Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Happy Birthday

2011.05.08

 

Dátum: május 5, péntek
Idő: sacperkábe délután kettő. Hidannak sikerült lerúgni az órát a falról.
Hely: Konohai High School
Óra: matek
Komment: baromira unom!

Jól van. Most akkor figyelni fogok. Szóval nem, csak azért sem fogok a füzetembe rajzolgatni, nem fogok kikémlelni az ablakon, hanem kőkeményen a tanárra figyelek.
Sajnos mondani könnyebb, mint csinálni. Így is nehezen uralkodom magamon, hogy arra a tetves táblára nézzek.
Körbekémlelek a termen, és úgy látom, ezzel nem csak én vagyok így. Hidan magát nézi az ablaküvegben, Pein és Konan nagy bőszen leveleznek, Kakuzu a pénzét számolgatja a pad alatt, Kisame alszik… mindjárt én is követem a példáját. Ahogyan Kakashi tanítja a matekot, csoda, hogy még nem lettem öngyilkos. Szerintem még hivatalos diplomája sincs, egyszerűen megsajnálták, mivel amúgy is elég szerencsétlenül néz ki a félrefésült hajával, fura modorával és a maszkjával. Másik alternatíva, hogy megijedtek tőle. Egyre megy.
Magyarul lehet, hogy nem is az én hibám, hogy ennyire gázul állok matekból…?
De ezt Kakashi-sensei nem képes megérteni. Szerinte akár ötös is lehetnék belőle, mivel a matek megérthető tantárgy. Ja, persze. Bagoly mondja verébnek… őt is csak azért tették feljebb a mi évfolyamunkra, a 11.-re, mert alig van tanár a suliban. Eddig a rajztanár tartotta a matekot. És én őszintén megmondom, azt sokkal jobban bírtam.
Igazából az egész suli nem nagy szám. A tanárok próbálták otthonossá tenni ezt a több mint 100 éves épületet különböző állatos képekkel, színes lufikkal, és mindenféle buzdító szöveggel meg nagy emberek idézeteivel. Mert ugye minket még lehet ezekkel befolyásolni.
Az emberek olyan naivok.
A színes lufikróli álmodozásomból kiránt a csengő édes hangja.
- Jó hétvéget, ne felejtsétek, hétfőn szülői! – zárja az órát Kakashi.
Mind egy emberként ugrunk fel a helyünkről, és iramodtunk ki az ajtón. Itachi és Kakuzu szépen be is ragadtak. Úgy kell nekik.
Végig ballagok a kopár folyosón, miközben jobb oldalamra Sasori szegődött be. Látom, neki is annyi kedve van az élethez, mint nekem. Miközben lefelé mentünk, nem beszélgettünk. Nem volt miről.
- Én léptem – mondta, és a fejével Kisaméék felé bökött.
- Oké, szia – biccentettem.
Május eleje volt, gyönyörű, verőfényes péntek délután, mivel most csöngettek ki az utolsó óráról. A madarak csiripeltek, a szél lágyan fújt, én pedig boldogan léptem ki a suli kapuján, magamba szívtam a friss levegőt, és akkor…
Rá kellet jönnöm, hogy nem süt a nap, helyette esett az eső. Na jó, nem esett. Egyenese zuhogott. A csiripelő madárkákat meg valószínűleg lelőtték a terroristák. Ja, és a szél nem lágyan, hanem bazi erősen fújt. Én meg ott állok kint egymagamban a suli udvarán, miközben bentről engem néznek. És persze páran röhögnek is. Hát nem tök király?
Szóval kapucni a fejre, és indulás haza. Jó messze a sulitól. Nagyon-nagyon messze a sulitól.
Már kész tervem volt arról, hogyan töltöm a hétvégém: bezárkózom a szobámba, közben hangosan bömböltetem a magnót, és csak vészhelyzetekben lépek ki onnan. Ilyen vészhelyzet lehet például, hogy a hangyák újonnan elárasztják a szobámat, esetleg tűz üt ki, vagy egy bizonyos illemhelység felkeresése.
Erre az egész nem-dugom-ki-az-orromat-a-szobámból-csak-azért-sem akcióra azért volt szükség, mert egész héten annyit égtem a suliban, hogy az már nevetséges. Direkt-véletlenül ráöntöttem a vizem az igazgatóhelyettesre, kicsináltam a biztosítékot, vírust raktam az összes gépre, tönkretettem a kosárpalánkot, és még hasonló apróságok.
Azért senki se gondolja, hogy ezeket a dolgokat szándékosan csináltam. Nem, én jófiú vagyok. Csak egyszerűen ezen a héten nem voltam formában. Kicsit nagyon nem. Lehet, hogy ez a tavaszi időjárás készített ki, ugyanis egész héten megállás nélkül zuhogott.
Sietősen lépegetek a kihalt utcákon. Mert csak nekem van annyi eszem, hogy ilyen ítéletidőben kint sétálgassak.
Mivel a házunk csak pár utcányira volt a sulitól elég hamar hazaértem, bár ezt a hiper-szuper-Supermen sebességemnek is köszönhettem. Előhalászom a kulcsom a táskámból, majd bedugom a zárba, és hopp, már bent is vagyok. Varázslat?
A kis helyiségben meglepő módon vaksötét fogad, pedig arra számítottam, hogy Naruto ott fog henyélni a TV előtt, minden hol ramenes dobozok hevernek, az emeletről meg Ino cseveg valamelyik barátnőjével, vagy azon hisztizik, hogy el van kenődve a sminkje. A mi házunk mindig ilyen hangos, és amíg a testvéreim itt vannak, az is marad jó sokáig.
Na jó, igazából csak Inót mondhatom vérszerinti testvéremnek. Naruto valamelyik távoli rokonunk fia. Mikor a szülei meghaltak autóbalesetben, anya akkor döntött úgy, hogy magához veszi őt is. De Naruto amúgy is nagyon hasonlít ránk Inóval: ugyanolyan kék szeme és szőke haja van. Ezzel szemben anyának barna haja és zöld szemei vannak. Valahol itt mondott csődöt a genetika.
- Hé, Naruto, itthon vagy? – kérdezem, miközben lábammal berúgom az ajtót. – Hahó…
És ebben a pillanatban sikerült eltaknyolnom egy rossz helyre elhelyezett kábelben. Vagy szalagon. Vagy mit tudom én miben! Mondom, hogy üldöz a balszerencse.
- Anyád… - nyögdécselem, miközben próbálok lábra állni. Ekkor azonban nekimegyek, az ugyancsak rosszhelyre lehelyezett kanapéba. Hogy az a…
- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! – hallok hirtelen pár kiáltást, amitől megijedek, és hátraesek… mígnem valami puhán landolok… nem is puha... Inkább krémes és finom…
- Hát a tortának annyi – jegyezte meg az öcsém. Vajon mikor lett ilyen okos?
- Gratulálok, észlény, erre mikor jöttél rá? – gondolom, ez egy fekete kobakhoz tartozik, név szerint Itachi öccséhez, Sasukéhoz. Bár pontosan még nem tudom, mivel még nem nyitottam ki a szemem.
- Azért mentsük, ami menthető… – mondja szinte suttogva egy félénk hang.
- Deidara, azért ne játszd itt a fél hullát, igazán felkelhetnél! – Ezt nem kell találgatnom. Bármikor felismerném drága kishúgom édesen csilingelő hangját.
- Azért mázli, hogy az útszéli pékségben vettük. Ott nem olyan finom a torta. Legalább nem vesztettünk annyit - Kitalálom. Gaara az, ugye?
- De én éhes vagyok…
- Ez olyan kellemetlen...
- Inónak igaza van! Deidara, állj már fel! – Á, köszönöm Sakura.Komolyan.
- Minek...? – nyöszörgöm, hiszen tényleg nagyon kényelmes ott feküdni.
- Legalább megtudtuk, hogy még életben van – sóhajt lemondóan Naruto.
- Én azért a helyedben minél hamarabb feltámaszkodnék, a bátyámék bármelyik percben itt lehetnek.
Erre felkapom a fejem. Ha Itachiék így meglátnak… Hetekig arról menne a téma. Már látom is magam előtt: ,,Deidara és a torta barátsága, avagy hogyan tegyük tönkre a…
- Egyáltalán mit csináltok itt? – tudakolom, miközben épp lábra állást gyakorlom.
- Szülinapi, bulit, mi mást? – huppan le az egyik fotelba Ino – Miért, mit hittél? Ma van május 5.-e, rémlik?
Á, persze, hogy is mehetett volna ki a fejemből? Éppen 16 éve, hogy a pici kis Deidara megszületett. Menten elérzékenyülök.
- Oké, akkor pontosítok. Egyáltalán hogy kerültök ide?
- Nekünk ma eggyel kevesebb óránk volt. Utána mentünk megvenni a tortát, majd feldíszítettük a lakást, és vártunk, és vártunk…
Ekkor néztem körbe, és csodák csodájára tényleg fel volt díszítve a lakás. Mindenhol lufik szálldostak, a lépcsőkorláton sok színes szalag lógott, és a falra fel volt ragasztva egy ,,Happy Brithday”-es tábla. Gyönyörű, mondhatom. Vagy én nem vagyok elég hálás?
Éppen a rajtam maradt ételdarabkákat próbálom leszedegetni, amikor pár hangot hallok kintről. Mire megfordultam az ajtó irányába, már késő volt…
- MEGLEPEEEE…áhh!
- Hidan, menny már a…
- Uram atyám, a torta!
- Uram atyám, a szőnyeg!
- Mindenki fedezékbe…!
Felvázolom a helyzetet. Mikor Hidan megérkezett, ő is elesett abban a bizonyos kábelben, ennek következtében ráesett Sasukéra, mire ő meglökte az asztalt, és a torta megmaradt része felrepült. Egyik része az én fejem búbjára, míg a másik meg sok apró darabban rá a szőnyegre. Nagyszerű. Komolyan mondom, nagyszerű.
- Őőőő… hupszi… – vakargatja a tarkóját Hidan.
- Hát a díszletnek is annyi – állapítja meg Naruto. Hát igen, szinte mindent beborított a torta.
A nyugis hétvégémnek előreláthatólag lőttek.
- Legalább egy lufi megmenekült… - próbálta menteni a menthetőt Ino, miközben egy sarokban álldogáló, narancssárga lufira mutatott.
Az akciója pár másodperc múlva füstbe ment, mivel az a maradék egy, nyomorult lufi, nagy durranással kipukkadt. De legalább próbálkozott.
- Vagy nem – mondtam unottan, majd az utolsó csoki darabkát is lesöpörtem magamról. Hallelúja!
- És… - szólalt meg végül Itachi, és amint beljebb lépett, oldalra rugdosta a lábával azt a rohadt kis kábelt. Megesküszöm, hogy magában röhögött. Mármint Itachi, nem a kábel. – Mi maradt épen?
- A kanapé még áll, és ember se halt meg. Szóval ezt elkönyvelhetjük sikernek is – vonta meg a vállát Sasuke.
Itt volt az a pont, amikor kis időre lefagyott a társalgás. Hangsúlyozom, KIS időre.
- Elállt az eső! – tapadt az ablakra Tobi 2 másodperc alatt.
- Tobi baszd meg, húzz onnan, összenyálazod az ablakot! – húzta el onnan egy laza kézmozdulattal Hidan, miközben ő is kipillantott.
- Ideje volt már. Kezdett elegem lenni a folytonos esőzésből – vonta meg a vállát Pein –, még akkor is, ha közben az idő meleg. – mnitha csak demonstrálni akarná a mondandóját, ledobta a dzsekijét az asztalra.
- Tényleg! – csillant fel Konan szeme. Ez általában rosszat jelent. – Tudjátok, az apám a helyi strand üzemeltetője. Mivel a hétvégére jó időt mondanak, pár nappal ezelőtt megnyitották a helyet! – Egyre jobban belelkesült. – Szinte az összes jegy elfogyott, kivéve kábé húszat, amiből tizet nekem adott, hogy vigyek le pár embert! Valahol itt kell lenniük… - kezdett kotorászni a zsebeiben.
- Hé, Konan, ne segítsek? – kérdezte Pein egy kaján mosoly kíséretében. A kék hajú már a pólója alatt kutakodott.
- Megvan! – kiáltotta végül diadalittasan. Pein felsóhajtott.
- Na, szóval - kezdte újra. – Ugyebár van kereken tíz jegy. Abból elrakok egyet magamnak, és egyet Deidarának…
- Mi van…? – kérdeztem kidülledt szemekkel.
- Tudom, hogy azt hitted, megúszod, de tőlem nem szöksz el ilyen könnyen. – Majd folytatta, mintha mi se történt volna.
- A francba… - morogtam magam.
Gondolom, azért rakatott el nekem is egy jegyet, mert pár hónappal ez előtt elmerészeltem neki mondani, hogy utálom a vizet, kiváltképp az úszást. Azóta a fejébe vette, hogy akkor is le fogja (ahogyan ő mondta) ,,vetkőztetni” a félelmem. Már háromszor próbált elcipelni egy-egy fedett uszodába, amiből egyszer sikerült is, de sikeresen meglógtam előle, és a nap további részét a raktárban töltöttem.
- … el fogom dobni a maradék nyolc jegyet, aki kapja, marja alapon. Azokért majd holnap egyenként beugrunk, kábé tizenegy körül. Addigra mindenki készüljön el! – fújta el egy szuszra. – Álljatok be egy körbe!
Miután nyugtázta,hogy mindenki beállt a kért alakzatba, eldobta a jegyeket.
- Ugrás! – kiáltotta, mire a többiek rávetették magukat a jegyekre. Közben Konan pár lépést hátrált, hogy ne tapossák agyon.
Én nem voltam ilyen elővigyázatos, és Kiba, majd Tenten is nekem jött,és én MEGINT a földön kötöttem ki. Egyre idegesítőbb.
Lassacskán feltámaszkodtam, és az egyik lámpáról leszedtem egy kis csokimázt. Valószínűleg a katasztrofális torta-szerencsétlenség egyik túlélője. Ahogy vártam, rémesen ehetetlen volt, szóval nemsokára a padlón végezte. Nem baj, úgyis sok takarítani valóm lesz.
Mire visszanéztem, már csak Hidan és Kakuzu verekedett egy darab jegyért. Ahogy észrevettem, Itachi, Kisame, Tobi, Zetsu, Pein, Naruto, Ino, Sasori büszkélkedett egy-egy jeggyel, a többiek bágyadtan heverésztek a kanapén.
Időközben a Hidan kontra Kakuzu párviadalnak is vége lett, Kakuzu boldogan lengette a feje fölött a jegyét. Gondolom azért is örült annyira, mert így nem kellett külön pénzt költenie rá.
- Hé, ez nem ér! – tombolt Hidan.
- Anyád nem ér, csíra! – vágott vissza Kakuzu.
- De rajtam ülsz, seggfej!
- Ki mondta, hogy az tilos?
- De, de…! – sipákolt tovább. – Akkor legalább szállj le rólam, mert baromi nehéz vagy!
- Tessék – kászálódott fel Kaku –, ha ettől boldog leszel…
- Áhh, asszem’ eltörted a gerincem…
- Ha eltört volna, nem tudnál felállni.
- Kakuzu, menj a p…
- Fejezzétek már be mindketten! – vágott közbe Pein. – Hány óra?
- Tizenöt óra négy perc, és tizenhárom, tizennégy, tizenöt… – nézett az órára Naruto.
- Oké, értettük – tette a kezét Naru szájára Sasuke.
- Jó, nekem még van akkor húsz percem, félkor kezdődik az edzésem – mondta Sasori, és átnyújtott egy barna csomagolóba bebugyolált dobozt –, addig is boldog szülinapot!
- Köszi – húztam félmosolyra a szám.
- Jaja, tényleg… – kezdett el Itachi a táskájában kutakodni –, boldog szülinapot! – adott végül át egy zacskót. Mosolyogva bólintottam.
A többiekbe mintha villám csapott volna, sorba adogatták a kisebb-nagyobb zacskókat.
- Bocsi, de mivel Naruto csak reggel szólt, hogy délután át kell jönni, nem hoztam semmit – vont vállat Gaara –, ja, és ők se. – mutatott Leere, Chojira és TenTenre.
- Á, ugyan – legyintettem, és közben hálát adtam magamban az égnek. Ez a gyerek olyan… félelmetes. És különben sem vagyok velük túl jóban.
- Nekem eszemben volt, csak lusta voltam ajándékért menni – ásított Shikamaru. Nála már legyinteni se tudtam, mert teljesen meg volt tömve a kezem.
- Oké… - köhögtem ki, leraktam az ajándék halmot az asztalra.
- Nem lett volna célszerűbb, ha már az elején odarakjuk? – szólalt meg Zetsu.
- Jókor szólsz te is… – sóhajtottam.
- Nyisd ki őket, nyisd ki! – kérlelt Sakura, mellette Konan ugrándozott.
- Nyitom, nyitom… – sóhajtottam, és leültem a kanapéra. Első áldozatom egy piros doboz volt. Óvatosan elkezdtem lehámozni róla a papírt…
- Ne finomkodjál már, baszd meg – vette ki a kezemből a dobozt Hidan, és letépte róla a csomagolót, majd visszanyújtotta –, tessék, de azért estére legyél kész.
- Jól van, na… – fintorogtam –, Ez kié? – kérdeztem, majd kinyitottam a dobozt.
- Az enyém – vigyorgott Kiba –, tetszik?
- Aha. Nagyon köszi – erőltettem mosolyt az arcomra. Ugyanis Kiba ajándéka két toll volt. Kutyás fityegővel a végén. Meg egy csoki.
- Ha megnyomod, világít! – vette ki a kezemből az egyiket, és a toll végét rányomta az asztalra.
- Vááá, vedd el onnan! – kiabált rá Ino. Kiba megszeppenve visszaadta nekem.
- Oké, folytassuk – ráztam meg zavarodottan a fejem, és egy lila zacskó után nyúltam. Kihúztam belőle egy színes jegyzettömböt, egy normál tollat és ceruzát, meg egy Sport szeletet.
- Hű. Köszi – mosolyodtam el. Most nem kínomban. – Hinata, ugye? – emeltem felé a szemem. A lány persze rögtön elpirult és a cipőjét kezdte mustrálni. Mindig ezt csinálja, ha egy hímnemű ránéz, legyenek akármilyen jóban is.
- Most ezt, most ezt! – nyomta a következőt az orrom alá Kisame. Ez már nagyobb volt, és nehezebb is. – Csak óvatosan, törékeny! – bólintottam, és elkezdtem leszedni róla a papírt.
- Na, na?
- Ömm…Kisame?
- Igen, na?
- Nem akarlak megbántani… - kezdtem. -…de mit kezdjek két… hallal?
Ugyanis Kisame ajándéka nem volt más, mint egy akvárium. Nem volt különösebben kicsi, de annyira nagy se. Benne egy zacskóban két kisebb méretű hal. Az akvárium alján volt még kék kő is, és egy növény. Ja, és egy halkajás doboz,de gondolom azt majd ki kell belőle szedni.
- Hogy-hogy mit kezdj? Gondoskodj róluk, etesd, szeretgesd…! Különben már csak annyi a dolgod, hogy az akváriumot feltöltsd vízzel. Na, akkor mi a véleményed?
- Az, hogy ez… nagyon illik hozzád! – nevettem fel. – Köszönöm.
- Most nyisd ki az enyémet! Mindjárt mennem kell, és még látni akarom az arcodat, amikor megnézed – szólt Sasori –, tudod, a hosszú barna az.
- Ugye nem kiscicát rejtettél el benne? – kérdeztem gyanakodva, miközben a csomag után nyúltam. A vörös sunyin mosolygott.
- Hát ez… hú. – A papír alatt egy komplett festő felszerelés volt! Még paletta is volt! Anyám.
- Nahh, örülök, hogy tetszik. Még egyszer boldog szülinapot. Helló! – köszönt el.
- Helló! – intettem, és a többiek is elköszöntek tőle.
Most veszem észre, hogy a halak kivételével eddig az összes ajándék kapcsolódik a rajzhoz. Nem hiába, ismernek. Tudják rólam, hogy imádok rajzolni, festeni… ez az egyetlen dolog, amiben különösen jó vagyok. Szinte már több mint hobbi.
- Oké, folytasd – fordult felém Sakura.
Bólintottam, majd egy rózsaszín papírba becsomagolt ajándék felé nyúltam.
- Ezt ki hozta? – kérdeztem, miközben megráztam a csomagot.
- Ezt én adom neked, Deidara-sempai~! – mondta mézes mázos hangon Tobi.
Elkezdtem bontani a papírt rajta, de egy idő után megállt a kezem, és éreztem, ahogy elkezd lángolni a fejem.
- TOBII! – kiáltottam, és felpattantam a kanapéról. – Ez meg mi a…
- Jé, egy Barbie! – vette el az asztalról a bábut Ino, miközben én Tobit fojtogattam.
- De, de… Tobi jó fiú… - magyarázta folyamatosan.
- Ino, te elvagy? – kérdezte a szőkétől Temari. A húgom ugyanis tök jól eljátszadozott a Barbiéval.
- Mhi,mihért bhhaj hohgy Bharbhiet khaptál? – fuldokolt a röhögéstől Itachi. És nem csak ő találta ennyire viccesnek a helyzetet. Inon kívül mindenki. Na szép…
- Áhh, fogd be… - temettem az egyik kezembe az arcom.
- Itt meg mi az isten történt? - csapódott ki hírtelen a bejárati ajtó. Az ereinkben megfagyott a vér.
- Anya! Mit keresel itt? – sipítozta Ino.
- Ez az én házam? Hogy-hogy mit keresek itt? – vonta össze a szemöldökét.
- Öhm… Ino úgy értette, hogy ilyenkor mit keresel itt? – próbáltam finomítani a dolgokon.
- Most végeztem a munkában. De inkább azt magyarázzátok meg, hogy mi történt itt! – Hű. Nagyon zabosnak látszik. – Uram-atyám! Mit csináltatok a szőnyeggel?
Hidan itt nagyot nyelt.
- Hű, már ennyi az idő? Sürgősen haza kell mennem, vagy otthon kinyírnak! – hátrált Pein a bejárat felé.
- Jajj, tényleg nekem is!
- Nekem is! Nekem is!
- Akkor holnap beugrunk értetek! – kiáltott még hátra Konan az ajtóból.
- Árulók… – suttogtam magam elé.
- Na, akkor magyarázatot követelek! – szegezte nekünk a kérdést anya. A többiek már kisiettek a házból.
- Hát, ööö… az úgy történt… - vakargatta a tarkóját Naruto. Oké, nyugalom.
- Csak annyi történt, hogy Narutóék megleptek, és én eltaknyoltam a tortában – próbáltam laza lenni.
- Eddig értem. De attól miért lett ételmaradékos az egész szoba? – fonta össze a karját.
- Hidan véletlenül meglökte, amitől elrepült, és molekuláira bomlott – vonta meg a vállát Naruto.
- Jólvan… – sóhajtott anya, majd elkezdett a konyhában kutatni, végül diadalmasan felénk nyújtott egy portörlőt, bútor-spraht, felmosót, és három rongyot. – Tessék. Barátkozzatok össze.

Dátum: május 5, péntek
Idő: este hét.
Hely: szobámban
Komment: Naruto arcul csapott a felmosóval.

- Jajj mamám! – Ezzel a mondattal léptem be a szobámba, miután túl vagyok egy maratoni takarításon, és egy ünnepi vacsorán a családdal.
Örömmel nyugtázom, hogy ebben a szobában semmi sem tortás, és semmi sincs, ami arra a tetű süteményre emlékeztetni.
Maga a szoba nem túl nagy, sőt, az enyém a legkisebb szoba a lakásban. Téglalap alakú, az ajtóval szemben lévő fal fekete, a többi kék. Az ajtóhoz jobbra sarokban van az ágyam, a balban pedig egy íróasztal, mellette két könyvespolc. Az ágyam mellett a ruhásszekrény van, és az ajtóval szemben pedig egy nagy ablak. A falakat rajzolt képek díszítik. Többségüket én csináltam, de vannak olyanok is, amiket kaptam. Ja, és az ajtóhoz jobbra van egy asztal. Perpill azon hevernek a mai nap során kapott ajándékok is. Teljesen elfeledkeztem róluk.
Mivel most már nyugiban megtudom nézni őket, leülök az asztal elé, és egy ideig szemezek a kapott csomagokkal. Végül úgy döntök, hogy először anyáét nézem meg.
- Ez meg… - meredek magam elé. Anya ugyanis a jövő évi kötelezőket vette meg. Ez most célzás? És egyáltalán, ő honnan tudja már ilyenkor? Biztos a női érzék…
Vagy az is lehet, hogy elbeszélgetett Asuma-senseiel, az irodalom tanárral. Elég jóban vannak. Brr.
- Oké, nézzük Narutóét… - mondtam magamnak. Az öcsémé egy kis, bankkártya alapú doboz volt.
- Ramen ajándékutalványok? – felsóhajtottam. Mit is várhattam volna.
Inótól egy kis zsebtükröt és egy csokit kaptam, Itachitól egy ,,Emo-villanykörtét”, spirál vázlatfüzetet és egy ceruza készletet hegyezővel, Konantól tust és rajz-szenet, Peintől fülhallgatót az mp4-emhez (panaszkodtam neki, hogy az előző tönkrement), Temaritól egy nagy Milka csokit és egy DVD-t, Hidantől egy öldöklős játékot, Sasukétől egy CD-t, Kakuzutól…
Már csak egy csomag volt az asztalon. Ez egy kicsit nagyobb volt a társainál, piros csomagolópapírral volt befedve, és ugyancsak ugyanolyan színű szalaggal átkötve. Óvatosan kihúztam a szalagot, majd a papírt is lehámoztam róla.
Oké. A papír egy nagy vázlatfüzetet, egy mangát, egy csokit, és egy rajzott tartalmazott.
A rajz festve volt, és minden részlete aprólékosan ki volt dolgozva. Három alakot ábrázolt. Az első közel volt, a második távolabb, a harmadik alaknak már csak a körvonalai látszódtak. Valami sivatagban lehettek, ahol éppen homokvihar volt.
Egyből tudtam, ki csinálhatta. Nem sok rajzra mondok ilyet, de ez az egy számomra… fenomenális. Komolyan. Bár lehet, hogy csak a miatt érzem így, aki csinálta.
Óvatosan megfordítottam a lapot. Ez volt a hátára írva:
,,Boldog 17. születésnapot! :) Sakura”

Dátum: május 5. péntek
Idő: tizenegy óra négy perc.
Hely: meleg ágyikó…
Komment: megvágtam a fogkefével az ínyem.

Fél tizenegy fele járt az idő, amikor úgy gondoltam, hogy ideje lenne lefeküdni, ha holnap kipihenten szeretnék ébredni. Végül is hosszú napom lesz.
Miután lezuhanyoztam, és átváltottam pizsamára (ami egy régi pólóból és egy pamut nadrágból áll), elhatároztam, hogy még olvasok egy kicsit az ágyban. Azt a mangát, amit Sakurától kaptam.
Már fél órája olvastam, és párszor már majdnem leragadt a szemem. Szóval elraktam az olvasmányom, lekapcsoltam a villanyt, és jól betakaróztam. Az ablak nyitva volt, és ilyenkor még nincs annyira meleg.
Úgy tűnik, a családban én voltam az első, aki aludni készült. Hogy miből következtettem erre? Abból, hogy amikor már éppen elaludtam volna, fülsüketítő kiáltás zavarta meg a csendet. És ez a hang Inoé volt. Ki másé lenne?
Zavartan (és álmosan) kibotorkáltam a szobámból.
- Mi történt...? – kérdeztem, bár a mondat vége inkább ásításba ment át.
Drága kis hugicám nem mondott semmit, hanem hűtőre mutatott. Először nem értettem, de amikor lejjebb néztem, láttam, hogy kis fekete pöttyök vonulnak végig a szobán…
- …hangyák? – néztem vissza Inora egy félmosoly kíséretében. Komolyan, képes volt pár ilyen kis dög miatt ekkorát sikítani?
Bár azt azért meg kell hagynom, eléggé ijesztő látvány lehetett… de inkább egy lánynak. Személy szerint inkább viccesnek gondoltam, ahogy szépen, libasorban meneteltek, és szinte mindegyik vitt valamilyen kis morzsát. Mint a Tom&Jerry egyik részében.
- Jesszumpepi! – adott magáról életjelet Naruto, aki a jelek szerint nemrég botorkált le a lépcsőről. Most tágra nyílt szemekkel nézte a vonuló hangyákat.
- Most mit csináljunk? – kérdezte már-már hisztérikusan Ino.
- Vigyük vissza őket a természetbe? – ajánlottam fel.
- De hát, végül is, ha bejöttek, ki is kell menniük. Hacsak nem a közelben van a törzshelyük.
- Szerintem itt van. És az a törzshely a hűtő.
- Ugyan már! Akkor már láttuk volna őket itt.
- Túl naiv vagy, Naruto! Biztosan csak este jártak.
- Dehogy, annyira nem okosak.
- Pont te beszélsz?
- Nyugodtan veszekedjetek csak, addig a hangyák kifosztják a hűtőt – szólt közbe Ino.
- Inonak most az egyszer igaza van! Inkább valami megoldást találjunk erre az életbevágóan fontos és veszélyes problémára! - forgattam a szemem.
- Gúnyolódj csak…!
- Hé, van egy öletem – mondta Naruto, és a feje fölött elkezdett egy villanykörte világítani. – mi lenne, ha egyszerűen kiterelnénk őket?
- Jól van okoska, és azt mégis hogyan?
- Ezekkel – vett mindkét kezébe egy-egy könyvet a szobában lévő könyvespolcról.
- Nem is rossz… - eresztettem meg egy félmosolyt, és követtem a példáját.
- De nézzétek, hogy mennek! – mutatott a hangyákra Ino. – Nem egyenesen, hanem ilyen kacskaringósan.
- Miért, te is mindig csak egyenesen mész? – kérdeztem sunyin. – Ez megmagyarázna bizonyos dolgokat…
- Nem erre gondoltam! – rivallt rám a húgom.
- Van még egy baj… – tanulmányozta a hangyákat Naru –, ezeknek a dögöknek aztán építhetünk utat, az összes más merre megy.
- Akkor válasszunk ki egyet, és ahhoz igazítjuk az utat.
- Jujj, az nagyon aranyos, legyen az! – mutatott az egyikre Ino.
- Az a dagadt fekete? – billentettem kissé oldalra a fejem.
- Nem, az a kis barnás!
- Akkor mondjuk, legyen az, amelyik legelőször eljut az ajtóig.
- Az még el fog tartani egy ideig… – ültem fel a konyhapultra, és hátravetettem a fejem. Nemsokára Ino és Naruto is követett.
- Hé – szólalt meg hosszú idő után Naruto –, nem éneklünk tábori dalokat?
- NEM! – kiáltottunk rá egyszerre Inóval.
- Jó, csak egy ötlet volt, nem kell rögtön lehurrogni… - húzta be a nyakát Naruto.
- Jé, egy már az ajtó közelében van! – mutatta hirtelen Ino.
- Oké, én kinyitom az ajtót.
- Naruto, hozz könyveket! – parancsolt rá Ino.
- Ok, ok… - ugrott le az említett a pultról.
- Te meg mit csinálsz? – kérdeztem.
- Nem láttad hogy ment az a hangya? Ahogy Ino is mondta, kacskaringósan. De ne dumálj, inkább segíts – bólintottam.
- Itt jó lesz? – néztem az öcsémre. Naruto felállt és felülnézetből is megcsodálta az útvonalat. Ami annyiból állt, hogy pár könyvből teljesen cikkcakk-s utat építettünk nekik.
- Tökéletes.
Itt egy kis meghitt csend telepedett ránk.
- Ez most valami elérzékenyülős pillanat? – szakítottam meg.
- Deidara, te akkora hülye vagy! – vágta hozzám Ino.
- És mit csinálunk a pályán kívüli hangyákkal? A többit nem zavarja az útvonal, szépen, libasorban menetelnek az ajtó felé – érzékenyült el Naruto.
- Tapossuk el őket! - vetettem fel az ötletet.
- Mi? Ne! Ne legyél már ennyire morbid!
- Van jobb ötleted?
- Oké, akkor csináld, csak én ne lássam! – kapta a kezeit a szeme elé Ino.
- Nyugi, majd én megoldom… – indult meg a kis fekete pöttyök felé Naru, és felvezette őket az ujjára, és kidobta őket az ajtón.
- Nyugi, úgyis talpra esnek – vonta meg a vállát.
- Huhh… – sóhajtott fel Ino.
Nem akartam az Naruto kedvét elvenni azzal a ténnyel, hogy inkább a macskákra igaz a talpra esés… inkább csendben maradtam.
- Jajdejó, már alig vannak! – nyögtem, majd az utolsó hangya után becsuktam az ajtót.
- Segítetek elrakni a könyveket? – fordultam hátra. Bólintottak.
Gyorsan elpakoltuk a tárgyakat, majd mindannyian a saját szobánk felé vettük az irányt.
- Nyahh, jó éjt! – nyújtózott Ino, majd bement a szobájába.
- Aludj jól, Dei! - ásított Naruto.
- Jóccakát… - köszöntem el én is.
- Végre itthon… – nyöszörögtem, mikor már a szobámban tudtam magam. Azonban az én tekintetemet sem tudta elkerülni valami.
Az a két hal még mindig benne volt abban a zacskóban.
- Na, mizu, skacok? – emeltem fel a zacskót. Csak most tudtam jobban megnézni őket. Elég szépek voltak.
Az alapszínűk fekete volt, de ez a fény viszonyától is fügött. Az egyik kicsit kerekebb és nagyobb, míg a másik kisebb és véznább volt. De mindketten engem néztek, és mintha ezt mondták volna:
- Légyszi, légyszi engedj ki minket!
Nagyot sóhajtottam, és a másik kezembe fogtam az akváriumot, és megiramodtam a fürdő felé, ahol engedtem az akváriumba vizet, és bele is engedtem őket. Hálásnak tűntek. Komolyan.
Az akváriumot felraktam az íróasztalomra, az ablakhoz közel. Ott néztem még őket egy kis ideig, majd befeküdtem az ágyamba, és a szememmel a plafont kezdtem stírölni.
Anyám… hangyák és halak. Mi leszek én, állatmentő?!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.