Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. A harmadik lépés?

2011.06.03

 

Dátum: május 8, hétfő
Idő: hét óra tizenkilenc perc.
Hely: rajt: ház. cél: Konohai gimi.
Komment: Itachi tegnap este hívott. Elmondtam neki a dolgokat. Megértő volt.

Utálom az órákat. Utálom az órákat. Utálom az órákat.
Minden hétköznap reggel ezzel a gondolattal (mit gondolattal? TÉNNYEL!) ébredek. És szerintem ezzel nem csak én vagyok így.
Ráadásul ma még fáradtabb voltam az átlagnál, mivel Sakurával tegnap késő estig beszéltem. De minden percét élveztem.
Na, de. Minden reggel hat óra harminc perckor csörög az órám. Ez ma sem volt másképp. És ezek után én még természetesen tíz percig döglődöm az ágyban, és csak azon forog az agyam, hogy nekem mennyire nincs kedvem suliba menni. De gondolom ezzel sem csak én vagyok így.
Egy dolog vigasztalt csak: május van! Már nincs sok hátra! Jeeee
Szóval, miután letelik a tíz perc, általában fel szándékozom kelni. Ma így tettem.
És különben is! Csak egyszer fordult elő, hogy beteget szimuláltam! Na jó, kétszer. Hihetetlen, csak párszor fordul elő az emberrel, és örökre rajta marad a bélyeg. Sőt, másodszorra már le is buktam, mivel egy embernek elvileg nem lehet kétszer bárányhimlője. Ciki volt.
- Jó reggelt… - ásítottam, miközben lefelé igyekszek a lépcsőn. Eddig csak Ino ült az étkezőasztalnál. Ő nem velünk szokott menni. Mindig előbb indul, és a kapunál találkozik a barátnőjével (valami Kati, Kitty… ja, nem. Karinnal).
- Reggelt… - köszönt ő is, teszem hozzá elég bágyadtan.
- Miért lógatod az orrod, hugi? – kérdeztem tőle, miközben a teámat töltöttem ki.
- Semmi… - válaszolt.
- Csak? – Valamikor itt vettem észre, hogy elfogyott a gofri. Francba.
- Te nem vagy kibukva?
- Miért kéne? – találtam kakaós csigát! Ez az.
- Anya és Asuma miatt! – csattant fel.
- Végül is nekünk nincs beleszólásunk. Az ő életük – mondtam, és leültem az Inoval szemben lévő székre.
- Te mikor lették ilyen megértő? – emelte fel rám a szemeit.
- Tehetünk valamit? – feleltem kérdéssel a kérdésre.
Ino vállat vont.
Többet nem beszéltünk. Csak tíz perc múlva szólalt meg, hogy neki mennie kell.
Akkor esett le valami.
Naruto még alszik. Franc.
Anya már hajnalban elment dolgozni, Ino meg ugye az előbb ment el. Tehát nekem maradt a világ leghálátlanabb feladata. Felkelteni az öcsémet.
Ugyanis gyakori szokása a kis drágának, hogy elfelejti felhúzni az óráját. Vagy beállítani ébresztőre a telóját. És ilyenkor mindig nekünk kell felkelteni. És ez általában az én feladatom. Szerencsére az évek során megedződtem. Az elején volt olyan, hogy egyszerűen ráöntöttem egy üveg hideg vizet. Vagy lehúztam az ágyról.
De persze ki is használtam a helyzetet néha: alkoholos filccel ráfirkáltam az arcára, kis virágokat a hajába, vízbe mártottam a kezét…
Mentségemre legyen mondva, csak a puszta kíváncsiság vezérelt. Komolyan.
És különben is, mindkét esetben hetekig durcázott.
Jól van… menjünk be az oroszlán ketrecébe…
- Hé… Naruto… ébresztő! – kezdtem el rázogatni a vállát.
Mit kaptam válaszul?
- Igen… dupla csoki… lazaccal a tetején… cseresznyével…
Legalább tudom, miről álmodik.
- Naruto – guggoltam le az ágy mellé –, kelj már fel, hét óra, el fogunk késni…
- Áhh, kés nem kell… igen, itt fogyasztom…
- NARUTO – kapom le a takaróját villámló szemekkel.
- Add vissza a takarót… add vissza…! – kapálózott. De még mindig nem kelt fel.
Oké. B terv.
- Naruto – hajoltam a füléhez – ramen – súgtam bele.
Tudom, tudom. Alattomos trükk, de mindig beválik. Mint most is. Ahogy kimondtam a szót, azzal a lendülettel pattan ki az ágyból. Kis híján lefejelt.
- Ramen?! Hol? – kapkodta össze-vissza a fejét.
- Naruto – fogtam a fejem. – Van 10 perced átöltözni. Utána indulunk – dobtam hozzá még búcsúzul a takaróját, majd visszasétáltam a szobámba.
A folyósón még hallottam Naru hangját, ahogy ezt kiabálja:
- Hazudós!
Hát igen. De vajon miért kell nekünk ezt MINDEN áldott nap eljátszanunk? Nem tudom. De nem is érdekel.
A szobámba érve becsaptam magam után az ajtót, és a szekrényemhez léptem. Elő kaptam belőle a szokásos, kék, kopott farmeremet, hozzá egy világoskék pólót, amin valamilyen feketés minták voltak (még Ino vette nekem régebben, azzal az indítékkal, hogy ,,megy a szememhez”), hozzá a fekete fejpántomat, és majd még az előszobában felveszem hozzá a fekete tornacsukám. Sulihoz tökéletes.
Az utam a fürdő szoba felé vezetett tovább: ott gyorsan fogat mostam és megcsináltam a hajam.
Mire leértem szerencsémre Naruto már ott volt, épp a zokniját húzta fel. Gyorsan felvettem a cipőm és felkaptam a vállamra a táskám, majd Narutóhoz fordultam.
- Indulhatunk? – kérdeztem tőle. A szöszi bólintott.
Igen, ideje is már mennünk. Az utca végén Peinék már biztos várnak.

Dátum: május 8, hétfő
Idő: kilenc óra húsz perc.
Hely: Konohai Hi… áhh! Suli.
Óra: irodalom. Blöö
Komment: Már tényleg mindenki értesült a családommal kapcsolatos dolgokban. Ijesztő.

Eddig szerettem az irodalmat. Hangsúlyozom, EDDIG.
Nem is igazán a tárggyal van a bajom. Sokkal inkább tanárral. A tanárral, aki az anyámmal kavar. A tanárral, akinek állandóan cigi lóg a szájában. A tanárral, akinek madarak fészkelhetnének a szakállában.
Az óra előző huszonöt percét azzal töltöttem, hogy megpróbálta elképzelni vele anyát. Kevés sikerrel. Kezdjük ott, hogy nem is illenek össze! Semmiben sem. Áhh.
- Oké – oltotta el a sensei a bagóját –, olvassátok el a huszonötödik oldalon található történetet, és oldjátok meg a hozzá tartozó feladatokat. Óra végéig csinálhatjátok.
- Tanár úr! – tette fel a kezét Pein. Asuma biccentett, jelezve, hogy figyel –, lehet párban csinálni? - Pein – vakarta a fejét a sensei. – Nem az oviban vagyunk. Meg tudod csinálni egyedül is.
Na, a Pein nem azért kérdezte ezt meg, mert egyedül nem boldogulna. Dehogy. Azért, mert ezzel húzzuk az időt. Az irodalomóra sajátossága, hogy Asuma minden óra vége felé felad egy feladatot, amit a csengetésig be kéne fejeznünk. És az évek alatt már kitapasztaltuk, hogy ha esetleg, ne talántán mégsem sikerülne, akkor nem adja fel az egészet, hanem csak mondjuk a felét. És mi ezt ki is használjuk. Természetesen.
Kérdés: akkor miért nem maradunk egyszerűen kussban?
Mert óra végén mindig megnézi, ki mennyit haladt. És ha nem volt okunk nem-megcsinálni, szépen bevág nekünk egy egyest. Elsőben csomót próbálkoztunk ezzel. Kakuzu majdnem megbukott.
- Asuma-sensei! – emel fel a kezét Hidan.
- Mi az?
- Kimehet a mosdóba?
- Nem. Bírd ki.
- Bazki, mondom, hogy utál… – motyogta magának Hidan.
A tanár ezzel visszamélyedt az olvasmányába. Valami napilap volt. Közben újra rágyújtott.
Az egész terem bűzölög a cigi füsttől. Az is lehet, hogy tüdőrákban fogok meghalni. Vajon anya beperelné Asuma-senseit…? Á. Kétlem
- Deeeiiidaaraaaa – susog hozzám a terem másik végéből Pein. Ő Konan mellett ül, az ajtó felőli soron, az első padban. Én pedig a második sor ablak felőli padjában, Itachi mellett –, tee jööösssz!
Á, igen. Most jön az én kis magánszámon. Mi is kell hozzá…
- Pszt – bököm oldalba depis barátomat. – Van egy üres flakonod?
- A harmadik lépés? – kérdezi, és előhúz e táskájából egy ásványvizes üveget.
- Jaja – bólintok, és elveszem a tárgyat.
- Hajrá…
Oké. Kezdjük el.
- Sensei! – kiálltok a tanári asztal felé. Máshogy nem megy, ilyenkor mindig elmerül a legújabb Paris Hilton botrányban.
- Mit akarsz? – kérdezi fel se nézve az újságból.
- Kimehetek feltölteni a kulacsom?
- Miért olyan életbevágóan fontos?
- Szomjas vagyok – pislogtam.
- Szünetben miért nem töltötted fel? – lapoz unottan a lapban.
Oké, találjunk ki valami ütőset.
- Gondolkodtam az élet dolgain – csillant fel a szemem.
- Nem rossz, nem rossz…
- De sensei… - veszem könyörgőre a figurát, miközben elterülök a padon.
- Addig így fogsz nyivákolni, amíg ki nem engedlek, igaz? – emelte rám a tekintetét.
Bólintottam.
- Akkor menj, de nagyon siess – tér vissza a legújabb „Fogyi-tippekhez”.
- Köszönöm… – sóhajtottam, és az üveg nyakát fogva megiramodtam az ajtó felé.
Olyan jó kilépni a füstös, fojtogató, fülledt teremből. Főleg úgy, hogy még senki sincs kint. Csak néha egy-egy teremajtó mögül hallatszik ki pár kiáltás.
A vécék a folyosók végén vannak, a női-férfi egymás mellett. Már épp beléptem volna a fiú mosdóba, de hirtelen megállt a kezem a levegőben. A mellettem lévő ajtó mögül hallottam valamit. Méghozzá azt, hogy valaki keservesen sír. Nem is. Bőg. És felismertem, hogy ki.
Ino volt.
Szóval se szó, se beszéd, benyitottam a női wc-be. Csak remélni tudtam, hogy nem valami titkos lány-gyűlést tartanak bent. De nem. A mosdókagylókkal szemben ült a húgom, kezeivel a térdét kulcsolta át. Mellette meg Sakura guggolt, fejét a csempének döntve. Bejövetelemre felnézett.
- Célt tévesztettél? – kérdezte, de amint meglátta a kezemben tartott flaskát, hozzátette. – A harmadik lépés?
Aprót bólintottam a rózsaszín kérdésére, majd én is leguggoltam Ino mellé. Fogalmam sem volt, mi történhetett, de az agyam máris a legrosszabb variációk között válogatott.
- Hé, Ino, mi a baj? – simogattam meg a húgom fejét. Erre Sakura megrázta a fejét.
- Mi az? – néztem rá.
- Hagyd most – felelte. Levettem a kezem Inoről.
- Ki, mit, hogy csinált? – néztem Sakurára. – Akárki bántotta meg, kinyírom!
A lány felsóhajtott.
- Osztályfőnökink volt, amin Kakashi épp azt említette meg, hogy Gai hiányzik, így a tesit Asuma fogja tartani. Erre Ino elkezdett sírni, és a tanár megkért, hogy kísérjem ki a mosdóba, és segítsek neki megnyugodni. Ez volt negyed órája.
- És az óta bőg? – kerekedtek ki a szemeim.
- Nagyjából… – túrt bele a hajába a rózsaszín.
- Aha… azt hiszem, értem – dörzsöltem a szemem. – De miért te kísérted ki?
- Szerinted Karin képes lenne megvigasztalni egy idegileg összeroppant emberi lényt? Áh, ki van zárva – rázta a fejét. Igazat adtam neki.
- És történt még valami ezen kívül? – kérdeztem.
- Nem… - nézett le Sakura a húgomra. – De szerintem most menj. A többiek már biztos várnak. Úgysem tudsz semmit se csinálni.
- Igen – tápászkodtam fel –, igazad lehet – sóhajtottam fel.
Gyorsan megtöltöttem még az ásványvizes üveget, majd az ajtó felé mentem, de még utoljára hátranéztem Inora. Szegény… ő viselte apa halálát is a legnehezebben. Most is ő húzta a rövidebbet.
- Hé – szólt még utánam Sakura. Hátrafordultam –, te jól vagy?
- Hát… igen. Azt hiszem – mosolyodtam el halványan – Sziasztok – suttogtam még, és kimentem helységből. Visszaballagtam a terembe.
Úgy nagyjából tíz percet lehettem távol, amit beléptemkor Asuma-sensei rögtön meg is említett.
- Hát, ez nagyon nem volt gyors. Vagy csak elgondolkoztál az élet dolgain? – kérdezte gúnyosan.
- Ööö… nem. Csak bedugult a lefolyó – feleltem halkan, és a helyemre somfordáltam. Teljesen letaglózott Ino kiborulása.
Lehet, hogy használni fogom az Itachitól kapott Emo villanykörtét. Most miért ne? Az van ráírva, hogy teljesen környezetbarát! Akkor rossz nem lehet.
- Dei – fordult hátra Sasori. Ő pont előttem ül. – Miért nem borítottad ki a vizet? Történt valami?
Ja. A harmadik-lépés az lett volna, hogy amikor bejövök, „véletlenül” kiöntöm a vizet. Az asztalra, a földre, a tanárra… mindegy. Csak az volt a lényeg, hogy utána valakinek rögtön el kelljen szaladnia a felmosóért. Az a valaki persze nem találja, és így még egy embernek ki kell mennie, és így tovább, tovább…
- Majd elmondom – mondtam a vörösnek, és elkezdtem az asztalba verni a fejem. Amikor újra felemeltem (mármint a fejem), döbbenten láttam, hogy a könyvben szereplő, eddig üres feladatok ki voltak töltve. Kérdően meredtem Itachira.
- Öt perc után éreztem, hogy gáz van – magyarázott.
Köszönetképpen rámosolyogtam antiszociális társamra.
Hálás voltam. Komolyan.
Kétségtelen. Itachi igazi barát.

Dátum: május 8, hétfő
Idő: tizenhárom óra harminc perc.
Hely: szék.
Óra: töri.
Komment: vettem a büfében egy csokis fánkot.

A megérzéseim beigazolódtak. Törin Kurenai feleltetett. Álltása szerint azért, mert pont hármas és négyes között állok, de szerintem inkább a miatt, mert a múltkor rajtakapott, hogy levelezek Sasorival. Jól van, egy kicsit erősebben dobtam a papír fecnit. Egy kicsit nagyon. Oké, pont a tanári asztalra esett. De megzavartak a fényviszonyok. Tényleg! Komolyan…
Mindegy is. A sensei tíz percig bombázott a kérdéseivel, de szerencsére a végén adott egy négy-ötödöt. Megizzadtam érte.
De a lényeg: az előző szünetben összefutottam Sakurával. Valahogy így történtek a dolgok:
Békésen sétálgattam a folyosón, éppen a büféből szerzett fánk utolsó morzsáit tömtem az arcomba, amikor hirtelen valaki nekem jött.
- Bocsi bocsi bocsi – hallottam Sakura hangját –, ja, csak te vagy az? – sóhajtott.
- Miért, tőlem már nem is kell bocsánatot kérni? – kérdeztem sunyin.
- Nem úgy értettem – billentett oldalra a fejét a lány.
- Ino ho… - kezdtem volna, ha egy látszólag tizenkettedikes fiú nem szól be.
- Ne álljatok meg már az út közepén, mások mennének!
Már éppen készültem volna valami frappáns visszakiáltásra, ha Sakura nem rakja a vállamra a kezét.
- Menjünk az udvarra – mosolygott –, nem érdemes az ilyesmikkel törődni.
- Rendben – motyogtam.
Jó ötlet volt kimenni. A nap szikrázóan sütött, és az embernek máris több életkedve volt. A tömeg sem volt nagy, csak páran lődörögtek. Sakurával fogtok magunkat, és leültünk az egyik fa tövébe. Kellemes árnyékot adott.
- Szóval. Ino hogy van? – fejeztem be a mondatot.
- Jobban. Öt perccel az után, hogy kimentél, vissza tudtunk menni a terembe.
- Akkor jó – sóhajtottam fel.
- De téged tényleg nem borít ki ez az egész? – fordult teljes testtel felém a lány – mármint, ha az én anyám kezdene valakivel randizni, akkor én rendesen ki lennék készülve… - tűnődött – bár nálam az egész teljesen más…
Sakura szülei elváltak, de még mindig egy házban élnek, úgy, mintha nem történt volna semmi. Csakis azért, mert Saku húga kikönyörögte, mivel nem akart „csonka-családban” felnőni. Az egész család gáz. Mármint a szülei. A rózsaszín szerint állandóan veszekednek, és ő jobban örülne neki, ha egyszerűen szétköltöznének. De ugye az lehetetlen, mivel az ő tündi-bündi húgocskája rögtön kicsapná a hisztit. Miyuki most nyolcadikos.
- Nem tudom – vakartam a fejem – úgy értem. Persze hogy zavar. De nincs más választásom.
- Tök felnőttesen kezeled a dolgokat – mosolyodott el a lány –, ez tetszik – nézett mélyen a szemembe. Viszonoztam a pillantását.
Bájos szemezésünket a jelzőcsengő zavarta meg. A fenébe…
- Hol lesz órátok? – kérdeztem a lánytól, miközben felhúztam a földről.
- A harmadikon, matek – sóhajtott. – Nektek?
- Töri a másodikon.
- Hát, akkor sok szerencsét – mondta, amint felértünk a töri terem szintjére, és intett, jelezve, hogy megy.
- Neked is – nevettem fel. – Szia.
Na, igen. És az a legrosszabb, hogy amikor Sakurával vagyok, a legkevésbé sem érdekel Ino nyomora.
Hopp. Kurenai valami dolgozatot emleget. Muszáj figyelnem.

Dátum: május 8, hétfő
Idő: tizenhat óra negyvenhárom perc.
Hely: Deidara rezidencia.
Komment: drága barátaim közül MINDENKI most választ párt?!

Konan és Pein elkezdtek randizni.
Jó, azt eddig is tudtam, hogy jóban vannak. Szinte már gyanúsan jóban. Olyanok, mint a testvérek.
Bár lehet, hogy egyszerűen figyelnem kellett volna a jeleket. Végül is mindkettejüknek vannak piercingjeik. Ez is jelenthet valamit.
Meg minden órán egymás mellett ülnek. Oké, én is Itachival, de az azért mégis más.
És sulin kívül is gyakran találkozgatnak.
Eddig mi mindig csak olyanokra gondoltunk, hogy elmennek moziba, bowlingozni, vagy ilyesmi. De már akkor feltűnhetett volna nekünk valami, amikor pár hete Pein elkísérte a lányt vásárolni. VÁSÁROLNI. Ilyenre még egyikünk se vetemedett. De még akkor is csak olyanokra gondoltunk, hogy Konan lefizette Peint, vagy valami. De most már tuti, hogy önként tette.
Mi van, ha… MI VAN, ha már azon a napon egymásnak estek? Igen! Ez az! Megfigyeltem, hogy másnap RÓZSASZÍN mintás pólóban jött!
Pólóban, amit aznap Konan vett neki… hmm…
És mi van, ha esetleg abba a pólóba Konan belerakott egy mini kamerát, mert az epres gumimaciktól azt a feladatot kapta, hogy ki kell figyelnie Peint, hogy a piercingéiben nem rejteget-e valamit, amivel le lehetne győzni a körtés-gumimacikat! Ott fent, csoda országban, ez a két gumimaci-faj az óta ellenségeskedik, mióta az epreseknél bevezették a lila bohócorrot, a körtéseknek meg csak kék maradt, mert a kártya-rabszolga-intézetben Willi Fogg azt mondta, hogy nincs több tejszínhab, és…
Na jó, itt álljunk le.
Csak egy dolgot nem értek még: mi a frászért kellett ezt Peinnek akkor bejelentenie, amikor épp eszem?! Komolyan, ezt már hobbi-számba űzik?! Megint a fulladás környékezett, pedig én csak békésen el akartam csámcsogni a maradék kekszen. Rémes, mik vannak.
Peinnel telefonon beszéltem. Azért hívott, mert elfelejtette felírni a nyelvtan házit. Éppen orrot fújt, amikor a tanár diktálta.
Ja, persze. Lefogadom, hogy közben Konant stírölte.
És a gumimacik csendben várnak…

Dátum: május 8, hétfő
Idő: húsz óra húsz perc. Kívánjunk valamit!
Hely: Naruto szobája.
Komment: ápoljuk a kapcsolatunkat.

Ma anya a fogadóórák miatt később jött haza, így rám, a jelenlegi családfőre szállt a testvérkéim megetetése. A világ második leghálátlanabb feladata.
Nem sokat vacakoltam vele, egyszerűen eléjük toltam pár zsömlét és vajat, hogy oldják meg maguk. Inkább nem írom le, hogy miket vágtak hozzám. Szívesen megmondtam volna nekik, hogy Etiópiában éheznek, de mindketten hangosabban üvöltöttek nálam, szóval jobbnak láttam csendben felmenni a szobámba. Ott megettem a hűtőből kimenekített islert. Hát, aki tud, az tud…
Mire anyu hazaért, már mindhárman a szobánkban kuksoltunk. Hét óra felé lehetett.
Hazajövetelét hangos ajtócsapódás jelezte, majd egy fülsüketítő kiáltás az emelet felé:
- NARUTO, DEIDARA, INO! Gyertek le!
Ja. Minden tanár-szülőtalálkozó után ez van.
Szóval mindhárman lementünk a nappaliba, és leültünk az étkezőasztalhoz. Ott angyali kisangyalok módjára, nagy szemekkel vártuk az eseményeket. Olyan komoly dolgokra nem lehetett szó, mivel most mindhárman belehúztunk a tanulásba. Én meg egyedül matekból nem vagyok annyira penge, de azért még bukásra nem állok. De ha mégis, azt Kakashi közölné. Annyira nem szemét.
- Gyerekek – kezdte anya, és ő is leült az asztalhoz – most jövök a fogadóóráról, ahol elég sok tanárral sikerült pár szót váltanom.
Narutóékkal pislogtunk kettőt. Egyszerre. Sokat kellett gyakorolni, hogy ez sikerüljön.
- Szóval – dörzsölte a nyakát – őszintén megmondom, rosszabbra számítottam. Meglepetésemre, a tavalyihoz képest, most nem kellett a tanároktól megtudnom, hogy ki miből áll bukásra, vagy hogy ki törte ki az ablaküveget egy teniszütővel – sandított Narutóra. A szöszi védekezésképp maga elé emelte a kezeit.
- Jól van, na! Csak egyszer fordult elő! Miért kell minden bolhából elefántot csinálni? – magyarázkodott. Anyu csak leintette.
- Deidara – nézett rám – beszéltem a rajztanárral is. Azt mondta, hogy te vagy a legjobb az évfolyamból, és hogy megpályáztatja az egyik rajzodat. Szép munka – mosolyodott el.
Azért ne túlozzunk. Hahó, az egész ÉVFOLYAMBAN vagyunk vagy húszan, az osztályban meg tízen! És ott is Hidanékkal vagyok összezárva, nem Da Vinci-vel… mindegy. A szülők elvakultak…
- Naruto – tért rá az öcsémre – Kakashi-sensei azt mondta, hogy alapvetően nem vagy hülye, csak lusta vagy tanulni…
Fékeznem kellett magam, nehogy előtörjön belőlem a röhögő görcs.
- Ezért megkérlek, hogy tanulj többet, és aktivizáld magad az órákon. Mármint a tananyagra nézve. Magyarul nem kell a tanár minden mondandóját kiparodizálni, és nem kell folyton az osztályt szórakoztatni! – Naruto nagy bőszen bólogatott.
- És Ino. Veled nincs semmi különösebb baj. Mármint a jegyeket illetően. De az összes tanár említést tett arról, hogy órán túl sokat beszélsz. Ezen változtass - sóhajtott anya. – És Kakashi szólt, hogy ma rendkívül lehangolt voltál. Kicsit több életkedvet! – veregette hátba a húgom.
- Mrrrg – nézett rá vészjóslóan az említett.
- Nem baj – nyögött fel anyu, és felállt az asztaltól -, lesz még jobb is. Oké, most már mehettek. Jó éjszakát! – köszönt el, és megvárta, amíg felmegyünk a szobánkba. Azaz én Narutóéba, mert elvileg vett valami „ultra-szuper-menő” videojátékot, és mindáron azt akarja, hogy én is kipróbáljam. Kíváncsian várom.

Dátum: május 8, hétfő
Idő: huszonegy óra negyvennyolc perc.
Hely: szobám.
Komment: boci-boci tarka.

Az a számítógép nagyon hasznos. Nélküle nem tudtam meg volna pár létfontosságú dolgot.
Például azt, hogy szinte mindenki bukásra áll valamiből. És azt is, hogy ezért szinte mindenkinek a szülei valamicske balhét csaptak otthon. Kivéve persze Hidan, mert az ő anyja a legújabb pasijánál volt, és mindennel foglalkozott, csak azzal nem, hogy a kis csemetéje három dologból bukik.
És természetesen az Uchiha testvérek. Ők ketten zsenik, keveset tanulnak és így is kitűnőek. Őket csak azért szidták le a szüleik, mert a magatartás és szorgalomjegyeik, hát… nem épp kifogástalanok.
Meg azt is, hogy Pein és Konan mai randija nagyon jól sikerült. Részleteket már nem akartam tudni.
És persze azt is, hogy Kiba kutyája kapott egy oltást.
Ugye, hogy ezek nélkül nem lehet élni?
Ja, és még Tsunade, az igazgató, küldött egy kör e-mailt a suli diákjainak. Az volt benne, hogy hamarosan (május vége-felé) megrendezésre kerül a tizenharmadik Konohai nyárköszöntő fesztivál. A gimi összes tanulójának kötelező részt vennie a díszítésben, ami péntek délután kezdődik.
És elvileg majd hívnak bűvészt is. Komoly…
Mindegy. Álmos vagyok. Megyek zuhanyozni, ha esetleg van még meleg víz. Ino egy óráig áztatta magát.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.