ez az oldalt a kedvencekhez, és ígérem, át fogom nézni, ha már egy suliba járunk. Addig úgysem tudom megjegyezni, amit meséltél, amíg meg nem ismerem személyesen is a többieket. Aztán egyszer, ha lesz időm, majd rászánom, és megcsinálom magamról is a bemutatkozást, oké? Bár szívesebben vennék inkább egy barátnő oldalt veled együtt. Mit szólsz? Tudod, nem szívesen szerepelek sehol egyedül – próbálkoztam elég gyengén, de reméltem, hogy ezzel elterelem a figyelmét.

Azonnal felderült az arca és elkezdte sorolni az ötleteit. Közben a munkához is hozzáfogtunk. Adogatta a papírdíszeket, ami nagy segítség volt, mert nem kellett egyesével lemásznom értük a létráról. Dél körül anyu kukkantott be. Először meglepődött, hogy nem egyedül vagyok, de azonnal kedvesen fordult a látogatómhoz.

- Szia! Szólíts Tsunade-nek!
- Hyuuga Hinata. Sakura osztálytársa leszek és remélem a barátnője is. – nyújtotta a kezét elpirulva
- Biztos vagyok benne, hogy jól megértitek majd egymást. Nem vagytok éhesek? Gyere Hinata, meghívunk ebédre, ha már ennyit segítettél!

Jó hangulatban telt az étkezés. Anya láthatólag megkönnyebbült, hogy ilyen hamar sikerült barátot szereznem. Sokat beszélgettünk a régi életünkről és később a szobámba is fölmentünk, hogy megmutassam a számomra legkedvesebb emlékeket. A polcokon ott sorakoztak az oklevelek és díjak, amiket a tanulmányi versenyeken kaptam. Számtalan fotót is kitettem, amin a haverokkal ökörködünk. Hinata minden egyes képnek megkérdezte a történetét. Jó volt vele beszélgetni, mert mindenről meg volt a véleménye. Gyorsan telt az idő a társaságában. Három körül aztán hazaindult. Kikísértem és még megbeszéltük, hogy holnap együtt megyünk suliba. Amikor becsuktam utána az ajtót azt gondoltam tényleg minden nagyon jól alakul az életemben.

A délutáni rendelésre minden készen állt. Büszkén néztem végig a helységeket és izgatottan vártam az első betegeket. Kíváncsi voltam mit szólnak majd a barátságosan berendezett váróteremhez és vizsgálóhoz. Sokan jelentkeztek be az első napokra. Az új gyermekorvos híre az újságcikknek köszönhetően gyorsan terjedt. Reggel óta szinte egyfolytában csöngött a telefon. Gyanítottam, hogy az első alkalommal igazi rohamra számíthatunk. Az asszisztensnő, akit anya felvett csak délelőttönként dolgozik majd, délutánonként pedig én segíthetek. Ez remek gyakorlat, hisz én is orvos szeretnék lenni.

Rutinosan kapcsoltam be a számítógépet, rákerestem a megfelelő programra és már indultam is, hogy behívjam az első beteget. Azt hiszem belepirultam az izgalomba, közben anyával összemosolyogtunk. Mindkettőnk életében ez egy nagyon fontos momentum. Új kezdet egy új helyen. Mielőtt a kilincsre tettem volna a kezem anyu hirtelen fölsikkantott.

- Elfelejtettük lehozni a nyalókákat és a matricákat!
- Ó! – mordultam fel durcásan. – Már azt hittem minden tökéletes! –görbült le a szám.
- Szaladj, keresd meg és hozz több dobozzal! – kaptam az utasítást.

Annyira vártam már, hogy kezdjünk, így büntetésnek éreztem, hogy húzzuk az időt. Csüggedten indultam az ellenkező irányba.

Anya megveregette a vállam, amikor elmentem mellette, aztán tűnődve felsóhajtott.

- Egyébként is úgy lenne igazságos, ha én fogadnám az első betegem. Te viszont ígérem, mindenben segíthetsz, amihez kedved van, oké?

- Köszi! Köszi! – ugrottam a nyakába és megpuszilgattam.

Mindjárt vidámabban lépkedtem és a szemem eszelős villogásba kezdett. Imádtam minden orvosi beavatkozást, nem volt olyan dolog, amit nehéznek vagy gusztustalannak találtam volna. Kettesével szedtem a lépcsőket és közben arról fantáziáltam, milyen izgalmas esetnek örülnék a legjobban. Villámgyorsan megkerestem a nyalókákat, a matricák helyett pedig inkább a plüssfigurákat választottam, amiket ünnepek táján szoktunk osztogatni. Úgy gondoltam ez a mai nap is különleges. Hatalmas lendülettel robogtam vissza, de az ajtóban lefékeztem és kopogtam. Régen eszembe vésték, hogy csak akkor léphetek be beteg jelenlétében, amikor engedélyt kapok.

- Gyere Sakura! – hallottam anya hangját mire a könyökömmel óvatosan a kilincsre nehezedtem, közben a kezemben lévő csomagokat egyensúlyoztam.
Nyílt az ajtó, a lábammal kintebb tártam és befaroltam rajta. Bűvészeket meghazudtoló ügyességgel vissza is csuktam, aztán mosolyogva a bennlévőkhöz fordultam és köszöntem.

Három szempár szegeződött rám. Anyué csodálkozón. Nem beszéltük meg, hogy játékokat fogunk ma osztogatni, így értetlenül meredt a hatalmas dobozra a kezemben.
Középen egy jóképű, magas férfi állt. Úgy tűnt éppen hevesen magyarázott valamit anyunak, de tekintete most az arcomat és legfőképpen a rózsaszín frizurámat pásztázta csodálkozón.
A harmadik személy túlságosan ismerős volt. Összerándult a gyomrom, amikor rájöttem milyen hamar teljesült a kívánságom. Sajnos nem mindig jó érzés, ha megkapjuk, amit szeretnénk. A nap hiába tűzött be ragyogó melegen, én egy pillanat alatt ledermedtem.

Előző

Következő

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

hali

(haku16, 2011.05.11 20:41)

Nos ezzel nem vagy egyedul. Miutan olvastam ezt a torit, azutan jottek elo belolem az alkotoi hajlamok xD Es tada, jol sult el a dolog :D
Koszonjuk Kif-lee :D

XD

(Seiko, 2011.05.11 19:09)

Ez a kedvenc történetem. Annyira tetszik, hogy azt el se tudom mondani. XD