Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. Fordulat

2011.06.19

 

Sakura


A szemeiben őszinte fájdalmat láttam, és még mást is: egy elkeseredett, szivárványszínű könnycseppet. Idegesen a szeméhez kapott és gyorsan megtörölte. A fiúk nem szeretnek gyengének látszani.

- Most nem maradhatok, mert megígértem Narutónak, hogy csak egy percre zavarlak – mondta zaklatottan. – Amúgy bocs, amiért így rád törtem, de nem bírtam volna reggelig várni. Borzalmasan idegesített, hogy hiszel Tayuyának, igaz minden okod meg van rá, hiszen alig ismersz; pont ezért szeretnélek megkérni valamire: Ha egy kicsit is számítok neked, találkozzunk holnap délután a parkban. Gyere kettőre a szökőkúthoz - én ott foglak várni. Nem magyarázkodni akarok, csak néhány dolgot elmondani, amit már rég meg kellett volna tennem. Ugye eljössz? – kérlelt.
- Nem tudom… - feleltem bizonytalanul.
- Azt a kevés hitelemet is elveszítettem nálad, igaz? – állapította meg keserűen.

Szótlanságomra csak egy csalódott sóhaj volt a válasz.

- Én azért várlak. Legalább adj egy esélyt nekem! – kérte újra.
- Rendben – suttogtam, csak hogy elmenjen.

Annyira össze voltam zavarodva! Abban az egyben viszont biztos voltam, hogy ez így nagyon nem jó. Túl erőszakos. Mindig eléri, amit akar. Most is utánam jött a fürdőszobába, tulajdonképpen betört éjjel a házunkba, mert fontos volt neki, hogy beszéljünk, de amúgy is mindig ilyen rámenős. Észrevettem, hogy ha valamit elhatároz, annak úgy kell lennie. Néha ez imponáló, néha viszont félelmetes benne.


Másnap csak tovább gyülekeztek az ellenérveim. Tény, hogy nagyon megkedveltem, de pont azért éreztem mellette kiszolgáltatottnak magam. A közelében mostanság mindig elgyengültem, mindent ráhagytam, mindenben engedtem neki. Ennek előbb-utóbb biztos kellemetlen következményei lettek volna, nem bízhattam abban, hogy továbbra is lovagias lesz, és nem használja ki.

Délelőtt valami zenecsatornát bámultam, és ment egy műsor a tini anyukákról. Hát nem volt rózsás életük! Egyből ő ugrott be megint, és a lány, akit állítólag teherbe ejtett. Tayuya egyáltalán nem volt szimpatikus nekem, de olyan hihetően beszélt róluk, ráadásul Sasuke nem is tiltakozott.
Idősebb nálam, Naruto szerint már sok barátnője volt, szóval lehet, hogy csak én csodálkoztam azon, hogy már ennyi lánnyal lefeküdt.


Ebéd után idegesen járkáltam a szobámban, nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Az eszem tiltakozott, a szívem viszont egyfolytában azt a gyémántként csillogó, szivárványszín könnycseppet idézte, ami szerintem nem bukkant volna fel egy rossz ember szemében. Végül belefáradtam a tipródásba, kikapcsoltam a telefonomat, és bebújtam a takaró alá. Majd meg szakadt a szívem, de elhatároztam, hogy nem megyek el a parkba, és Uchiha Sasukét örökre elfelejtem. Inkább átaludtam a délutánt, hogy még kísértésbe se essek.



Hétfő reggel Naruto úgy festett, mint egy jóllakott kandúr. Ragyogó mosollyal üdvözölt, szó nélkül kivette a kezemből a táskámat, és egész úton az iskoláig vidáman fütyörészett. Nem bántam volna, ha néhány dolgot megkérdezhetek tőle, mert egyszerűen nem volt kihez fordulnom, de olyan boldognak tűnt, hogy inkább nem nyaggattam a gondjaimmal.

Ebédszünetben aztán észrevette, hogy még a szokottnál is csendesebb vagyok, és akkor végre visszaereszkedett hozzám, pontosabban a rózsaszín felhőkből a földre. Beszélgetni próbált velem:

- Hallottam Hinatától, hogy Sasuke randira hívott, de te nem mentél el – kezdte két falat közt.
- Nem randi volt. Egyébként Sasuke azt mondta, hogy csak akkor menjek, ha valamit számít nekem. Gondolom, ez azt jelenti, ha akarok tőle valamit, és én nem igazán akarok – közöltem az elhatározásom.
- Amiatt, amit az az idegesítően affektálós csaj összehordott róla? – állt meg a szájában a kaja.
- Is – válaszoltam tömören. Szerintem Narutónak nem kellett magyarázni, hogy mennyire más világban élünk mi Sasukével, semmi közös nincs bennünk, csak mostanság néha-néha összefutottunk és kedves volt velem. Ennyi! Szerintem ez nála is csak egy szeszély vagy valami múló elmezavar lehetett, hogy egyáltalán észrevett. Biztos semmiben sem hasonlítok az ő nő ideáljára, például az első szerelmére, erre a Tayuyára. Én nem tudok egyik napról a másikra nagyvilági, bulizós csaj lenni, aki habzsolja az életet. Jobb szeretek a szobámban rajzolgatni, mangákat olvasni, filmet nézni és ábrándozni, még ha ez másnak kicsit unalmasan is hangozhat.
- Tizenhét évesen már elég sok fiú becsajozik, nem várhatod el mindenkitől, hogy szűz maradjon az esküvőjéig – morogta Naruto, és újra falni kezdett. Valahogy zavartnak is tűnt, mintha lenne még ehhez valami megjegyzése, de inkább magában tartaná.
- Köszi, hogy ennyire hülyének gondolsz! – csattantam fel. - Én is tudom, de attól még nem rohanok fiúzni, ha nem gond! Engem ez nem érdekel, te meg különben azt csinálsz, amit akarsz! – pukkadtam meg.
- Hát én tényleg nem várom meg az esküvő, de ha lehet, még azt se, hogy tizenhét legyek. Szeretjük egymást Hinatával, és ha ő is beleegyezik, akkor tuti nem mondok nemet, és ha úgy adódik, lefekszem vele. Miért is húznám a dolgot? Bolond lennék!
- Szereted? Hiszen csak most találkoztatok! – kiáltottam fel kissé túl ingerülten, mire hirtelen az ebédlőben mindenki felénk fordult.
- Ne ordíts már! És kérlek, ne kételkedj abban, amit mondtam! Miért ne szerethetném? Egész vasárnap együtt voltunk, és már a családja is elfogad – legalábbis nem etettek meg a kígyójukkal, és meg se lőttek most – tette hozzá, bár ezt nem igazán értettem, miért mondja.
- Akkor csak szexszeljetek nyugodtan! Egészségetekre! – pattantam fel a helyemről, mert iszonyatosan dühösített, hogy ezek szerint minden fiúnak csak ezen jár az esze.
- Sakura! – kiáltott utánam, de én már nem foglalkoztam vele, meg azzal sem, hogy rengetegen bámulnak. Az iskolában úgyis csodabogárnak tartottak. Elkeseredve futottam a mosdóba. Bemenekültem az első vécébe, és magamra zártam az ajtót. Sírtam. Annyira bántott, hogy mindenki másként gondolkodik, mint én, és engem senki nem ért meg. Már Naruto se…

A nap hátralévő részében tüntetően rá se néztem a szőkére. Igazából magam se tudtam pontosan, hogy mi bajom vele, csak mintha cserbenhagyott volna, pedig a barátságunkba a szerelmi életének elvileg nem kellett volna beleszólnia. Én valahogy mégse voltam képes lenyelni, hogy a szabadidejét innentől másra áldozza. Egy olyanra, akit most ismert meg, de máris fontosabb neki, mint én 15 év után. Éreztem, hogy igazságtalan vagyok vele, de akkor is duzzogtam.

- Holnap témazárót írunk matekból. Délután ne nézzem át veled? – kérdezte szerdán.

Meg kellett volna hatódnom, hogy még az értelmetlen hisztim ellenére is kedves, de ragaszkodtam a pukkadáshoz. Biztos voltam benne, hogy ha nem segít, akkor olyan egyest kapok, mint a ház, de a makacsságom győzött. Úgy tettem, mint aki meg se hallja, pedig napok óta ez volt neki is az első mondata hozzám. Persze, hiába tanultam éjfélig, másnap csak pislogtam a feladatokra, és pénteken a tanár ünnepélyesen át is nyújtotta az értékelhetetlen dolgozatot.
Egy feladatom se lett jó.


Az iskola kapujában újabb kellemetlen meglepetés várt. Hinata ácsorgott ráérősen a kerítésnek dőlve. Azt hittem, Narutót várja, de amikor meglátott, határozottan felém indult, el se tudtam kerülni.

- Szia Sakura! Beszélhetnénk? – támadt le. Egyből körbenéztem, hogy az unokatesója nincs-e a közelben véletlenül, mert ez a céltudatos viselkedés erősen Sasukéra emlékeztetett. Féltem, hogy a fiú kérte rá, hogy győzködjön, és leginkább attól tartottam, hogy megingok.
- Ha muszáj – feleltem idegesen, és csodálkozva bámultam a halovány orcára, amin most enyhe pír ült, mintha neki se lenne tulajdonképpen ínyére ez a társalgás, de kötelező lenne, mondjuk Naruto vagy Sasuke kedvéért.
- Gyere, itt megvárhatjuk Narutót – mutatott egy közeli padra. Sokan megbámulták, miközben velem sétált. Valóban feltűnő jelenség volt a mi egyszerű környékünkön, bár mindig szerényen viselkedett, nem hivalkodott a gazdagságával. A menő cuccaiban, az ultra rövid szoknyájában, a derékig érő, hosszú, fekete hajával eléggé felkeltette az iskolatársaim érdeklődését. Még a lányok is irigykedve bámulták.
- Miről akarsz beszélni? – tettem a flegmát, pedig nagyon zavarban voltam. Sasuke miatt eléggé bűntudatom volt, Naruto miatt meg szégyelltem magam.
- Csak szeretnélek megismerni, elvégre Naruto barátja vagy és eléggé elcsavartad az unokatesóm fejét – mondta, és halványan elmosolyodott, mikor látta, hogy én is elpirulok.
- Valamit félreérthettél… én nem csavartam el senki fejét, és a szőke hercegeddel se vagyok mostanában jóban – feleltem morcosan.
- Elárulom, hogy Sasuke sötétedésig várt a szökőkútnál, Narutót pedig nagyon bántja, hogy egy ideje nem találjátok a hangot, és mindenen összekaptok.
- Valóban? – lepődtem meg.
- Igen, szóval lehetnél velük türelmesebb!
- Naruto egy nagy majom, Sasuke pedig Tayuya szerint…
- Az a nő egy számító kígyó! Sasuke még csak 14 volt, amikor elcsábította, ráadásul bosszúból, mert Itachi dobta. Mit gondolsz, normális lány tenne ilyet? És Sorát is ő uszította Sasukéra. Már rég terhes volt a csaj, amikor járni kezdtek. Úgy gondolta, hogy az unokatesóm családja elég rendes, talán beveszik, hogy a kölyke Sasuke gyereke, és befogadják. Persze hamar kiderült a terve, ami szegény fiúnak csak újabb csalódást hozott. Ezek után természetesen nagyon meggondolta, hogy kivel is járjon, szóval tuti nem feküdt le fűvel-fával, mint ahogy Tayuya állítja. Én ismerem, még ha nem is túl közlékeny az érzéseivel kapcsolatban. Tudom, hogy csak a rendes lányokra hajt, és igyekszik tisztességesen viselkedni velük.
- Persze, hogy véded, hisz a rokonod! – ellenkeztem.
- Mikor 6 éves voltam rágót tett a hajamba és emiatt le kellett vágni egész rövidre. A kedvenc babámat pedig kibelezte, mert Nejivel operálóst játszottak. Annyira nem vagyok oda érte, hogy hazudjak az érdekében!
- Remélem, nem rólam beszélsz! – toppant elénk Naruto, és egy csókot nyomott a szájára. Láthatólag nagyon örült, hogy nyugodtan üldögélünk, és nem tépjük egymást.
- Szia! Persze, hogy nem rólad beszéltem! – mosolygott rá Hinata. A szerelmes pillantástól, amit váltottak, még a jégbefagyott pingvin kaki is azonnal gőzölögni kezdett volna. Reméltem, hogy nem hányom el magam a turbékolásuktól.
- Lenne kedved velünk jönni? A plázába készülünk – fordult újra felém Hinata, ami kicsit meglepett. Azt hittem, most, hogy előadta Sasuke védőbeszédjét, már gyorsan le akar pattintani, hogy Narutóval kettesben lehessenek.
- Tanulnom kell – feleltem zavartan, és indultam volna is, ha ez a makacs Hyuuga ivadék el nem kapja a karom. – Én is segíthetek a matekban, meg vásárolgathatnánk, vagy beülhetnénk a moziba. Éppen egy romantikus vígjáték megy, úgy hallottam, hogy azt szereted – kérlelt.
- Miért? – kérdeztem rá önkéntelenül. Egymillió éve jártam iskolába, de soha senki nem hívott még el sehova tanítás után.
- Mondjuk, mert a főszereplő – Ben Affleck – jó fickó, de ezt Narutóval nem tárgyalhatom ki – eresztett meg Hinata felém is egy cinkos mosolyt, hogy adjam be a derekam végre.
- Hát, a szüleim ma későn jönnek, szóval ráérek – motyogtam bizonytalanul, de a megingásomra azonnal lecsaptak.
- Jó buli lesz! – fogott kézen Naruto, míg a másik oldalon Hinata kapaszkodott belém, és húzni kezdtek a központ felé, nehogy meggondoljam magam.

Elé furcsa látványt nyújthattam köztük, kézenfogva vezettek, mintha a gyerekük lettem volna. Nem volt nálam pénz, így ők fizették a hamburgert, a fagyit, a mozijegyet és még korcsolyáztunk is, amit nagyon élveztem, mert még soha nem próbáltam. Féltem, hogy zavarni fogom őket, vagy megint egymásra tapadnak, és emiatt kínosan érzem magam, de nagyon rendesek voltak. Hinata folyton kérdezgetett, szóval tartott, hogy ne érezzem feleslegesnek magam, és mikor kiderült, hogy mindketten nagy Vampire Knight rajongók vagyunk, én is fölbátorodtam. Fölajánlottam neki, hogy kölcsönadom azokat a részeket, amik hiányoztak a gyűjteményéből. Örültem, hogy ő is nagy manga rajongó, és a korrepetálásért cserébe ezzel kedveskedhetek.

Minden olyan jól alakult. Valahogy elfelejtettem a duzzogást. Nem utáltam már Narutót, és nem gondoltam róla, hogy csak az izélésen jár az esze. Valahogy azt is megszoktam, hogy Hinata gyakran hozta fel Sasukét, és lassan belém beszéli, hogy nem rossz fiú ő. Talán nem is kellett erről nagyon győzködni, mert én is ebben reménykedtem, mióta meghallottam azokat a szörnyű rágalmakat.

Miközben Narutóéket néztem, ahogy néha szerelmes mosolyt váltanak, vagy boldogan összevillan a szemük, esetleg gyengéden megfogják egymás kezét, kicsit irigykedni kezdtem. A legfurcsább az volt, hogy nem voltam féltékeny. Már nem ezzel a szőke, szomszédfiúval szerettem volna én is ezt átélni, hanem egy éjfekete szemű, hamiskás mosolyú, helyes fiút képzeltem magam mellé. Őt, akinek nem adtam esélyt, mert megijedtem. Egyre jobban bántam, hogy meg se hallgattam, hanem az első akadálynál visszavonulót fújtam.

Már hazafelé indultunk, mikor az egyik műszaki üzlet kirakata előtt földbe gyökerezett a lábunk.

- Ez nem…? – nézte bizonytalanul Naruto az óriási kivetítőn a Híradó képeit, amit egy helyi banknál rögzítettek: „ Lövöldözés Konohában „ – futott a képernyő alján a cím.
- Az a keresztapám! – sikoltott fel Hinata.
- Itachi… - kaptam rémülten a szám elé a kezem, és éreztem, hogy nekem is kétségbeesett könnyek gyűlnek a szemembe.

„ Egy rendőr meghalt, három pedig súlyosan megsebesült „ – jött az újabb felirat. A hordágyon egyértelműen felismertem a vérben úszó fiút, míg Sasuke apukáját a mentőben mutatták, ahogy éppen az életéért küzdöttek. Hinata sírva borult Naruto nyakába, míg én a szívemre szorítottam a kezemet, és próbáltam nem elájulni.


Hinata egyből hazatelefonált. Mikor láttam a megkönnyebbülést az arcán, hatalmas kő gördült le a szívemről.

- Élnek! Itachi a vállán, a karján és az arcán sérült, a keresztapámat viszont azonnal a műtőbe vitték, és azóta semmi hír felőle. Én most bemegyek a kórházba, ott a családom is. Velem jöttök? – kérdezte remegő hangon.
- Persze – bólintottunk Narutóval.

Kicsit aggódtam a viszontlátás miatt, mert biztos voltam benne, hogy Sasuke nagyon haragszik rám, amiért nem mentem el a találkára, de most muszáj volt látnom.


Alig tudtunk bejutni a kórház bejáratánál tolongó újságírók hadától. Hinata apukája kijött értünk, hogy igazoljon, valóban a sérültek hozzátartozói vagyunk, nem holmi kíváncsiskodók. Hyuuga Hiyashi hatalmas, szikár ember volt, félelmetes, tekintélyt parancsoló ábrázattal, de amint túljutottunk az embergyűrűn, átváltozott aggódó apává. Szomorúan ölelte magához Hinatát, és próbálta megnyugtatni.


A műtő előtti folyosón rengetegen várakoztak, mert a lövöldözés minden sérültjét ide szállítottak. A tömegben azonnal észrevettem Sasukét és az anyukáját. Hinata hozzájuk sietett, mi pedig Narutóval a háttérből figyeltük, ahogy könnyek közt üdvözlik egymást. A megtört nő néhány mondatban elmesélte, amit az orvosoktól eddig megtudott, aztán zokogva magához ölelte a keresztlányát. Sasuke közben bennünket nézett. Nagyon megviselt volt ő is. Az arca még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, a szeme tompán fénylett. Hirtelen felém indult. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek: Várjam-e be ebben a feldúlt állapotában, vagy meneküljek? Mintha megérezte volna, hogy mire gondolok, szinte parancsolt a tekintete, hogy meg ne moccanjak. Mikor odaért, kézen ragadott, és a folyosó egy csendesebb szegletébe húzott.

Megijedtem tőle. Ahogy a falnak tolt, két jéghideg tenyerét az arcomra tapasztotta, hirtelen nem tudtam, mit akar. Közvetlen közelről a szemei vérvörösek voltak. A visszatartott könnyek mardoshatták, mert ugye egy fiú nem sírhat, még ilyenkor sem.

- Sajnálom. Rosszkor zavarok – motyogtam őszinte megbánással. Gondolhattam volna, hogy meg van most a maga baja, nem hiányzok a nyakára még én is. Minek tolakodtam ide!
- Dehogy zavarsz… Jó, hogy itt vagy! – suttogta, és lehunyt szemmel a homlokát az enyémnek támasztotta.

Nem haragudott. Azt hiszem, örült nekem, bár ebben a helyzetben ezt ugye nehezen mutatja ki az ember. Olyan gyengének tűnt most. A keze se béklyóba tartott, hanem inkább kapaszkodott. Eddig mindig ő vígasztalt engem, ijesztő érzés volt megtapasztalni, hogy ő is emberből van, és néha szüksége lehet gyámolításra. Annyira féltettem, hogy összeroppan, mert láttam rajta, hogy csak egy hajszál választja el a kiborulástól.


A karom ösztönösen elindult, hogy közel húzza, védelmezze. Fogalmam sincs, honnan szedtem a bátorságot, hogy én vigyázzak rá, de óvni akartam, tartani benne a lelket, hogy bizakodjon, ne gondoljon azonnal a legrosszabbra.
Hozzám bújt, éreztem, hogy remeg.

- Nem lesz semmi baj! A műtét biztosan sikerülni fog. A bátyád és az apukád szervezete nagyon erős, tuti hamar felépülnek majd – mormoltam a fülébe.
- Itt mindenki sír, és meg van rémülve – mondta Sasuke kétségbeesve.
- Ne törődj vele! Hinned kell bennük! Nem lesz semmi bajuk – bizonygattam újra, és megint magamhoz szorítottam, hogy érezze, nincs egyedül. Vele reménykedem én is.

Sokáig kapaszkodott belém, addig simogattam a hátát, míg végre kicsit lenyugodott. Kinyílt az ajtó és két orvos jelent meg. Az egyik, - mint kiderült - Itachit műtötte.

- Megnyugodhatnak! Semmilyen létfontosságú szerv nem sérült, csak nagy a vérveszteség – mondta. A másik orvos szavait nem hallottam, de a hozzátartozók, akikhez beszélt, zokogásban törtek ki. Ők biztos nem ilyen vigasztaló híreket kaptak.

Pár perc múlva Sasuke és az anyukája bemehettek Itachihoz, én addig csatlakoztam Hinatáékhoz. Bemutatta a bátyját és az anyukáját. Az anyukája kicsit idősebb volt Mikotónál, de nagyon hasonlítottak. Gondoltam, biztos jó testvérek voltak, ha a két család ilyen szoros viszonyt tart még most is egymással.

Itachi az intenzívre került. Csak pár percig lehettek benn nála a látogatók, de megkönnyebbülve hagyták magára, mert állítólag a körülményekhez képest jól volt. Most már Sasuke apukájáért idegeskedtünk. Őt műtötték a legtovább. Több mint egy óra múlva bukkant csak elő az orvosa, de szerencsére kimondottan bizakodó volt:

- A férje erős, mit a bivaly! Összefoltoztuk, és hamarosan újra boldogíthatja a családját, és védheti a rendet – mondta a doki mosolyogva.

Sasuke anyukája sírva borult a nyakába, én pedig örömmel szorítottam meg a mellettem ácsorgó sápadt fiú kezét.
- Látod! Már jól vannak! – mondtam lelkesen.
- Igen, igazad volt – engedett fel végre ő is.
- Nem szabad egyből a legrosszabbra gondolni, és könnyedén feladni minden reményt! – korholtam mosolyogva. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hogy a kezdeti riadalom után végre megnyugodhattunk, és ezt az örömöt nehezen tudtam magamban tartani. Vigyorogtam rá, mint a vadalma.
- Gyere ide! – húzott közel magához, és átölelt. Pirulva simultam hozzá, miközben Narutóék ott röhögtek rajtunk.
- Nem mész be megnézni apukádat? – kérdeztem zavartan, mert azt hittem, a szuszt is kiszorítják belőlem az erős karjai, mert annyira szorongatott, és ez elég kínos volt, tekintve, hogy az egész családja mosolyogva bámult bennünket.
- De, de szeretném… vagyis… azt mondod, nem szabad feladni könnyedén a reményt. Erről az jutott eszembe… Szóval, ha az apám és a testvérem már jól vannak, és hazamentünk anyával, utána esetleg…
- Bocs, hogy nem mentem el vasárnap! – vágtam bűntudatosan a szavába, és a szégyentől égő arcom a pulcsijába rejtettem. – Ma… ma nyitva hagyom az ablakot. Várlak – súgtam fülig pirulva.

 Előző

Következő

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.