Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Büdös, mocskos, nyomi dög!

2011.05.08

 

Dátum: május 6, szombat
Idő: tizenkettő óra tizenhárom perc.
Hely: itthon. még.
Komment: este muffinokról álmodtam.

Másnap, a hangya-uralom legyőzése után, fél tíz körül sikerült felkelnem. Mikor épp elhúztam a függönyömet, meglepődve tapasztaltam, hogy kint nem esik az eső, helyette süt a nap. Éljen a meteorológia!
Felocsúdásomat követően kómásan lebotorkáltam a lépcsőn.
Mikorra leértem a konyhába, Ino már ott várakozott, teljesen felszerelkezve a strandoláshoz. Nála volt még a rózsaszín labdája is.
- Na végre, hogy felkeltél – köszöntött. Megjegyezném, hogy közel sem kedvesen.
- Ühüm – adtam értelmes választ, miközben a teámat töltöttem ki. Finom, cseresznyés.
- Mikor szándékozunk elindulni?
- Mikorra kész leszünk…
Erre Ino csak megvonta a vállát, én pedig nyugodtan szürcsöltem tovább a teámat.
- Reggelt… - nyögött fel hirtelen a hátunk mögött Naruto. Ő is nemrég kelhetett.
Ezek után Ino elkezdett minket sürgetni, mint valami tábornok, amitől Narutóval beijedtünk, és lóhalálában spuriztunk fel a szobáinkba. Azért elég ijesztő tud lenni.
Igen, igen. Bájos kislánynak tartják, aki nagy szemeivel édesen pislog, mosolyog hozzá, és puszta jelenlétével elvarázsolja az embereket. Vajon tényleg ilyen? Francokat. Töltsetek el vele egy estét, és éljétek túl! Nem lesz könnyű.
Mindegy. Mivel nem akartam magamra haragítani a drágát, szépen felöltöztem, fogat mostam, hajat fésültem (amiben találtam egy csomót. Öt percig szenvedtem vele, és majdnem elbőgtem magam, pluszba a kefe is eltört. De csak azért sem fogom levágatni! Évekig tartott megnöveszteni).
Mire leértem, Naruto már halál fegyelmezetten ült a nappaliban. Biztos Inótól ijedt meg. Mikor megláttam, az én arcomról is lefagyott az a nem létező mosoly, és gyorsan leültem szöszi mellé. Hiába, félek a húgomtól. Ez azért szánalmas.
- Szóval, vegyük át még egyszer. Mivel nem akarok a legutóbbi kiruccanáshoz hasonló helyzeteket, ezért… - kezdte Ino, erősen koncentrálva.
- Miért, mi történt tavaly? – vágtam közbe nagy, boci szemekkel.
- Az, hogy muszáj volt kipróbálnunk a strandon lévő játszóteret. Én leszakítottam a hinta láncát, Ino meg amikor ráült a csúszdára, az összetört alatta. Minket meg kidobtak – segített ki Naruto.
- Jah, tényleg, az vicces volt! – kezdtem hisztérikus nevetőgörcsbe.
- Nem, közel sem volt vicces. Hagyd abba! – dobott fejbe a labdájával.
- Oké, oké – motyogtam a könnyeimmel küszködve.
- Szóval. Első pont. Elkerüljük a játszótereket, kiváltképp a hintákat és a csúszdákat.
Bólintottunk.
- Oké… - sóhajtott Ino, és előkapart a táskájából egy hosszú, nagyon hosszú listát. Nyeltem egyet –, kettes pont…

Már negyed tizenkettő felé járt az idő, amikor kopogást hallottunk kintről. Ino eddig tartotta a fegyelmi beszédét.
Mivel már meg akartam lógni a közeléből, gyorsan felpattantam és ajtót nyitottam. Nem csalódtam, már az egész díszes társaság ott állt. Vagyis inkább azok, akiknek sikerült jegyet szerezniük, plusz Hidan. Oké… biztos nem akart kimaradni.
- Helló – köszöntem, miközben mosolyt erőltettem az arcomra.
- Készen álltok? – kérdezte Kisame, a szokásos a cápa- vigyor kíséretében. Bólintottam. – Akkor indulhat a menet! – lelkesült be, miközben a karjával idétlenül csapkodott. Mondtam már, hogy imádja a vizet?
Miután Naruto és Ino is kijöttek a házból, kulcsra zártam, majd beraktam a válltáskámba. Ezután indultunk.
Egészen hamar, röpke húsz perc alatt odaértünk, de nekem mégis sikerült meghúznom a lábam. De hát, ilyen az én szerencsém.
Bicegve. Sántikálva, de sikerült odavonszolnom magam a ,,Konohai-part” nevezetű strand elé. A pénztárnál ülő pali kedvesen mosolygott, tuti szánalomból, mivel látta, hogy húzom magam után a lábam. Este majd jegelhetem.
Konan elém tört, ezzel megzavarva a szemezésem a pénztárossal, és a kezébe nyomta a jegyeket, majd Hidan is elém lépett, és ő is megvette a jegyét. Úgy látom, még mindig duzzog.
Szóval úgy-ahogy, de mindenkinek sikerült belépnie. Őszintén megmondom, nem volt túl szép látvány. Mindenhol sipítozó gyerekek futottak vízi pisztollyal a kezükben, a szemetesek teli voltak, legyek keringtek felettük, a fák korhadtak voltak, de… volt homok! Na, legalább egy pozitívum.
Volt egy taktikám. Meglepem Konant. Magyarul: én is BE FOGOK menni a vízbe! Igen, csak azért, hogy ne szekáljon. Ha nem megyek be, akkor egész álló nap engem kergetne, és azt nem bírnám ki. Különben sem lehet olyan rossz! Ahogy elnézem a vízben lévőket, mindenkinek, még a felnőtteknek is alig a térdéig ér a víz. Szóval majd csak valahogy túlélem.
Remélem, nincsenek a vízben cápák…
- Fiúk, mi Peinnel megyünk a vízbe, jöttök? – ugrándozott Konan, teljesen a megszeppent Pein karjába kapaszkodva.
- Nem, kösz, én megyek a játékgépekhez.
- Mi labdázunk Narutóval!
- Mi is megyünk a játékokhoz!
- Ugye, Zetsu senpai fogunk halacskákat?
- Én is megyek úszni!
- Na jó, én is, Kisame!
Ez úgy képzeljük el, hogy MINDENKI egyszerre kiabálta be a saját verzióját. Kakuzu ment a játékgépekhez, Ino magával rángatta labdázni a meglepődött Narutót, Hidan csatlakozott Kakuzuhoz, miközben egyik kezével Sasorit, a másikkal Itachit szorongatta, Tobi megy halacskákat fogni Zetsuval, Kisame ugye ment úszni, én meg ragaszkodva a tervemhez, mentem a vízbe. Ahogy kimondtam, Konannak felcsillant a szeme, és kérdően felém nézett, hogy ugyan mitől gondoltam meg magam. Had legyen neki is jó napja.
Szóval szétszéledtünk, és mi négyen szépen libasorban mentünk a vízbe vezető lépcső felé. Én voltam a harmadik, a csordavezető Konan volt, az utolsó meg Kisame. Kék bőrű barátunkat páran meg is bámulták, már nem is a bőrszíne miatt, hanem a szép kis sárga úszóöve és karúszói miatt. Vicces volt.
Ahogy a vízhez közeledtünk, görcsbe rándult a gyomrom. Biztos, hogy akarom ezt? Hiszen ez víz, nedves, nyálkás, tele van mindenféle döglött bogárral… De erős vagyok! Nem foghat ki rajtam!
- Vííííí! – hallottam elölről Konan hangját. Ő már lábbal a vízben volt – Ez jég hideg! – sipítozta.
Hát, ja, ez lehetséges, mivel az előző négy napban folyamatosan esett az eső. Kezdtem émelyegni.
- Uggr! – Á-há, szóval Pein szerint is hideg. Bár ő férfiasan tűrte.
- Anyám, ez aztán tényleg hideg… - Én már nem tűrtem annyira férfiasan.
- Utat! Víííííííí! – Kisame előrenyomult, és pár másodperc múlva már a vízben volt. Nem tudom, hogy bírta.
- Hideg, hideg, hideg, hideg, hideg – nyöszörögtünk Konannal. Kisame már rég lehagyott minket. Pein meg mellettünk még mindig férfiasan tűrte. Nem sokat beszélt, csakis egyszer szólalt meg, akkor is csak ennyit mondott:
- Basszus. Ez hideg.
Hát kösz. Mert ezt eddig nem tudtuk.
- Muszáj volt bejönnünk? Széjjelfagy a hátsóm.
- Igen, muszáj volt! – vonta össze a szemöldökét Konan, miközben karba font karokkal melegítette magát. Majd kikerekedett szemmel nézett a vízbe. – ANYÁM! Sikló, sikló, sikló!
Ezek után Pein nyakába ugrott.
- Ugyan már, Konan. Itt nincsenek siklók, ne képzelj már be mindent… hé, az ott… tényleg… ááá!
Pein ezzel ledobta Konant, és visszafutott a partra. Gondolom ő is meglátta a siklót.
A nyugis hétvégémnek TUTI lőttek.
Ekkor döntöttem úgy, hogy inkább otthagyom a vizet (vele együtt Konanékat, akik már az „Anti-Sikló” társulat tábláját tervezték), és megnézem, hogy Kakuzuék, hogy haladnak.
Bár már dél fele járt az idő, én mégis piszkosul fáztam, mivel a szél eléggé fújt, én meg most jöttem ki a vízből.
Ahogy vártam, a többieket a játékteremnél találtam meg.
- Hahó, te meg mit csinálsz? – kérdeztem kissé elkerekedett szemekkel a pénzmániás barátunktól. Ugyanis épp egy kis, kínai ékszerekkel telepakolt automatát verdesett. – Elnyelte a pénzed?
- Dehogy. Azt gondolod, költenék ilyen szarokra? Csupán a pénzt próbálom kinyerni belőle. Képzeld csak el, száz forintosok, ameddig a szem ellát!
Az utolsó mondatra el is érzékenyült.
- Öööö, oké… szóval hagyjalak békén?
- Megköszönném.
Ezután tovább nyúzta a játékgépet, én pedig beljebb mentem, és olyat láttam, amit szerintem még nyugdíjas koromban is emlegetni fogok.
Itachi és Sasorit láttam. Éppen motoroztak. Mármint nem igazából, hanem azzal a játékgéppel. Sasorin még nem is csodálkoztam annyira, na de Itachin… a nagy UCHIHA ITACHI játszott? Részt vett valamilyen közösségi tevékenységben? Le kell ülnöm.
- Ez az, ezt is nyertem! – csapta össze a tenyerét Sasori, majd leszállt a motorról. Majd észrevett engem is. – Helló, Dei! Van egy százasod?
- Kettő – javította ki Ita.
- Atyám… – suttogtam kábultan.
- Mi a baj? – kérdezte Sasori. Én csak rámutattam Itachira.
- Ja, csak ő? Nekem is sok időmbe telt, mire rávettem, de most már egészen megkedvelte – mosolyodott el. – De most komolyan, van pénzed?
- Nincs – ocsúdtam fel –, miért nem kérdezitek meg Kakuzut? Neki tuti van.
- Már próbáltuk. Kis híján kinyírt minket.
- Erre számíthattunk – jelent meg egy kis vízcsepp a fejemnél. – És Hidan?
- Neki sem volt, már próbáltunk tőle kunyerálni az elején. Amúgy most ment el fagyizni.
- Azt mégis hogyan, ha nincs pénze?
- Kissrácoktól veszi el. Már nagy gyakorlata van ebben… - tűnődött el a vörös.
- Na, jól van. A gatyám zsebében még talán van egy kis apró. Mindjárt jövök, megnézem – mondta unottan Ita, majd el is ment. Ketten maradtunk Sasorival.
- És… - kezdte a vörös, sunyi mosollyal az arcán -, milyen volt a víz?
- Van benne egy sikló. – Tudom, hogy nem teljesen érti (most még, de gondolom, majd felvilágosul, ha látja Konanék min ügyködnek), de jobbnak láttam, ha ennyiben hagyom az ügyet.
- Hahó – hallottunk egy elgyepált hangot mögülünk.
- Kakuzu? – néztem meredten. Tényleg nem volt valami fényes állapotban.
- Mi történt?
- A parti őrök rajtakaptak, amint épp a százasokat próbáltam kiszabadítani – sóhajtott. – Azt mondták, ha még egyszer rajtakapnak, kiraknak. Milyen pofátlanág!
- Aha. És mi a tanulság?
- Legközelebb ne kalapáccsal próbálj szétverni egy játék automatát. Túl hangos.
- Jogos… - dőlt neki a falnak Sasori.
- Mi a helyzet? – lépett be a terembe Pein Konannal az oldalán. Vagyis inkább a didergő, törölközőbe bebugyolált Konan.
- Hát téged meg mi lelt? - bökött a fejével Sasori a lány felé.
- Áh! – nyöszörgött az említett. – Kint voltunk a parton, amikor Tobi száguldott felém, azt kiabálva, hogy „Jönnek az Oroszok!”, majd a nyakamba ugrott, és így mindketten a vízben végeztük.
A sztori meghallgatása után beállt pár perces néma csönd. Utána mindnyájan hisztérikus nevetésbe kezdtünk. Mindenki, kivéve Konan.
- Hahaha, nagyon vicces – ráncolta össze a homlokát. Mostanában túl gyakran csinálja ezt. Mármint a homlokráncolást.
Ekkortájt ballagott vissza Itachi, és értetlenül nézett körbe.
- Mi történt? – kérdezte végül.
- Sheemi khh külöhnösh – mondtam fuldokolva.
- Na, mindegy… - próbálta gyorsan elterelni a szót. – Ha a gatyámban nem is, az ajtó előtti játék automatából valamilyen módon folyamatosan potyogtak a százasok. Felkaptam hatot.
Az előbb hallottakra Sasori, majd Kakuzu is felkapta a fejét.
- Hogy mi a… áááhggr!
- Szuper! Azzal még tudunk menni három kört!
Na, ez volt a két fajta reakció.
Szerencsére sikerült Peinnel lefognunk Kakuzut, hogy ne menjen vissza az automatához. Sasori és Itachi elmentek játszani. Szóval mindenkinek megvolt a maga programja. Legalábbis egy darabig. Ugyanis néhány nyugis perc után (amik alatt Kakuzut vigasztaltuk), ezt kellet hallanunk:
- Emberek, emberek… ! Eltűnt, elvitte, elázott, elrepült, kikékült… - lihegte hozzánk érve Hidan.
- Ki kékült ki? – kérdezte Sasori, hátranézve a motorja hátuljáról.
- A nyaklánc… - Lihegéséhez most még világfájdalmas kép is társult. – És nem kikékült, hanem eltűnt…
Komolyan, a sírás kerülgette.
- Pontosíts.
- Na, jól van… - kezdte, és felült a csocsó tetejére –, épp békésen sétálok a parton, epres fagyival a kezemben, amit egy hatévestől csentem el. Nagyon eltűnődhettem, mert nekimentem egy oszlopnak, és a drága, Jashint tisztelő nyakláncomnak gondolom meglazult a lánca. Nem sokkal később vettem észre, hogy már nincs a nyakamban.
- Te, hogy nem vetted észre, amikor az a baromi nehéz cucc leesett a nyakadról? – vágtam közbe.
- Nem tudom, huh… - Tényleg nagyon snassz állapotban lehet, hiszen ha jól lenne, már rég be kellett volna szólnia.
- És hol jártál? – kérdezte Itachi. Úgy tűnik, befejezték a motorozást.
- Csak a víz melletti kis úton.
- És már átkutattad a terepet?
- Nagyjából, de semmi. Csak a tenyeremre ragadt rá három rágó. – Itt bizonyításképpen felmutatta a bal kezét.
- Akkor nincs más megoldás, nekünk is meg kell néznünk – vonta meg a vállát Pein.
- Oké – kászálódott le ülőhelyéről az ősz hajú.
Elindultunk.
- Amúgy, mi lenne, ha egyszerűen vennél egy újat? – dobta be az ötletet útközben Konan.
- Mi?! Nehogy már ilyenre költsél plusz pénzt! Az is lehet, hogy csak egyszerűen beesett a törülköződbe vagy lenyelted! – padlózott le Kakuzu.
- Jah, mert én olyan gyakran szoktam fém tárgyakat lenyomni a torkomon – fogta a fejét az ősz.
- Jé, mintha ott csillogna valami – hunyorítottam hirtelen egy bokor felé.
- Tényleg! – csatlakozott Sasori is.
- Oké, nézzük, mi az… - nyúlt a bokorba Pein –, ez…
- Igen…? – csillant fel Hidan szeme.
- Ez…
- Igen?
- Ez nem más, mint egy…
- IGEN?
- Ez egy… üvegpohár.
- A kurva anyáddal szórakozzál már! - dagadt ki egy ér Hidan homlokán.
- Egyáltalán mit keres egy üvegpohár a bokorban? – kérdezte rém logikusan Itachi.
- Passz – vont vállat Sasori.
- Megvágtam az ujjam – könnyezett Pein.
- Még ez is… - temettem az arcom a tenyerembe.
Hogy mi a tanulság? Hogy még véletlenül se rakj üvegpoharat egy bokorba, különben óvatlan kis punkok belenyúlnak, és megvágják az ujjukat.
- Mehetnénk már tovább? Az idő pénz – szólt Kakuzu. Bólintottunk.
És meneteltünk még körülbelül fél óráig, amit, ha nem gond, nem részletezek. Lényegében annyi, hogy utunk során még kétszer láttunk valami csillogást különböző bokrokon. Az egyik egy hegyező volt, a másik meg egy összetört parfümös üveg. Mindkettőről csak isten tudja, hogy kerültek oda. Ja, és remélem, mondanom se kell, hogy Pein és Hidan mindkét alkalomnál eljátszották ezt a „ez…- igen?”-es párbeszédet. A végére Hidan már meg akarta verni Peint. Nekünk kellett lefognunk.
- Mi villog azon a fán? – nézett egy magas fa felé Itachi.
- Nem tudom, de annyi biztos, hogy az a valami mozog – néztem én is abba az irányába.
- Akkor én tuti nem nyúlok be oda – ijedezett Pein.
- Jajj, nyugi már! Inkább nézzük meg közelebbről – mondta Kakuzu. Odagyűltünk a fa alá.
Ekkor a lombok közül előbújt valami barna. Fehér folttal a fején. Nyakában Hidan nyaklánca.
- Egy macska? – kerekedett ki a piercinges szeme.
- Szal egy büdös, mocskos, nyomi dög kaparintotta el a nyakláncom?! – ordította Hidan.
- Nagyon úgy tűnik – helyeselt Sasori.
- Le kéne valahogyan csalogatnunk – tanácsolta Konan.
- Oké, van valakinél egér, tej vagy ilyesmi? – nézett körbe Hidan. Megráztuk a fejünket.
- Cicc, cicc, ciculi, gyere le! – gügyögött Pein a macskához.
- Tényleg azt hiszed, hogy ezzel lecsalogatod? – néztem rá.
- Jól van, neked van jobb ötleted? – vágott vissza. Vállat vontam.
- Ha legalább lejjebb lenne… - tűnődött Ita.
- Én akkor megpróbálok felmászni – nézett elszántan Hidan.
Eredmény: fél perc múlva egy lelapult jashinista a füvön.
- Legközelebb majd tartsatok már, vagy álljak a vállatokra vagy valami – tápászkodott fel a fejét fogva. Így tettünk. Kevés sikerrel.
- Ne taposs már a fejemre! – kiáltott rá Kakuzu.
- Máshogy nem tudok felmenni!
- Az én bajom?
- Kimegy a vállam! – szóltam közbe.
- Pein, baromi nehéz vagy – szólt rá Sasori.
- Miért NEKEM kell alul lennem? – sipítozott Itachi.
- Vááá, csúszok… - kiáltotta Hidan.
- Áhhh…!
- Kicsi a rakás – vigyorgott Konan, aki ott állt a fa mellett.
- Oké! Újra! – csapta össze a tenyerét Pein.
Újra felálltunk ugyanabba az alakzatba, mint az előbb. Tehát: Itachi alul, rajta én, utána Sasori, Pein majd Kakuzu. Mi ötünkre kapaszkodik fel Hidan.
- Oké, megfogtam egy ágat! Mindjárt fent vagyok! – mondta Hidan.
- Siess!
- Jól van, Hidan! Mi veled vagyunk! – bíztatta Pein.
- Mindjárt, mindjárt…
- Hajrá!
- Mindjárt… – nyújtózkodott az ősz.
- Nyau!
Ettől az egy hangtól kiestünk a lendületből. És természetesen a földön kötöttünk ki. MEGINT!
- Esküszöm, hogy az a nyomi kis dög direkt csinálta ezt! Kinyírom! – keltem ki magamból.
- Lehorzsoltam a térdem – hüppögött Pein.
- Kiment a bokám… - nyöszörgött Sasori.
- Őőőő, bocsi, de segítenétek már?! – hallottuk fentről Hidan hangját.
Az ősz ugyanis fent maradt a fa tetején. Ott kapaszkodott egy ágba, és pislogott nagyokat.
- Első lépés teljesítve! – állt fel Pein. – Figyelj, Hidan. Most húzd meg magad az ágra, kapd el a macskát és…
- Ömm, Pein?
- Mi az?
- Tériszonyom van.
Cirip cirip. Cirip cirip.
- Ezt nem tudtad volna előbb mondani, ha?! – ordított rá Pein.
- Édesatya úristen – sóhajtottam.
- Inkább segítsetek már! – visítozott a fán maradt.
- Legelőször is húzd fel magad – tanácsolta lentről Itachi.
- Megpróbálom… - tápászkodott az ősz. Végül diadal ittasan felkiáltott. – Ez az! Sikerült! Megvan! Fent vagyok! Jippí! – kiáltgatott.
- Ne olyan hangosan, még megijeszted a cicát – figyelmeztette Konan.
- Hé, az-az állat ott van az ág végén! – kiáltott Sasori.
- Uram, atyám! Ugye nem akar leugrani?! Ugye nem? Egyáltalán léteznek öngyilkos macskák?! – ragadta meg teljes pánikban a vállamat Pein. – Igen?!
- Vegyél már hideg zuhanyt, basszus – csitította Kakuzu.
- Szerintem épp ugrani akar – állapította meg Itachi.
- Nyugi, a macskák általában talpra esnek – mondtam bíztatásképp.
- Azért Biztos, ami biztos… - mormogta Pein, majd ellökte Itachit, aki a földre került. Majd rálökte Sasorit is, végül ő maga is rájuk csapódott. Kétségtelen, Pein megőrült.
- Azért orgiát nem kell csapni! – ordította Sasori.
- Miért megint ÉN vagyok alul? – sipákolt Ita.
- Pein – kezdtem, és leguggoltam, hogy szemmagasságban legyünk –, te meg mit csinálsz?
- Nem egyértelmű? Így puhára fog esni.
- Értem… - a bolondokhoz higgadtan kell beszélni, nem? – Csak nyugi…
Ha így fojtatja, úgyis diliházba kerül.
- Hidan, ne lóbáld az ágat! – kiabált fel Konan.
- Nem direkt csinálom, próbálok közelebb kerülni ahhoz a kis döghöz!
- Azzal már elkéstél – állapítottam meg. A macsek ugyanis épp a fa törzsén csúszott lefele, körmeit bele mélyesztve. Mikor leért Kakuzu mellett kezdett elszántan nyávogni..
- Hogy az a jó büdös… - verte a fába a fejét Hidan.
- Mit akar ez tőlem…? – hüledezett Kakuzu.
- Jaj, ne félj már egy macskától! – kaptam fel a kis állatot. Teljesen meg volt ijedve, de azért megmaradt a karomban. Nagy, zöld szemeivel kíváncsian méregetett.
- De aranyos – lépett hozzám Konan, és megvakargatta a kiscica fülét. – Ugye jól vagy, kicsikém? – kérdezte az állattól. Válaszul egy nyávogást kapott. – Hát nem édes?
- Nem tört el semmilye? – állt fel Pein, és hozzánk jött.
- Á, kutya baja! – mosolyogtam.
- Milyen okos egy kis állat vagy te – gügyögött Sasori.
- Nézzétek, hogy tartja a kis tappancsait!
- HÉ, HÉ! –visított fentről Hidan. Róla teljesen megfeledkeztünk. – A nyaklánccal mi van?!
- Ja – ocsúdott fel Sasori, majd leemelte a láncot a kis állatról –, egyáltalán hogy került ez rád? – nézett a cirmosra.
- Egyben van? – kérdezte Hidan.
- Nyugi, semmi baja a macseknak – feleltem.
- Engem nem az a nyüves dög érdekel! A nyaklánc!
- Hát… - kezdte a vörös –, az egyik lánca tényleg laza, de még teljesen ép. De az tényleg nem tudom, hogy került a macskára. Lehet, hogy egyszerűen leesett rólad, vagy fenn akadt valamin, az állat meg valahogy belebújt, átment rajta… - tűnődött.
- Huh – sóhajtott megkönnyebbülten Hidan.
- Figyelj, Hidan. Visszakapaszkodsz a fa törzsére, mi addig felállunk egymás vállára, te meg majd lemászol rólunk. Oké? – adta ki a parancsot Pein
- Rendben – nyelt az ősz.
Ezt megbeszélték. Mivel ugye rám is szükség volt, átadtam a macskát Konannek, majd megint felálltunk ugyanúgy, mint legutóbb.
- Oké… jöhetsz! – mondta Sasori.
- Kapaszkodjatok a fába!
Azért kíváncsi vagyok, hogy az éppen arra elhaladó emberek mit gondoltak rólunk.
Vagy… inkább mégsem.
A lényeg, hogy Hidannek sikerült lejutnia a fáról, és utána mi is egyesével lemásztunk. Itachi nem kis örömére, mivel megint ő volt alul. Állítása szerint együtt kábé egy mázsát nyomunk. Nem tudom, hogy ebből mennyi igaz.
- Ó, édes kicsikém, úgy örülök, hogy épségben megvagy, annyira izgultam érted, ígérem, többé nem hagylak el! – ölelgette a jashinista a nyakláncot.
- Milyen megható pillanat – ironizált Kakuzu.
Pein közben mindvégig Konant nézte, kezében a macskával, aki most épp egy kék hajfürtjével játszott.
- Konan, engedd el a macskát - szólt végül a lányhoz.
- De, Pein… - nézett fel a kékhajú.
- Tudom. Ez mindnyájunknak nehéz. De meg kell tennünk. A hazáért. A fiatalságért. A szabadságért! A…
- Most őszintén, kinek képzeled magad? – vágott közbe Hidan, miközben felvette a nyakláncát.
Szóval úgy-ahogy, könnyes búcsút vettünk a macskától. Hidan és Kakuzu kivétel mindenki megölelgette, mondott neki pár bíztató szót, Konan elsírta magát, Sasori megpróbált nyávogva operát adni neki, Itachi dicsőség-renddel tűzte ki jelképesen, Peinnel meg fehér zsebkendőt lobogtattunk utána (ne kérdezzétek, honnan szereztük).
- Szerintem azért egy kicsit túllihegtétek a dolgot – mondta unottan Kakuzu.
Hát… lehet, hogy igaza van. Egy kicsit. Talán.

Dátum: május 6, szombat
Idő: tizenhárom óra harminckét perc.
Hely: a parton, egy öreg fa mellett. van rajta két galamb.
Komment: visszafelé elneveztük a macskát Tabby-nek. Kreatív…

Végre mindnyájan épségben visszakeveredtünk arra a helyre, ahol leraktuk a cuccainkat. Az ottani helyzet változatlan. Naruto és Ino labdáznak. Zetsu ott üldögél a víz mellett. Tobi meg…
- Deidara senpai, Sasori senpai! – kiáltott nekünk még távolról. Ugyanis mi ketten előrébb mentünk, mint a többiek.
- Nézzétek – kezdte a maszkos –, ezt Tobi fogta! Ugye, milyen szép? - nyomott a képünkbe egy kábé húszcentis halat.
- Gyönyörű… - válaszolt a vörös.
- Csak Kisamének meg ne mutasd! – sóhajtottam.
Megkerestem a földre ledobált cuccok között a saját táskámat, és elkezdtem benne kotorászni. Végül előkaptam belőle a törölközőm. Elegyengettem a füvön, majd leültem rá. Közben Hidanék is visszaértek.
- Huh – dobta le magát jashinista a földre –, elfáradtam.
- Nekem mondod? – felelte Itachi.
- Ni csak, visszatértetek? – lépett hozzánk Naruto és Ino. – Hol jártatok?
- Áh, ne is kérdezd – sóhajtott fel Konan.
- Na, Ino kinyírt téged, Naru? – kérdeztem végül az öcsémtől.
- Csak kicsit – lihegte.
- Nem tehetek róla, hogy ilyen béna vagy! – mondta karba font kézzel Ino.
- Ez nem tett jót az egómnak… - duzzogott a szöszi.
Ja. Ino és Naruto, ahol tudják, szekálják egymást. Mit tesz ilyenkor egy figyelmes bátyus?
Semmit. Hagyja, had öljék egymást. Legalábbis én ezt teszem. Nem akarok bele keveredni az ő ügyeikbe. Csak engem hagyjanak békén.
Szóval… amíg az én édes kis tesócskáim gyilkolták egymást, észrevettem valamit.
Azt, hogy Itachi le sem veszi a szemét Inóról.
Most komolyan. Itachit tartom az egyik legjobb barátomnak. Ino meg a húgom. Na ne. Nem következhet be az, amire gondolok.
De ha még csak ez lenne az első alkalom! De nem. Az elmúlt hetekben megfigyeltem, hogy szinte az összes szabad percében a húgomat bámulja. BÁMULJA! Nem egyszerűn nézni, nem csak néha-néha rápillant, hanem állandóan nyál csorgatva bámészkodik rajta.
Majd ki kell vallatnom.
- Ti nem vagytok éhesek? – kérdezte Pein, kizökkentve a gondolatmenetemből.
- Eléggé – felelte Konan, mi meg bőszen bólogattunk.
- Akkor valaki kaparja össze Kisamét, és menjünk. De hova? – túrt bele a hajába a piercinges.
- A legközelebbi vendéglő itt van pár saroknyira – mondtam, majd megláttam Kakuzu tekintetét –, és elég olcsó is – tettem hozzá.
- Akkor ezzel a kérdés eldöntve – csapta össze a tenyerét Kaku. – Induljunk.
Ezzel mindenki elkezdte szedegetni a cuccait, és páran felkaptak valami ruhát. Köztük én is.
Amúgy… az előbb hazudtam Kakuzunak. Egyáltalán nem olcsó hely, csak az van a legközelebb, és nincs kedvem sokat gyalogolni. Nem baj, majd túlélem.
Legalábbis remélem.

Dátum: május 6, szombat
Idő: tizenhét óra tizenegy perc.
Hely: ház melegében.
Komment: végre otthon vagyok!

Hát… hű.
Nem is az étterem, ahol ettünk. Az jó volt. Nem volt puccos, és a kaják is finomak voltak. Pein és Konan HotDog-ot, Itachi, Ino, Kisame és Tobi valami kis sajt- falatkákat, a többiek meg palacsintát ettek. Én túrósat.
Csak a vége volt kicsi necces, amikor Kakuzu meglátta a számlát. Kis híján szívrohamot kapott.
És akkor mi volt a ,,hű”?
Egyik alkalommal sikerült elcsípnem Itachit a mosdó felé menet. Nagyjából ilyen párbeszéd zajlott le köztünk.
- Itachi, várj! – szóltam utána.
- Mi az?
- Figyelj – kezdtem -, tudod, van egy húgom.
- Mire akarsz kilyukadni? – vonta fel a szemöldökét.
- Szóval… mit gondolsz Inóról?
- Mit gondolok?
- Ma a parton egész végig bámultad!
- Volt egy falevél a hajában! – tárta szét a karját.
- Most őszintén: te ábrándos pillantások kíséretével szoktál leveleket stírölni? Bocs, nem tudtam – gúnyolódtam.
- Most mit vársz?
- Tetszik neked, vagy sem? – szegtem neki a kérdést.
- Mit érdekel az téged? Vagyis nem. Mi közöd van hozzá?
- Ő a húgom! És már az elején meg akarom tudni, mit gondolsz róla, hogy hozzá tudjak szokni a tényhez!
- Mennyi idő kell a megszokásához? – húzta fel kissé a szemöldökét.
- Hát… - tűnődtem, bár már tudtam, hogy legszívesebb azt kiáltottam volna neki, hogy pár ezer év, majd a képébe vágtam volna egy tortát. Csak poénből. Ehelyett ezt mondtam. – Kábé egy hónap. Szóval: tetszik neked, vagy csak egy levél iránt táplálsz gyengéd érzelmeket?
- Nem tudom – húzta el a száját. – Nem. De… nem tom. Hagyjál már! Bemehetnék a vécére?!
- Parancsolj – álltam félre az útjából, ő meg bespurizott az illemhelyre.
Igen. Ennyi.
Csak annyit mondhatok: váó.
Mindegy. Fáradt vagyok. Le van terhelve az agyam. Megyek tévézni, hátha az elvonja a figyelmemet, bár kétlem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

XD

(Seiko, 2011.05.09 19:11)

Hát ez nagyon jó volt. XD Nem tudom mikor nevettem utoljára ennyit. Még a hasam is megfájdult és a könnyem is kicsordult. Remélem hamar fent lesz a következő fejezet is.

Re: XD

(KDF, 2011.05.10 16:48)

Ó, nagyon örülök, hogy tetszik, és azt is, hogy örömöt tudtam okozni vele :3 ^^