Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Otthon, édes otthon...

2011.05.09

 

Dátum: május 7, vasárnap
Idő: tíz óra negyven perc.
Hely: otthon.
Komment: befejeztem a mangát, amit Sakurától kaptam. Tetszett.

Furcsa dolgot éltem át az előbb. Nagyon furcsát. NAGYON-NAGYON furcsát.
Az még hagyján, hogy a mobilom csörgésére ébredtem. Ugyan, az miért borítana ki? Inkább az érintett mélyen, ami azután történt. Mármint az után, hogy felvettem a telefont.
A készülék Itachi nevét írta ki.
- Mit akarsz…? – szóltam a telefonba kábán.
- Neked is jó reggelt – ironizált a vonal másik végén Ita. Jó tudni, hogy ő humoránál van.
- Ha-ha-ha – reagáltam le.
- Figyelj – kezdte –, gondolkodtam azon, amit tegnap mondtál.
- És pedig?
- Zavarna, ha elhívnám Inót… valahova?
Na, ez volt az a pont, ahol elkezdtem fuldokolni.
- Hé, ott vagy? – kérdezte Itachi.
- Ja, ja, persze – köhögtem oda.
- Akkor… mit mondasz?
- Szíved joga – állt vissza normálra a légzésem –, de te… vagyis… mióta tetszik Ino?
- Hát… - habozott Itachi.
- HÉ! Ha csak valami egyéjszakás kalandot vagy tudom is én, mit tervezel vele, és pár nap után ejted, én kitrancsírozom a beled!
- Jaj, nyugi már! Semmi ilyesmiről nincs szó!
- Akkor? – nyugodtam le.
- Nem rég figyeltem fel rá… Olyan kis aranyos! Te nem így gondolod? A szőkék úgyis a gyengéim… - ábrándozott Itachi.
- Ezt gondold át még egyszer.
- Jó, jó, oké. Bocsi. Szóval? Nem bánod?
- Ha ez a legnagyobb vágyad… nem állok az utadba – sóhajtottam. - De jogod van tudni róla pár dolgot – tápászkodtam fel –, például kétnaponta hajat mos, ezért hetente sampont kell vennünk. Meg folyton elhasználja a meleg vizet. És állandóan elcsórja a telefonod, majd lebeszéli róla a pénzt. A szobájában meg folyton körömlemosó szag van…
- Hát nem aranyos? – sóhajtott fel Itachi.
Még sosem láttam ilyennek. Ilyen… nyahh, hogy mondjam már… szerelmesnek?
- NEM – vágtam rá.
- Neked.
- Fura csajba estél bele…
- Lehet. Mindegy, most le kell tennem. Majd még beszélünk. Helló – zárta a beszélgetést Itachi.
- Szia – köszöntem el én is, majd megszakadt a vonal.
Hát… ez durva volt. Nagyon durva.
Olyan gyorsan történik minden… méghozzá a szemem láttára…
Nyomasztó.

Dátum: május 7, vasárnap
Idő: tizenhárom óra huszonnégy perc.
Hely: még mindig otthon.
Komment: ebédnél figyeltem Inót. Még hogy ő és Itachi? Ki van zárva.

Egyedül vagyok itthon. Anyának ma is be kellett menni dolgozni, mivel valamelyik kollégája megbetegedett, és neki kell átvennie a helyét. Eladó valamelyik divatcégnél. Fene sem jegyzi meg, melyiknél. Ino valamelyik barátnőjével találkozik, Naruto meg szintén megbeszélt valakivel valamit.
Szóval, mivel jobb dolgom nem volt, levittem a nappaliba a vázlatfüzetem meg egy cerkát, leültem a kanapéba. De mivel nem volt semmi ötletem, csak ilyen-olyan irkafirkák készültek. Ki vagyok bukva. Nem csak az Ino+Itachi ügy miatt, hanem úgy általában. Lehet, hogy ez a friss 17 évesek átka?
Gáááááz.
Egyáltalán mikor akarja elhívni Itachi Inót? Ha abban a hitben él, hogy este elhívja, és még aznap találkoznak, nagy tévedésben él. A húgom azzal a lendülettel küldi el a büdös francba. Jahhj… Mit ért a lányokhoz?
Bár én még csak hallgassak. Ott sem tartok, mint ő.
Jajj, ne már. Csöngetnek.
Akárki az, istenre esküszöm, elküldöm melegebb éghajlatra. Most igazán nincs kedvem senkihez és senkihez.
Kukucskáljunk ki a lyukon…
Uramatyám. Sakura az! Mit keres itt? Ilyenkor?! Vá! Mindjárt pánikrohamom lesz.
Oké, mélylevegő, nyissuk ki az ajtót, mosolyogjunk…
Folyt. Köv.

Dátum: május 7, vasárnap
Idő: tizenöt óra ötvenegy perc.
Hely: otthon, édes otthon…
Komment: no comment.

Huhh. Oké. Hol is tartottunk? Ja igen. Sakura az ajtóban.
Próbálom a dolgokat úgy lefesteni, ahogyan történtek. Nem biztos, hogy menni fog, de próbálkozzunk.
Szóval. Kinyitottam az ajtót. Sakura ott álldogált, vállán a táskája, hosszú rózsaszín haját fújta a szél… és engem nézett
- Őőőő, bocsi, zavarok? – húzta félmosolyra a száját a lány.
Nekem meg persze csak akkor jutott eszembe, hogy mit is keres itt. Még pénteken megígértem neki az egyik szünetben, hogy korrepetálom angolból. Hogy is felejthettem el! Az volt a nap (vagy a hét) egyetlen pozitívuma.
- Nem, dehogy – nevettem fel –, gyere csak – tessékeltem beljebb.
- Na, milyen volt a tegnap? – kérdezte, miközben lerakta a táskáját a földre, és ráült a kanapé karfájára. Sokszor volt már itt.
- Nem volt vészes, csak a víz eléggé hideg volt, de semmi érdekfeszítőt nem hagytál ki – ültem le én is egy székre, amit a konyhából húztam ki –, de gondolom már Konan részletesen elmesélte.
- Igen, vagy fél óráig folyamatosan erről dumált – forgatta a szemeit Sakura.
Amúgy, Konan és Sakura nagyok jó barátnők. Talán azért is, mert a mi osztályunkban ő az egyetlen lány. Sakura meg eggyel alattunk jár, Narutóékhoz.
- Mit kezdtél el rajzolni? – nézett hirtelen az asztal felé, ahol a rádobott vázlatfüzet árválkodott.
- Jaja, semmi. Csak firkálgattam – vontam meg a vállam.
- Ez nem vall rád. Történt valami? – nézett rám a rózsaszín azokkal a nagy, smaragd szemeivel.
- Nem… vagyis, hát… csak Itachi… - sóhajtottam.
- Ja, hogy Inóval kavar?
- Honnan tudod? – kerekedtek ki a szemeim.
- Az emberek beszélnek. Itachi gondolom elmondta Sasukénak, Sasuke meg nekem – válaszolt a lány.
- Áháá… - csuklott le a fejem.
- Na, szerintem jobb lesz, ha nekikezdünk – emelte ki a táskájából az angol cuccait, majd lerakta őket az asztalra – fél négyre haza kell érnem, mert akkor jönnek apa ügyfelei, és nekem is jelen kell lennem – húzta el a száját.
- Rendben – mosolyogtam. – Hol tartotok? - a lány kinyitotta a jelenlegi témánál a könyvet, és fejével a lapok irányába biccentett.
- Oké – sóhajtottam – tehát akkor…

Fél négy előtt öt perccel sikerült végeznünk, addigra meg már Sakurának mennie kellett. Sajnos. Amúgy a korrepetálás jó hangulatban telt, sokat nevettük. Egyszerűen… jó vele lenni. Na.
Meg itt hagyta a ceruzáját. Legalább lesz ürügyem, amivel oda mehetek hozzá.
Ááá, annyira hülye vagy, Deidara! Általánosságban miért ne mehetnél oda hozzá? Barátok vagytok.
Érdekes, hogy eddig erre nem is gondoltam. Mármint… kiskorom óta ismerem Sakurát. Emlékszem még, amikor még általános alsójában fogócskáztunk. Ó, azok a régi szép idők…
Már akkor is ugyanazok voltak az osztályok, mint most, gimiben. Ugyanis Konoha olyan kis város, hogy összesen egy gimnázium meg általános iskola működik benne, azoknak is egy az igazgatójuk, és csak alig 15 méter választja el a két épületet. Akik meg együtt jártak 8 osztályt, elég valószínű, hogy még további 4-et is le kell húzniuk. Új diákok meg csak nagyritkán érkeztek, azok is most szabadultak a börtönből, vagy a diliházból…
De sok dologban jó az ilyen kisváros. Például mindenki két köpésre lakik egymástól! Na jó, pár utcányira. Reggelente is úgy szoktunk suliba menni, hogy mindenkit felszedegetünk. Az én meg Narutóék osztályából is. Ezt úgy képzeljétek el, hogy egy nagy tér előtt van a suli. Attól jobbra is, meg balra is vannak utcák. Mindkét oldalról elindul az, aki legföntebb lakik (nálunk ez Hidan és Pein), majd megállnak minden utca végében, és bevárják a többieket, és ezt megteszik mindegyik utcában. A végén meg a két csapat találkozik a suli kapuja előtt, és ott csövezünk még jelzőig. Pofonegyszerű!
De most kanyarodjunk csak szépen vissza Sakurához.
Szóval. Kiskorom óta szerves része az életemnek. Ő az egyetlen a társaságunkból, akivel ki tudom fejezni a rajongásomat a festés iránt. Ugyanis neki is ez a hobbija.
Meg amikor nyolcadikban elhatározta, hogy ki fogja festeni a szobáját, én segítettem neki kiválasztani a színt. Aztán a megvalósításában is segédkeztem. Pedig arra már nem is kért! Egyszer csak megjelentem az ajtóban.
Meg ő az egyetlen, akit el tudok cipelni Tokióban különféle múzeumokba. Más nem hajlandó. Na jó, néhanapján Sasori, de az a kiállítástól függ. Meg még az ízlésünk is hasonló! Zenében, stílusban… meg ilyenekben.
Jajj, anyám! Most mit agyalok ezen? Teljesen össze vagyok zavarodva.
Ó. Nyílik az ajtó. Felejtsük el a saját nyomorunkat, és nézzük meg, ki jött meg.
Hopp. Ino az.

Dátum: május 7, vasárnap
Idő: tizenhat óra harminc perc.
Hely: találjátok ki. Még MINDIG otthon.
Komment: Most jut eszembe. Holnap fogadóóra a suliban. jajj.

Itachi végül még ma megkérdezte Inot, hogy elmenne-e vele randizni. Hogy honnan tudom? Egyszerű. Amikor a húgom bejött a lakásba, valami ilyesmit kiáltott az ajtó felé:
- Nem, Itachi, NEM! Fogd fel végre, és húzz haza!
Én megmondtam, hogy Ino nem adja annyira alá a lécet… csak kár, hogy ezt Itachinak nem említettem.
- Mi történt? – néztem Inóra tettetett értetlenséggel.
- Az a lökött barátod elhívott moziba! Mára! Azt hiszi, nincs jobb dolgom?! – fortyogott.
Utálom, amikor igazam van.
- Na, Ino, légyszi! – hallottam kintről Ita hangját –, engedj be!
Azért szerintem kicsit túldramatizálták a dolgot. Végülis csak Itachi csak késve hívta randira, nem pedig most mondta el neki, hogy elkapta a pestist…
- Már miért engednélek be? –vágott vissza Ino.
- Olyan erősen vágta be az ajtót, hogy neki ütközött az orrom, és most vérzik – szipogott az Uchiha.
- Én bajom?!
- Összevérzem a lábtörlőt.
És én ezekkel vagyok nap mint nap összezárva. Príma.
- Jajj, Ino, ne pöfögj már! – elégeltem meg a dolgot, és felálltam, hogy kinyissam az ajtót. Ita-nak tényleg vérzett az orra.
– Jaj, anyám… - kotortam elő a zsebemből egy papírzsepit, és a kezébe nyomtam.
- Köszi – motyogott.
- Oké, örülünk, hogy nem fogsz elvérezni, de most már mehetsz is – mondta karba font kézzel a Yamanaka.
Ezekre a szavakra Itachi segély kérően rám nézett. Felsóhajtottam.
- Ino – kezdtem -, nem az angol királynő hívott meg vacsorára, csak az egyik barátod moziba. Mi lenne, ha nem hordanád olyan fent az orrod, és elmennél vele? Úgyse csinálnál semmit.
A világosszőke elgondolkodott ezen.
- Hát… talán. Oké. Legyél itt hétre – mondta, majd hosszú copfját megbillentette a kezével –, és különben sem hordom fent az orrom! – tette még hozzá, és elviharzott a szobájába.
Ketten maradtunk Itachival.
- Ez… szép volt. Kösz, haver – nézett rám a szokásos Uchiha pillantással. Amikor így mered valakire, lehetetlen a szemeiből bármit is kiolvasni. Teljesen flegma.
Akik nem ismerik rendesen, könnyen megsértődhetnek ezen. Én viszont már tudom, hogy ezek a pillantások mögött egy érző emberi lélek lakozik, és hogy most legbelül ugrál. Csak a méltósága nem engedi neki, hogy kimutassa. Azért… ezért a tulajdonságáért tisztelem… egy kicsit. Hogy minden helyzetre képes hidegvérrel reagálni, nem zökkenti ki sem…
- De figyelj, Deidara! Milyen filmre vigyem? Szereti a horrort? Vagy inkább a vígjátékokat?! És mit vegyek fel? Legyek elegáns, vagy inkább laza?! Vegyek neki virágot?! Szereti a csokit? Elvigyem utána kajálni?! Hazakísérjem?! Adjak jóéjt-puszit??! Édes istenem…!
...mi.
- Itachi – ültettem le megzavarodott barátomat az egyik székre –, bevetted ma a gyógyszered?
- Parancsolsz? – vonta fel az egyik szemöldökét.
- A nyugtatódra gondoltam…
- Rohadt vicces. Segítenél inkább!
- Jól van, jól van… - sóhajtottam, és felugrottam az asztalra –, figyelj. A horrortól hány. A vígjátékokat szereti, minden mennyiségben. Felőlem felveheted az öltönyöd, de ne csodálkozz, ha a képedbe röhög. A virágot meg a csokit is imádja. Ha éhes, akkor vidd el kajálni. Kísérd haza. És csak akkor adj puszit, ha eléggé mazochista vagy, és nem bánod, ha megpofoz – soroltam a halántékomat dörzsölve.
- Áhá… értem.
- Most szerintem menj haza, és kezdj el készülődni, ha lépést akarsz tartani Inóval. Mielőtt randizni megy mindig habfürdőt vesz, hajat most, manikűröz…
- És én a felsoroltak közül melyikeket csináljam meg? – húzta félmosolyra a száját Itachi.
- Mondom: ha lépést akarsz vele tartani, mindegyiket.
- Csak álmaidban.
- Ja. Elképzelem, ahogy ott ülsz a fürdőszobában, kis csavarókkal a hajadban, vattapamacsokkal a lábujjaid között, és éppen a körmeidet lakkozod. Ott helyben szörnyethalnék – mosolyogtam gúnyosan.
- Oké, oké – nevetett Ita –, köszi, még egyszer – mondta, és az ajtó felé vette az irányt.
- Egy kalappal! – kiáltottam még utána. Becsukódott az ajtó.
Hát igen. Szüksége lesz a szerencsére. Jó sokra.

Dátum: május 7, vasárnap
Idő: tizennyolc óra negyvenhat perc.
Hely: ENNYIRE népszerűtlen lennék?!
Komment: sokkos állapotban vagyok.

Foglaljuk össze a mai napot (eddig):
- Reggel Itachi hívására ébredtem, amiben azt kérdezte, hogy elhívhatja-e a húgomat moziba. Sokkhatás: 5/5
- Sakura átjött, hogy korrepetáljam. Sokkhatás: 5/0
- Itachi és Ino komédiája. Sokkhatás: 5/4
- Anya vacsoránál bejelentette: új pasija van. Nevezetesen: az irodalomtanárunk, és egyben osztályfőnökünk, Asuma-sensei. Sokkhatás: 5/5*
Nem mintha eddig nem gyanítottam volna. Minden szülőin, fogadóórán tök jól elbeszélgettek, nevetgéltek… De ez még túl korai! És miért pont evés közben kellett bejelentenie? Kiöklendeztem a kaját. Narutonak kellett hátba vágnia, hogy abba hagyjam a hörgést.
Anya szerint tök rendben van az egész. Azt mondja, hogy mindenkinek tovább kell lépnie egyszer… és hogy két év erre bőségesen elég. KÉT év?! Szerintem csak neki.
Írjuk le a dolgokat szépen, lassan, történésük alapján, hátha úgy jobban átlátom a dolgokat. Végül is lehet, hogy csak a nikotin megmérgezte az agyát, vagy mit tudom én. Ja, nem említettem volna? Anyu láncdohányos…
Na szóval. Miután Itachi elment, felcaplattam a szobámba, és elkezdtem írni a leckéket. Meg megtanultam töriből a jelenlegi anyagot. Nem fogunk dogát írni holnap, de felelés tuti lesz, és a Kurenai-sensei amúgy is pikkel rám.
A tanulással háromnegyed hatra végeztem, utána megetettem a Kisamétől kapott halakat, akiknek még mindig nincs nevük. Lehet, hogy az egy Kis, a másik meg Sam lesz.
Ennyire földhöz ragadt a fantáziám…?
Miközben ezen agyaltam, ajtócsapódást hallottam lentről. Csak anya lehetett az, mivel Naruto a nyelvtan házi írása közben jött haza.
Aztán hat után két perccel felszólt nekünk, hogy vacsora.
Ne tévesszen meg senkit, hogy negyedórával az érkezése után máris meleg ételt tol elénk! A vacsorát mindig valahol hazafelé veszi. Neki csak megmelegítenie kell. Ma rántott hús krumplival volt a terítéken. Mint minden héten háromszor. A többi általában kínai-kaja, vagy Naru könyörgésére ramen. Kicsit sem egyoldalú.
Mire leértem, már mindekét testvérem ott ült az étkező asztalnál, előttük egy-egy tányér. Anya épp akkor rakta az én helyemre a az kaját, amikor megérkeztem. A húsnak mintha fura színe lett volna… lehet, hogy meg volt mérgezve.
- Deidara, ülj le, drágám. – Huhh. Drágámnak szólított. Akkor jó napja volt.
- Ino – szólt a húgomhoz anya, miután mind a négyen leültünk, és a tányért kotorásztuk -, mész valahova?
Ja, igen. Biztos Ino törülközőbe csavart hajára célzott. Most mosott hajat.
- Igen… - bólintott Ino, fel se nézve a tányérjából. – Itachi elvisz moziba.
- Itachi? Az-az emós kölyök Deidara osztályában? – kérdezett vissza.
- Az – helyeseltem.
- Nem tetszik, hogy ilyen alakokkal járkálsz – rázta a fejét anya. – Ti tudtatok róla? – nézett rám és Narutóra. Meglepetésemre mindketten bólintottunk.
- Te honnan tudod? – nézett Ino kérdően a tüsi hajú felé.
- Sakura mondta – vont vállat Naru.
- És neki? – vonta össze a szemöldökét Ino.
- Sasuke – válaszoltam az öcsém helyett.
- És elmondtátok valakinek?
- Kibának. – Tömött a szájában egy adag sült krumplit Naruto.
- Sasorinak – mondtam. Az előbb beszéltem vele msn-en.
Jajajj… ha így haladunk, holnapra az egész suli tudni fogja.
- Ha már itt tartunk… – rakta le a villáját anyu. Láttam rajta, hogy egy kicsit feszeng. – Nemrégiben, én is megismerkedtem egy nagyon kedves emberrel.
- Az jó… - Felvágtam a húst. Belülről sem volt valami szép látvány. – És?
- Hát – fészkelődött a helyén anya. – az úgy volt, hogy… Naruto, ne játssz már az étellel!
- Most mért? – igazgatta a két orrlyukába túrt krumplit Naruto. – Tökre jó poén!
- Poén, vagy sem, azonnal szedd ki onnan, és azt már meg se edd! – kiabált rá.
- Ennyit a felhőtlen, boldog gyerekkorról… - motyogott maga elé a tüsi.
- Mit kezdtél el, anya? – tért vissza Ino lélekjelenléte. Én még mindig az előző jeleneten röhögcséltem.
- Igen, igen – igazgatta a haját az említett. – Azzal a nagyon kedves személlyel… elkezdtem… találkozgatni.
Eltaláltátok. Itt nyeltem félre a kaját. Az egyik felét sikeresen kiköptem, de a másik fennakadt a torkomon. Kábe fél percig hörögtem, mire leesett valakinek a környezetemben, hogy ha nem vernek hátba, rövid idő múlva kilehelem a tüdőm. Ez a valaki Naruto volt.
- Kösz – motyogtam.
- Ki… kivel randizol…? – kérdezte remegő hangon Ino.
- Ismeritek – mosolyodott el halványan anyu –, tudjátok, Asuma, a suliból.
- ASUMA-SENSEI?! – pattantam fel a székemből.
- Egyáltalán miért randizol valakivel? – Ino még mindig itt volt leragadva.
- Igen – helyeselt Ino szavaira Naruto –, miért randizol?
- Hajj, gyerekek… - sóhajtott anyu – tudtam, hogy így fogjátok fogadni – mondta, majd kérdően rám nézett. Én még mindig ott álltam a feldöntött szék mellett. Anya nézésére megráztam a fejem, jelezve, hogy nekem sem tetszik az egész.
- De… - suttogott Ino – apu még csak két éve halt meg…
Jaja. Apa két éve halt meg autóbalesetben. Valami részeg kocsis bele hajtott a kocsijába.
Én már valamennyire túltettem magam a dolgon, legalábbis azt mutatom. De azért még mindig fáj, ha belegondolok. Az egész szívás. Nagyon nagy szívás. Már nem csak azért, mert el kellett veszítenem az apámat, hanem azért is, mert mindig közel álltunk egymáshoz.
De mindegy. Gondolkozzunk pozitívan. Csak előre nézzünk…
DE MILYEN AZ MÁR, HOGY ANYÁM MÁRIS RANDIZNI KEZD?!
- Figyeljetek – fogta anyu a tenyerébe Ino kezét, de a húgom kihúzta onnan – tudtátok, hogy el fog ez jönni. Kezeljétek könnyedén.
Ja. Kezeljük könnyedén. Oké, végül is van igazság abban, amit mond. És nem is azért vagyok kiborulva, hogy ez az egész ügy apával újra felszínre jött. Nem, azon már túl vagyok.
Hanem azért mert egyszerűn nem tudom elképzelni Asuma-senseit, mint az új apukámat. Képtelenség. Hogy minden nap itt bagózik anyával… nem, nem és nem.
És igen, tudtuk, hogy ez is el fog jönni. Csak én azt reméltem, hogy amikor ez bekövetkezik, én már rég a húszas éveimben leszek. Hát tévedtem.
- Nem! – kiáltotta Ino. – Ez… ez… – küzdött a könnyeivel. – NEM JÓ! – ordította végül, és felrohant a szobájába. Jó erősen csapta be maga mögött az ajtót.
- Ino… - suttogta Naruto.
- Azt hiszem, én utána megyek – állt fel anya – fiúk, addig mosogassatok el.
Narutóval összenéztünk. A feje tetejére fordul a világ. Kétségtelen.

Így, leírva, kielemezve, sajnos rá kell jönnöm, hogy anya nem állt sem nikotin, sem alkohol, sem kábítószer hatása alatt. Kár.
Amúgy, fél órával az eset után hallottam, hogy Ino beszél Itachival. Lemondta a randit. Hát, nem lepődtem meg. De szegény fiú az egészből nem értett semmit, mert Ino egy ,,Bocsi, de mégsem jó a mozi. Szia”-val lerendezte. Holnap majd magyarázhatok.
De hogy anyu és Asuma-sensei? Nem. Nem létezik.
Valakinek ki kell beszélnem magam.
Telefonon nem lehet, mert elég vékonyak a falak, és nem akarom, hogy anya meghallja, amint erről az egészről panaszkodok valakinek. Ki van már akadva így is.
Akkor nézzük, msn-en ki van fent…
Csak Sakura online.
Látja, hogy felmentem.
Rám ír.
Oké, hajrá…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

XD

(Seiko, 2011.05.18 19:44)

Mí az eleje vicce, addig a vége nagyon drámai. Jól összehoztad ezt a két ellentétet. Csak gratulálni tudok hozzá. Jó lett. Remélem hamar lesz folytatás.

Re: XD

(KDF, 2011.05.21 11:34)

Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett (:
A folytatást már megírtam, csak nem tudom, mikor fog felkerülni...

Re: Re: XD

(haku16, 2011.05.22 20:07)

No, azert nem toltottem fel egyszerre az oszes fejezetet, hogy lehetoleg mindegyikre kapj legalabb egy-ket kritikat:) Ha egyszere sokat toltok fel, akkor lustak irni az emberek:) Jovo hetvegen viszont nagyobb lendulettel nekivagok a frisiteseknek, de aaddig is, mindenki irjon kritikakat :D

Re: Re: Re: XD

(KDF., 2011.05.23 16:17)

Rendben, ebben tényleg van logika... ^^''