Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Egy kipipálva, de a másik ikszelve...

2011.06.13

 

Dátum: május 11, csütörtök
Idő: tíz óra huszonegy perc.
Hely: sportudvar
Komment: hazafelé kéne buszjegyet vennem.

- Jól van… akkor Hinata!
- Rendben, van, Naruto! Erős csapatot hozz össze! Égjen a fiatalság tüze!
Már csak ketten vagyunk, mint választható portéka. Én és Choji. És miben fogadunk, hogy még a dagit is előbb fogják beválasztani, mint engem? Na, na?
- Oké, oké… mondjuk, legyen Choeji… - sóhajt Suigetsu.
Most már tudom, milyen érzés a tápláléklánc legalján lenni…
Minden tesiórán össze vagyunk vonva a párhuzamos osztállyal, Suigetsuékkal, meg az eggyel alattunk lévő osztállyal. Vagyis az öcsémékkel.
Franc tudja, kinek jó, hogy ennyien össze vagyunk préselődve. Állítólag Gainak nem jöttek ki jól az órái…
De NEKEM így kétszer annyi megaláztatást kell elviselnem.
És ez vajon kit érdekel…?
Bár végül is senkit se hibáztathatok azért, mert mindig engem választanak be utolsónak. Alapjáraton a „senki se kötelezhet, hogy mozogjak” elvet követem, eddig sikeresen. Senki se bagózik arra, hogy mit csinálok.
És még én akadok ki!
- Figyelj – nyomja a kezembe a mezemet Hidan -, a dolog egyszerű. Húzódj le a pálya szélére, és ne legyél láb alatt. Ha meg eléd megy a labda, méltóztass visszadobni!
- Jól van oké, oké – húzom a szám, és a formalitás kedvéért felveszem a mezem. Persze, hogy pont ezen nincs szám… - Egyáltalán mit játszunk?
Az ősz erre csak lemondóan felsóhajt, majd beáll a többiek közé. Valami narancssárga dolgot dobálgatnak… áhá! Kosárlabda!
Látom, nem csak én vagyok e sorsa ítélve. A többi bénát ugyanúgy leküldték a pályáról, mint engem. Lássuk csak… ugye a dagit, Juugot, és…
- Hé, megint idekerültél? – ránt vissza a valóságba egy hang. Felnézek rá.
Sakura az.
Persze, hogy ilyenkor kell idejönnie! Nem, nem akkor, amikor épp csúcsformában vagyok, és több tucat rajongóm ajnároz! Nem! Pont akkor, amikor a csapattársaim kerek perec kijelentették, hogy nem kellek melléjük, én meg itt ácsorgok egymagamban a suli hideg kőfalához dőlve, mint valami leprás. Tipikus…
De igazából ott kezdődnek a bajok, hogy nincs is több tucat rajongóm. Annak örülök, ha nem köpnek le a folyosón.
De ábrándozni még szabad, nem?
Végül aprót bólintok a lány kérdésére.
- Akkor engedd meg, hogy csatlakozzak – dobja oda magát mellém.
- De mit keresel itt? Nem is játszol rosszul! – nézek Sakurára.
Ő erre csak megvonja a vállát.
- Jobb itt – feleli kis hallgatás után.
Erre elmosolyodtam.


Dátum: május 11, csütörtök
Idő: tizenhat óra két perc.
Hely: hazafelé menet...
Komment: Nyelvtanon dogát írtunk. Elszúrtam...

FOGALMAM sincs, mit gondolt Kisame. Komolyan mondom, halványlila gőzöm sincs. Nyix. Nyista. Zéró. Több nyelven nem tudom.
Oké, az egy dolog, hogy suli után azzal a lehetetlen ötlettel állt elő, hogy menjünk el valahova, mert tökre unatkozik. Próbáltam rávilágítani a helyzetre, hogy az előző két napban folyamatosan, éjjel-nappal tanulnunk kellett, minden délután, és hogy ma is így kéne tenni, mivel szinte minden tantárgyból feleltetnek vagy dogát iratnak. Húsz percen át hápogtam neki, de olyan érzésem volt, mintha a falnak beszélnék. Az egyik fülén ki, a másikon be. Csak kicsit éreztem közben strébernek magam…
- Szóval – harapdálta az ebédhez kapott csokit Kisame -, tippek?
- Nem tudom – vonta meg a vállát Pein, és a hátára kapta a táskáját. – A városból nem mehetünk ki. Maximum hétvégén.
- De az még messze van… - nyöszörgött a kék bőrű.
- Egyáltalán miért hajt titeket az ennyire menni vágyás? – tettem fel a kérdést, most már Hidanhoz intézve a szavaimat. Kisaménél már feladtam.
- Mert mi örökmozgó típusok vagyunk! Hajt bennünket a kalandvágy! Ég bennünk a tűz! – karolta át a vállamat az ősz. Megszeppenve néztem fel rá.
- Igen, biztos… - ráztam meg a tincseimet.
Bár ebben igazuk van. Ha rajtam múlna, ki se mozdulnék a szobámból. De ugyebár itt vannak az én drága barátaim, akik mindig kaphatóak valami őrültségre, akárhol, akármikor. És engem mindig visznek. Már próbáltam el lógni, de egyszer sem sikerült.
- Hé, fiúk! – lépett hozzánk Konan. – Bocsi, de most mennem kell. Anyuval most beszéltem. Sikerült megbetegednie, így nekem kell ma bevásárolni – sóhajtott fel a lány. – Holnap találkozunk! – intett, majd hátrafelé vette az irányt.
Pein elmélázva követte a tekintetével. Közben valami olyasmit motyogott, hogy vigyázz magadra, Konan-chan… Mik lesznek itt? És miért kell valakinek vigyáznia, egy KÖZÉRTBEN?
- Hé – ocsúdik fel Zetsu -, miért nem kísérjük el? Úgyis kell holnapra egy rakat kaját venni. Tudjátok, Tsunade-sama a mi osztályunkra osztotta a kaja-ellátást a suli előtti tér feldíszítésénél.
Ó, tényleg. Holnap délután, háromkor kezdődik a nyárköszöntő fesztivál megvalósításához szükséges első lépés: az iskola előtti park kipofozása. A mi feladatunk lesz az emelvény megépítése. És az igazgatónő az első két hétre ránk osztotta az ÖSSZES rabszolga, akarom mondani diák felhizlalását. Nemes feladat.
A többiek eszmefuttatásom alatt mereven szuggerálták Zetsut. Szerintem a dologban az is benne van, hogy a fiú szökő évente párszor szokott csak megszólalni… és nem is mondott hülyeséget… Végül nem bírta tovább.
- Most meg mi van? – tárta szét a karját.
- Zetsu – tette a vállára Hidan a kezét -, te zseni vagy!
- Ja, most már megvan, hova megyünk! – lelkesedett Kisame is.
- Oké, én szólok Konannek, hogy várjon meg minket –sóhajtottam. Ha már nem lehet kibújni a dolog elől, vegyük ki a részünket. Még jól is elsülhetnek a dolgok.
Fogtam magam, és körülvágtam magam párezer diák között. Most van a nagyforgalom, mindenki a kapun próbál valahogy kijutni. Mi ezt a fiúkkal csak úgy tudtuk elkerülni, hogy az udvaron meghúzzuk magunkat egy fa tövében.
- Hogy az a jó büdös… Bocs! - káromkodok, miközben nekimegyek egy szerencsétlen kilencedikesnek, majd folytatom utamat. – Bocsi! Komolyan!
Végül egy csomó kék-zöld folttal gazdagodva, de megtaláltam Konant. Szerencsémre valahol leragadt. Azaz nem valahol, hanem valakinél… épp Sakurával beszélgetett. Jaj nekem…
- Hé, lányok! Konan! – kiáltottam hozzájuk.
Felém fordultak.
- Á, Deidara – mosolygott a rózsaszín -, szia!
Viszonoztam a gesztusát. Majd gyorsan elhadartam Konannek a dolgokat. Azt hiszem, megértette.
- Áhá! Szóval ti is jöttök? – csillant fel a lány szeme. – Na, király lesz! Komolyan! Mi lenne, ha beraknánk Tobit a bevásárlókocsiba, és össze-vissza tologatnánk? Na! És ha…
- Most állj le – néztem rá lemondóan, mire a lány bedurcázott. De sajnos megint megláttam azt az idióta kis villanykörtét a feje fölött…
- Te, Dei! Vigyük Sakurát is! – rántotta meg a pulcsim ujját, amitől kis híján elborultam. – Légyszi! Légyszi! Légyszi!
Te jóságos ég… mikor lett ennyire hiperaktív?
- Nem lenne baj…? – nézett rám a lány, azokkal nagy, smaragd szemeivel.
- Ugyan – húztam félmosolyra a szám –, hiszen te is a banda tagja vagy – vakargattam a tarkóm.
- Akkor ezzel a kérdés eldöntve! – vigyorgott Konan. Közben Hidanék is látótávolba kerültek.
- Akkor mehetünk? – ordít felénk Kakuzu. Visszakiabáltuk, hogy igen. Meg persze azt is, hogy Sakura is jön.
- Akkor induljunk – értek végül hozzánk. Pein és Konan még gyorsan lezavartak egy gyors „szeretlek – de én jobban szeretlek” párviadalt, és már mehettünk is.
Ugye, mint már említettem, Konoha nem egy túlzottan nagy város. Sőt… Nincs a környéken egyetlen egy nagyobb áruház sem. Összesen kábé három kisebb-nagyobb csemege bolt van. Az egyik ilyet céloztuk meg mi is. Nem kellett sokat gyalogolni, tíz perc alatt odaértünk. Már előre sajnáltam a tulajokat…
- Jó napot! – üdvözölt minket széles vigyorral az az egyetlen szem pénztáros, aki ott volt. Mosolya rögtön lehervadt, amikor meglátta, hányan is próbálunk bemenni. De végül is bejutottunk. Összesen tizenegy egyen álltunk meg a tejtermékek soránál.
- Rendben – turkált a farzsebében Pein. Majd előrántott egy kis, összehajtott papírlapot, amire a bevásárolandó cuccok voltak. A másik zsebéből meg egy borítékot húzott ki. – Ezt Tsunade adta. Pénz van benne. Ebből kell megvenni a kajákat – magyarázott.
Áthajoltam Pein válla fölött (ami egyébként nagy teljesítmény, mivel legalább egy fejjel magasabb nálam!), hogy megnézzem, miket kell beszerezni.
Hát, ja. Az igazgatónő nem kímélte magát. Szerintem még mindig pikkel ránk, azóta, amióta sikerült felrobbantanunk a kémia labort. Legalább két oldalt firkált tele. Úgy, hogy alig lehetett elolvasni.
- Mi franc van ideírva…? – hunyorított Hidan. – Kolt… kepk… kirt…
- Az keksz, te szerencsétlen! – oltotta Kakuzu.
- Hahh… az lenne a legjobb, ha különválnánk – sóhajtott fel Pein. – Oké. Kakuzu, Hidan, Itachi, Tobi. Tietek lesz az első oldal – tépte szét a lapot, és Itachi kezébe nyomta. – A második oldalt Sasori, Zetsu és Kisame szerzi be – nyújtotta az említettek felé a lap másik felét. – Mi pedig Konan-channak segítetünk bevásárolni – nézett rám és Sakurára.
- Rendben… - sóhajtott fel a rózsaszín. Ezután mindenki elment keresgélni. Az én feladatom a kenyérfélék voltak.
Épp nagyban latolgattam, hogy Konan anyja vajon a barna, vagy a fehér kenyeret szereti-e, amikor Kisame szólított meg. A mellettem lévő sorban volt, de a két méterével simán átlát a polcokon.
- Deidei! – Hogy én hogy utálom ezt a becézést! – Nem találom az almalét.
- És? – emeltem rá a tekintetem.
- Tsunade követeli, hogy vigyünk öt dobozzal. És én nem látom - biggyesztette a száját.
- Hahh – sóhajtottam fel. Néha tényleg olyan, mint egy gyerek. – Gyere, megkérdezzük, van-e a raktáron.
Mivel a szerencsétlen pénztároson kívül más nem volt a boltban, ezért hozzá voltunk kénytelenek fordulni. Volt olyan kedves, és odaadta a raktár kulcsát. Bár szerintem csak fél Kisamétól. Tényleg ijesztő tud lenni, főleg, amikor a pult mellé rakott száz forintos csokik fölött nyáladzik. Közel álltam hozzá, hogy letagadjam…
- Szóval ez lenne az? – álltunk meg egy ajtó előtt.
- Gondolom – sóhajtottam -, végül is erre van nagy sárga betűkkel kiírva, hogy RAKTÁR…
- Jó, jó, értettem – motyogta, és kinyitotta az ajtót.
Esküszöm, hogy maga a raktár nagyobb volt, mint maga az üzlet.
- Almalé, almalé, almalé… - járkáltunk össze-vissza a sorok között. Útközben egy pókkal is találkoztunk. Szemeztünk egy kis ideig, de miután a pók elégedetten megállapította, hogy neki több szeme van, elvonult. Jobb is.
- Á! Megvan! – hallottam Kisame kiáltását. – Száz százalékos! Tökély! Kapjunk fel ötöt, és húzzunk! – vigyorgott. Így tettünk.
Már éppen nyitottam volna ki az ajtót, amikor megláttam valamit. Gyorsan visszarántottam résnyire az ajtót, és figyeltem.
- Mi az már? – értetlenkedett Kisame.
- Pssz… - csitítottam. – Itachi és Ino. Kint.
Ez elég információ is volt neki. Felém hajolt, és ő is kikémlelt a lyukon.
- Jé, tényleg! – suttogta. – De a húgod hogy kerül ide?
- Passz – vontam vállat.
Később azért rendesen kifaggattam Sakurát. Ino nagyjából akkor jött be, amikor mi Kisamével be a raktárba. És mi volt a legfeltűnőbb Saku szerint?
Azért az elöljáróban tudni illik, hogy Ino alap ruhatárába tartozik a kis, rövid miniszoknyája. Már mindenki megszokta, hogy télen-nyáron ebben jár. Csak ha hideg van, vesz hozzá harisnyát is.
És most? Emberek, bekövetkezett az apokalipszis. Farmer volt rajta. Igazi, hamisítatlan farmernadrág! Ezt nekem is volt alkalmam megcsodálni.
Amikor bement, először nem törődött a díszes kis társasággal. Csak miután megvette a buborékmentes ásványvizét, akkor méltóztatott foglalkozni velük. És mit csinált? Célirányosan Itachihoz sétált. Nem fordítva. Először én se akartam elhinni. Sakura legalább fél órán keresztül győzködött.
De miközben a lány magyarázott, azért nem kerülte el a figyelmem, hogy a rózsaszín lobbonca ma két centivel rövidebb, mint tegnap.
Valahol itt csatlakoztunk mi is az eseményekhez.
- Itachi – kezdte a húgom. Azért megnyugtató, hogy még mindig hosszú, lila manikűrje van -, mondanom kell valamit.
- Mit? – emelte rá kérdően a tekintetét Itachi.
Valami ösztönös báty-megérzés azt súgta, hogy Inónak elég kényelmetlen, ha ő épp személyes dolgokról akarna beszélni egy fiúval, de vagy tíz szempár méregeti őket. Nyáladzva.
De azért ott maradtak. Itachi közben nekitámaszkodott a lisztes pultnak, és onnan figyelte tovább a húgom.
AZ agyam már csomó lehetőség között válogatott, hogy vajon mit fog Ino Itanak mondani. Lehet, hogy megbánta, hogy a múltkor csak úgy lerázta, és bocsánatot kér. Lehet, hogy kikosarazza. Lehet, hogy esetleg randit kér tőle, sőt…
- Tsunade elkapott a folyosón, és szólt, hogy adjam át nektek egy üzenetet. Elfelejtette felírni a listára a gumimacikat.
Először két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy Ino hogy lehet ekkora idióta. Komolyan, már reménykedtem, hogy jó dolog fog történni! A farmergatya olyan biztató előjel volt!
A másik. Már előre éreztem, hogy a gumimacik terveznek valamit! Nem megmondtam? Csak lehet, hogy átvándorolnak Itachira, és onnan folytatják világuralomra törő terveiket.
Meg persze az is természetes, hogy a „báty-megérzéseim” nem jöttek be. Ebben semmi személyes nem volt..
Kezdek attól félni, hogy a gondolkozás rossz hatással van rám.
A többiek még mindig szájtátva néznek hol Inora, hol Itachira. A csendet csak Kisame szitkozódása törte meg.
- A francba! Mint valami elcsépelt szappanopera! – szörnyülködött mellőlem. – Most komolyan, eredetibbet nem tudtatok volna kitalálni? – csapja ki hirtelen a raktár bejáratát, mire kiesnek a kezéből az almaleves flakonok, de ő azzal nem nagyon törődött.
Jajajj… Megint kezdi.
- Mi lett volna – fojtatta -, ha esetleg jobb alibit találsz ki? – néz kérdően a szőkére.
- Milyen alibit? – kérdezett vissza az említett, felvont szemöldökkel.
- Alibit, hogy Itachival beszélgess! – sóhajtott Kisame, mintha ez olyan hétköznapi dolog lenne.
- Miért akarnék én pont vele beszélgetni? – mutat Itachira, tetetett felsőbbrendűséggel a hangjában Ino. Már régóta össze vagyunk zárva, csak megismerem a hangfekvéseit.
- Azért, mert a vak is látja, hogy bejöttök egymá…
- Álljál már le, Kisame! – ütötte tarkón lángoló fejjel Itachi Kisamét.
- Most miért? Igaza van – szállt be a beszélgetésbe Pein is.
Itachi segélykérően körbe kémlelt, majd a tekintete rajtam állapodott meg. Én még mindig a raktár melletti falat támasztottam.
- Ne nézzél rám, én egy randit már elintéztem! – néztem rá szúrós szemekkel. Azért még nekem is jár néha egy kis pihenő.
- Ja, ez az! – kezdte Konan is. – intézzétek el, mint normális emberek!
- Húzzatok már el végre egy moziba, vagy bánom is én hova randira, mert én már kibaszottul nem bírom, ahogyan egymással viselkedtek! – nyög bele a megszokott stílusával Hidan. – Akkor legalább Itachi nem lenne annyira marha ideges!
Hű, azok a szemek, amelyekkel Itachi méregeti az őszt… szerintem bármelyik percben kinyírhatja. Nem lennék a helyében.
- Azért jó lenne, ha ezt nem nélkülünk beszélnétek meg! – szól most már szintén lángvörös fejjel Ino.
Azt hiszem, ez volt Itachi számára a kegyelemdöfés. Megragadta Inot a karjánál, és kihurcolta a boltból. Pechunkre nem láttunk semmit az üvegen, mert be volt redőzve, a pénztáros hapsi meg már amúgy is ránk szólt, hogy legyünk egy kicsit halkabbak.
Olyan öt perc múlva jött vissza Itachi, hogy sikerült lefixálniuk egy időpontot. A hétvégén elmennek állatkertbe. Vagy mi. Biztos Ino ötlete volt, Ita meg amennyire bele van most zúgva, szerintem még egy repülőből kiugrana a kedvéért.
De az is jelenthetett valamit, hogy mikor Itachi hozzánk lépett, fülig ért a szája.
Ami hatalmas dolog, ha róla van szó!
Meg persze mindenki Itachihoz, és mondott valami biztatót. Azaz, én azt, hogy ha megbántja Inot, lenyeletem vele a veséjét, de azért ő mosolygott. Meg persze Pein, hogy a közeljövőben el kell beszélgetniük erről-arról. Ezen már kevésbé mosolygott.
Ezután kifizettük a kajákat, és nagy csőrrel-zajjal kicsörtettünk a teremből, és mindenki hazafelé indult. Mivel szinte a társaság fele egy irányban lakik, még jó hosszú ideig nem kellett egyedül sétálgatnom.
A végére már csak ketten mentünk Sasorival.

Dátum: május 11, csütörtök
Idő: tizennyolc óra hét perc.
Hely: otthon.
Komment: Kis és Same érdekesebb, mint a tévé. Komolyan.

Van egy olyan érzésem, hogy a vöri átlát rajtam.
Most komolyan! Sasorinak telepatikus képességei lettek! Találkozott egy ufóval!
Ugye már csak ketten sétáltunk az utcán. Az eső közben megint elkezdett cseperegni, ezért kénytelen voltam felvenni a kapucnimat. De ez most mellékes.
Így ballagtunk. Csöndesen. Érdekes, Sasorival nem nagyon lehet beszélgetni. Gondolom, ezt valahogy megérezte, ezért próbált valami témát feldobni. Vagy lehet, hogy már a kezdetektől ez volt a terve.
- Hé, Dei… - kezdte a szentbeszédét, és felém fordult. – Téged nem bánt a dolog?
- Milyen dolog? – néztem rá kérdőn.
- Itachi és Ino – sóhajtott.
- Nyugi. Ezt már mindkettejükkel lerendeztem. Nincs baj – vágtam rá, kissé unott fejjel.
- Oké… - rántott egyet a táskáján Sasori. – És nem irigyled őket? Hogy így egymásra találtak?
Az „egymásra találtak” egy kicsit azért túlzás volt. Nem is kicsit.
- Dehogy – jött a válaszom. Talán túl gyorsan is. – Mire akarsz kilyukadni?
Tényleg nem értettem.
- Ahh, Deidara… - sóhajtott fel –, ne legyél ennyire értetlen!
Gondolom, megláthatta a tekintetem, ezért folytatta.
- Akkor biztos tudsz arra is magyarázatot adni, hogy miért viselkedsz olyan furán Sakurával, amikor vele vagy… Remélem, tudod, hogy értem – nézett a szemembe.
Na, erre majdnem dobtam egy hátast. De az biztos, hogy a fejem eltorzult.
- Mi? – Csak ennyit tudtam kinyögni. Sasori erre megállt. – Ennyire egyértelmű?
- Szerintem eddig csak én vettem észre – vonta meg a vállát.
- Nyaa, Sasori! – kezdtem el hisztizni. – Miért kellett ezt felhozni? Úgysincs semmi esélyem… - komorodtam vissza. A vörös tekintete mintha ellágyult volna.
- Ugyan már! – csettintett. – Csak valami jó taktika kell!
- Taktika…? – néztem rá. A fejem felett mintha madarak repdestek volna, körbe-körbe…
- Persze! – vágta rá magabiztosan. – Az a baj veled, hogy nincs elég önbizalmad. Mással nincs igazán nincs gond… - nézett végig rajtam.
- Akkor mégis hogy csináljam? – nyögtem fel. – Nincs nagy gyakorlatom az ilyesmikben…
- Nem tudom. Még. – Az utolsó szót megnyomta, majd újra elindult az úton. Egy ideig még figyeltem távolodó alakját, majd észbe kaptam, és utána futottam.
- De, Sasori - értem utol -, ugye nem mondod el senkinek?
- Nem – mosolyodott el halványan. – De azért vigyázz. Nem te vagy az egyedüli, akinek bejön – torpant meg hirtelen. – Deidara! Megérkeztél! – bökött a fejével a házunk felé.
- Várj, Sasori! – kaptam a karja után. – Kikre gondolsz? Kiknek… tetszik még Sakura…? – Kuksoltam ki a kapucnim alól. Láttam, hogy a vörös habozik.
- Naruto – bökte ki hirtelen. Nekem meg kihagyott egyet a szívem.
Persze, ez az én szerencsém! Pont az öcsémnek kellett belezúgnia! Nem, nem olyannak, akin könnyű szerrel áttaposhatok… Á, dehogy…
- Ne vágj már ilyen fejet! – fancsalodott el Sasori. – Ne izgulj, majd erre is kitalálunk valamit – próbált biztatni. – Nekem most mennem kell. Csá! – fordított hátat nekem, és ő is elindult hazafelé.
Megsemmisülve léptem be a házba, majd a szobámba. Ott meg rögtön ráborultam az ágyra.
Fáradt vagyok…
Vacsoraidő van, de nem vagyok éhes. Tanulnom kéne, de nem akarok. Rajzolnom kéne, de nincs ötletem. És azt hiszem, még a boltban sikerült Hidannek fejen vágnia egy tejes dobozzal.
A tekintetem közben a rózsaszíntől kapott festményre vándorol. Kiraktam az íróasztalom feletti parafatáblára.
És azt hiszem, most döntöttem el. Lekoptatom Sakuráról Narutót, és megszerzem magamnak!
Csak még azt nem tudom pontosan, hogy hogyan…
Azt hiszem, alszom rá egyet.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Folytatás?

(animegirl, 2012.09.09 15:04)

Ennyi lenne a befejezés? Nagyon jó ez a fanfic és kár hogy csak idáig lett megírva. Tudom, kicsit megkéstem de légyszí folytasd!

Folytatás

(bogyiii, 2016.04.18 00:54)

Nekem nagyon tetszik, nagyon ügyes vagy:) csak kár, hogy nincs folytatás:(