Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. Utolsó felvonás

2011.06.19

 

Sasuke


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szerette a meséket. Képzeletben mindig hétfejű sárkányokkal küzdött, és a hosszú, ádáz csaták után természetesen fölényesen győzött. Jutalmul övé lett a fele királyság, és persze a gyönyörű hercegkisasszony is, aki olyan szép volt, mint a tündöklő napsugár.



Így kezdődött az életem, az én mesém.
Már iskolás voltam, de nem nőttem ki ebből, még mindig szerettem Tündérországban kalandozni. Arról álmodni, hogy hős vagyok, és az enyém lesz a legcsodálatosabb, legkülönlegesebb feleség a világon. Bújtam a mesekönyveket, néztem dvd-n, meséltettem édesanyámmal vagy a bátyámmal. Ha kifogytam a lehetőségekből, rajzolni kezdtem. Véres csatákat, lehulló sárkányfejeket, na meg magamat fényes páncélban, egy szilaj fekete paripán szárnyalva. Aztán egy kellemes, kora nyári délután megtaláltam a valóságban is azt a lányt, akiért érdemes volt harcba szállni.

Aznap focizni mentünk a parkba Itachival. Mivel jóval fiatalabb voltam nála, és a haverjainál, engem mindig csak kapusnak állítottak be. Eléggé utáltam, mert szaladozni jobb szerettem volna, de örültem, hogy egyáltalán bevesznek a csapatba. Közvetlenül a pálya mellett volt egy játszótér. Én a magam nyolc évével már kinőttem belőle, de nagy unalmamban, míg a kapuban ácsorogtam, az ott játszó gyerekeket figyeltem. Különösen egy aranyos, rózsaszín hajú kislány ragadott meg. Egyedül rajzolgatott valamit a betonra. Körülötte rengeteg színes kréta hevert szanaszét, ő pedig elmélyülten firkálgatott. Annyira figyeltem, hogy észre se vettem a közeledő labdát, ami szépen homlokon talált. A tesóm tanácstalanul hajolt fölém. Szabályszerűen kiterültem a hatalmas ütéstől, és éreztem, hogy óriási dudor készül nőni a fejemen. Aztán hirtelen kellemes hideget éreztem a lüktető helyen. A kislány hozott rá vizes zsebkendőt. Hálásan fogtam oda, jólesett a hűs borogatás. Máris nem fájt annyira az ütés helye. A többiek nevetni kezdtek, hogy elpirultam, miközben a lányt néztem, de hogyne néztem volna! Közelről még szebb volt, és teljesen elbűvölt a hatalmas zöld szemeivel. Szerettem volna megkérdezni, hogy hogy hívják. Mielőtt megszólíthattam volna, a körém gyűlő tömegben egy szőke, borzas kiskölyök tűnt fel.

- Szia, Sakura-chan! Addig könyörögtem, hogy mi is kijöttünk anyáékkal. Képzeld, szereztem két fakardot! Gyere, próbáljuk ki – ragadta kézen a kislányt, és egy pillanat alatt el is vonszolta magával.
- Gyógyulj meg – hallottam egy vékonyka hangot, de nem mertem volna megesküdni rá, hogy igaz volt-e, vagy csak én szerettem volna, ha az a kistündér hozzám szól.

Csalódottan ültem föl, le is pottyant a zsebkendő a homlokomról, és piszkos lett.

- Nem kéne visszaadni? – kérdeztem Itachit.
- Majd otthon anya kimossa, és legközelebb visszaadod neki.

De nem lett legközelebb. Minden nap nyúztam a bátyám, hogy vigyen ki, de onnantól ritkán láttam a kislányt, vagy ha ott is volt, állandóan azzal az idegesítő kölyökkel játszott, akkor pedig nem akartam odamenni hozzájuk. Pár év múlva aztán újra találkoztunk. Alig akartam hinni a szememnek, hogy ők még mindig együtt vannak. A fiú focizott, Sakura pedig minden meccsén ott volt. Nekem évről évre egyre több lány szurkolt, minél idősebb lettem, csak egyedül ő nem vett észre. Smaragdzöld szemei állandóan Narutót követték. Lassan már azért vártam annyira az iskolák közötti bajnokságokat, hogy figyelhessem őket. Észrevettem, hogy a kölyök tisztelettel néz rám, a meccsek közben néha pár mondatot beszéltünk, de csak a játékról, hisz ellenfelek voltunk. Biztos nem emlékezett a játszótéri esetre, de egyre több versenyemen láttam, ahol mindig gratulált. Sok időmet lekötötte az edzés, imádtam a harcművészeteket, de a focit se akartam hanyagolni, mert az az egy kapocs volt köztünk. Itachi milliószor ugratott, hogy szerelmes vagyok egy olyan lányba, aki nem is tudja, hogy létezem, de én nem törődtem vele. Kitartóan csak róla ábrándoztam.

Aztán jött Tayuya és mindent elrontott. A hormonjaimat könnyűszerrel befolyásolta. Gyorsan felnőttem mellette. Megtapasztaltam a vágyat és a keserűséget, a szerelem és a testiség közti különbséget. Mikor Itachi elmagyarázta, hogy csak kihasznált, az addigi jóságba vetett hitem hirtelen szertefoszlott. Sora után pedig végleg száműztem magamból azt a gyerekes gondolatot, hogy vannak jók és rosszak. Hogy aki gonosz, az külsőre is csúf és ijesztő, mint a mesében a vasorrú bába, és azonnal tudja mindenki, hogy tőle óvakodni kell. Nem, a lányok szépek voltak és első ránézésre kedvesek. Csak akkor derült ki a romlottságuk, az igazi énük, ha a fényes mázat kicsit megkapargatta rajtuk az ember. Pont azért szerettem egyre jobban Sakurát, mert ő évről évre nem változott. Mindig ugyanannak a jószívű kislánynak láttam, akit nem fertőzött még meg az élet csúnyábbik fele.


Sokat kérdezősködtem róla, nyomoztam utána, így egyre világosabbá vált, hogy számára csak a szomszédfiú létezik, aki teljesen kisajátította magának. Egy lány se tudta pótolni. Lassan nem is próbáltam valaki hozzá hasonlót találni, mert rájöttem, hogy lehetetlen. Soha senkiben nem találom meg azt, amit benne annyira becsülök. Irigyeltem Narutót, amiért ilyen szerencsés, hogy őt önmagáért szeretik. Nincs benne semmi különös, mégis Sakura olyannak fogadja el, amilyen. Bennem mindenki csak a híres bajnokot vagy a helyes srácot látta, a valódi énemre egy lány se volt kíváncsi. Jobbára csak arra kellettem, hogy dicsekedhessenek velem.

Ahogy telt az idő, egyre reménytelenebbnek láttam a helyzetem, ahhoz pedig nem volt bátorságom, hogy elé álljak. Féltem, hogy valamit rosszul csinálok, és egy életre elvágom nála magam. Tudtam, hogy senkivel se barátkozik, így nagy volt az esélyem, hogy velem sem akar. Emiatt csak tehetetlenül vártam a csodára, ami végül bekövetkezett.

Teljesen rá jellemző módon besétált egyedül az oroszlán barlangjába. Izgató ruhában: egy apró, rövid szoknyában, passzos felsőben - tökéletes naivsággal. Más lányokkal ellentétben nem hódítani jött ebben a dögös holmiban, amire kigúvadt minden férfi szeme. Nem! Úgy bujkált, kukucskált az oszlop mögött, mintha a játszótéren lennénk. Közben legalább tíz éhes szempár figyelte törékeny alakját, míg ő erről mit sem sejtve a szerelmét kereste. Hálát adtam az égnek, hogy valami belső késztetés folytán éppen arra mentem, és már akkor megláttam, amikor a tűsarkú szandáljában bebilleget a füstös klubba. Bele se merek gondolni, mi történhetett volna vele, ha nem én veszem pártfogásba, és nem a bátyám bandája vigyáz rá, akit a klubban mindenki tisztelt.

Annyira hirtelen ért, hogy itt a lehetőség. Fogalmam se volt róla hogyan hívjam fel magamra a figyelmet, hogyan marasztaljam, de a végzet a segítségemre sietett. Életemben nem örültem még úgy Hinatának, mint amikor elcsábította Narutót. Innentől reméltem, hogy végre Sakura segítségére lehetek, és legalább vigasztalhatom. Hogy leitassam, nem volt szándékos, csak az időt akartam húzni. Nem számoltam vele, hogy nincs hozzászokva, és gyorsan kiüti. Végül, ha bosszúból is, - hogy provokálja Narutót - megcsókolt…

Amikor a tétova ajkait megéreztem a számon, az első, tapasztalatlan próbálkozását, mélységes hálával gondoltam a szőkére. Legalább ennyi becsület volt benne, és nem használta ki a lány gyerekes rajongását. Boldog voltam, hogy nem szakította le előttem ezt az édes kis gyümölcsöt, és így velem éli át elsőnek Sakura ezt a csodát. Megrészegülve a tudattól, hogy az álmom teljesülhet, hogy ez a tündér mégis az enyém lehet, eléggé elrugaszkodtam a valóság talajától. Minden szavam igaz volt, amit neki meséltem arról az éjszakáról, de a lényeget elhallgattam. Én akkor éjjel szerelmet vallottam neki. Mindent elmeséltem az érzéseimről az első találkozástól kezdve a későbbi reménykedéssel töltött évekig. Láttam, hogy megérti, átérzi…
Aztán nekem adta magát.
Képtelen lettem volna oly sok évnyi várakozás után elutasítani, egyáltalán józanul gondolkodni. Odaadó volt, és a fájdalmat bátran viselte. Annyira büszke voltam rá, úgy összeillettünk, olyan boldog voltam, mert bármilyen hihetetlennek is tűnt, azt hittem, viszontszeret.

Másnap a keserű könnyek, a riadt tekintete, amikor meglátott - minden illúziómat szertefoszlatta. Az utóbbi hetekben számtalan kacskaringós utat bejártam, hátha eljutok a szívéhez, de se a szép szavak, se a határozott udvarlás nem vezetett sikerhez. Mindig csak Naruto, és Naruto. Nem volt rossz srác, de gyűlöltem, hogy Sakura így függ tőle.

Tehetetlenségemben csak hibát hibára halmoztam, emiatt tegnap alapos fejmosásban volt részem. A szöszi megelégelte a próbálkozásaimat, és kioktatott, hogyan kellene bánnom a védencével. Jogos volt, igazából hálás voltam érte, amiért a sorozatos hülyeségeim ellenére segíteni próbált. Miközben hol szidott, hol tanácsokat adott, azt is megértettem, hogy Sakurát testvéreként szereti. Ma arra is rájöttem, hogy Sakura se érez iránta másképpen. Örülnöm kellett volna neki, de úgy éreztem, ettől se lett jobb a helyzetem. A Vidámparkban sok dologra rájöttem. Láttam, hogy Sakura egyáltalán nem féltékeny Hinatára, tiszteli a kapcsolatukat Narutóval, nem zavarja, ha járnak, de attól engem még nem szeret jobban. Utólag még azt is bántam, hogy berángattam abba az ostoba barlangba, és valami vallomásfélét akartam kicsikarni belőle, mintha neki kötelező lenne ugyanúgy éreznie, mint nekem. Hát, mint kiderült, nem is érzett úgy…


Csalódtam magamban. Csalódtam az életben és az álmaimban. Azt hittem, ha végre mellette lehetek, akkor elérem őt. Nem sikerült. Hiába érezte jól magát velem, amikor öntudatlanul kényeztettem, ha ébren volt, csak bizonytalanságot láttam a szemében, nem szerelmet.



Nyomasztó volt az éjszaka csöndje, annyira egyedül éreztem magam. Órák óta járkáltam elkeseredetten. Azon gondolkodtam, mit próbálhatnék még meg, hogy változtassak ezen. Hogy Sakurának ne csak a barátja legyek, hanem igazán szeressen. Végül az ablaknál kötöttem ki, és csillagok segítségét kértem. Vagy jó lett volna egy tündér, esetleg Isten, de örültem volna a bátyámnak is, ha valami hasznos tanácsot ad.
Egyszerűen nem akartam feladni.


Végül valaki meghallotta a fohászkodásom. Valami furcsa nesz vonta el a figyelmem az ég kémleléséről.

A mesékben nem a királyfi szokott felmászni a királylányhoz?

Bizonytalanul hajoltam kintebb az ablakon, mert nem akartam hinni a szememnek. Egyszerre lettem határtalanul boldog és iszonyúan rémült. Semmi kétség, Sakura araszolt fölfelé a házunk falán macska ügyességgel, de ez baromi veszélyes mutatvány volt. Meg se mertem szólalni, nehogy megijesszem, és leessen. Aztán amikor már majdnem elért az ablakomig, hirtelen elengedte a párkányt, és ha nem kapok utána, a földön köt ki.

- Sakura, ne kapálózz! – szóltam rá ijedten, mert attól féltem, hogy a ruhája kicsúszik az ujjaim közül.
- Köszi – mondta vigyorogva, szemernyi félelemérzés nélkül. Úgy tűnt, tökéletesen bízik bennem, meg se fordult a fejében, hogy ne tudnám megtartani. Éreztem, hogy újra eltölt a remény. Ez a bizalom hatalmas erőt adott. Mikor behúztam az ablakon, a szívem még mindig összevissza kalapált a sokktól, pedig végre biztonságban tudhattam.
- Hogy jut ilyesmi az eszedbe? – ráztam meg dühösen.
- Még kb. negyven percig fiú nap van. Gondoltam, jó lenne addig a kedvedben járni – jelentette ünnepélyesen jövetelének okát.
- Ezt nem hiszem el! – szorítottam idegesen magamhoz. – És ha valaki útközben neked esik, vagy leesel innen? Soha többet ne csinálj ilyet, oké? – veszekedtem vele, de közben simogattam, élveztem az illatát, a hozzám simuló teste melegét. Nem tudtam betelni az élménnyel, hogy itt van. Képes volt átjönni hozzám önszántából ennyi veszélyt vállalva, csak hogy örömet szerezzen.
- Hoztam olajat – közölte vidáman.
- Mit hoztál? – lepődtem meg. Ebben a felfokozott idegállapotban nehezen követtem a kusza gondolatmenetét.
- Masszázs olajat. Naruto adta. Szerinte örülni fogsz, ha ezzel bekenlek. Állítólag a fiúk szeretik az ilyet.
- Haruno Sakura… te tényleg hihetetlen vagy – suttogtam elképedve.
- Kezdhetjük? – érdeklődte mosolyogva.
- Mit is? – jöttem zavarba a határtalan lelkesedésétől. Egyszerre csapongtak a gondolataim a múlt kétségei, a jövő reménysége, és a jelen boldogsága közt. Szinte alig fogtam fel emiatt, mit mond.
- Hát megmasszírozlak – felelte fülig érő szájjal.
- Értem – egyezett bele, de a fantáziám máris három lépéssel előrébb járt.

Ma a Vidámparkban, a kudarcba fulladt szerelmi vallomás után rájöttem, hogy mi ketten nehezen boldogulunk a szavakkal. A tetteink sokkal beszédesebbek. Nagyon izgultam, hogy valamit elrontok, de végül elhatároztam magam. Ma éjjel eldől a sorsunk. Mindent vagy semmit- gondoltam -, amikor előkészültem. Tudtam, hogy már benne is él az a szenvedély, ami engem fűt évek óta utána. Megtapasztaltam, hogy ő is tud nő lenni ízig-vérig, csak szembesítenem kellett ezzel. Ledobáltam magamról mindent. Úgy álltam ott vele szemben anyaszült meztelenül, mintha tálcán kínálnám magam, és azt akartam, hogy kapjon utánam. Akarjon engem.
Féltem a kudarctól, a visszautasítástól vagy attól, hogy megijesztem, de nem akartam eltakarni a testem. Ez is én vagyok. Szerettem volna, ha elfogad, ha ő is mindent szeret bennem, amilyen vagyok, mert én is imádtam őt a feje búbjától a kislábujjáig. Mindenét…

Regényt lehetett volna írni a pillantásáról. Először az arcom nézte, aztán a tekintete egyre lejjebb siklott. Elpirult, de kíváncsian méregetett. Biztos voltam benne, hogy mindezt úgy éli meg, mintha életében először látna. Tényleg nem emlékezett semmire, és most nehezen fogtam vissza a mosolyom a csodálkozásán. Reméltem, hogy kellemesen csalódott. Aztán felfeküdtem az ágyra, közben éreztem, hogy minden mozdulatom árgus szemekkel figyeli. Nagyon megleptem vele, hogy levetkőztem, de arra vágytam, hogy szokja ezt a helyzetet, és hamar kövesse a példám.

- Az ilyenfajta olajokra allergiás vagyok, tiszta kiütés leszek tőle, a szagát is utálom. Inkább hanyagoljuk. Az is tetszeni fog, ha csak simán megmasszírozol – dünnyögtem, miközben kényelmesen elhelyezkedtem.

Kicsit várnom kellett, míg összeszedte magát és utánam jött. Éreztem, hogy besüpped mellettem a matrac. A derekam mellé térdelt és hamar jött az apró, meleg kis tenyere, hogy először finom mozdulatokkal a vállam dörzsölje. Ettől azonnal beindult az altáji vérkeringésem. Míg ő gyanútlanul masszírozott, nekem egyre kényelmetlenebbé vált a hason fekvés. Lassan a matracot döfködtem kínomban, annyira felizgatott, pedig nem is csinált semmi különöset. Vagy mégis? Már maga a tudat, hogy ő ér hozzám, lángra gyújtotta a testem.

- Ez rossz neked? – kérdezte bizonytalanul, és megállt.
- Miért gondolod? – fordultam csodálkozva felé.
- Mert fura hangokat adsz. Mintha fájna.
- Dehogy… kimondottan kellemes, amit csinálsz, de mit szólnál, ha most helyet cserélnénk?

Szinte hallottam a fogaskerekeket kattogni az agyában, míg kielemezte a kérésem értelmét, majd elpirult. A síri csöndet apró csipogás törte meg. Az órám éjfélt jelzett.

- Vége a fiú napnak. Annyi mindent tettél ma értem, szeretném ezt most viszonozni – kérleltem.

Szemem ösztönösen a komódra tévedt. Egy áttetsző kristályvázában ott tündökölt a fehér rózsa, amivel előző éjjel az egész testét végigcirógattam. Követte a pillantásom, és még pirosabbá vált. Eperszín ajkai enyhén elnyíltak a döbbenetes felismeréstől, hogy valóban megtörtént az, amit ő álomnak vélt. Rám nézett, aztán megigézve a virágért indult. Felültem az ágyon, úgy figyeltem, ahogy óvatosan a kezébe veszi, és megérinti a selymes szirmokat.

- Életem legszebb álma volt – szólt megilletődve.
- Valóságosan megélni még csodálatosabb – feleltem komolyan.

Hozzá léptem, és elvettem tőle a virágot. Visszatettem a komódra, aztán megfogtam a két kezét, és a mellkasomra helyeztem őket, hogy a tenyerével érezze, milyen izgatottan lüktet.

- Most ébren vagy, és eldöntheted, mit szeretnél. Én téged akarlak elég nyilvánvalóan. Az apró kezed – csókoltam a tenyerébe – a csillogó, smaragd szemeid – hintettem puszit a szemhéjára – és a hajad, a füled, a nyakad, a vállad és az összes testrészed – puszilgattam végig. – De legjobban a szívedre vágyom, hogy helyet kapjak benne. Ha kellek neked, én is mindenemet odaadom, mert nagyon szeretlek – csókoltam meg.

Válasz helyett visszacsókolt. Ujjai a hajamba markoltak, ahogy lehúzott magához és lázasan viszonozta a szenvedélyes ostromot. Hagyta, hogy az ölembe vegyem, az ágyhoz vigyem, és csókolózás közben vetkőztetni kezdjem. Mikor derékig lekerült róla minden, gyengéden lefektettem, és így folytattam tovább a ruhák hámozását. Zavarban volt, de tűrte. Ajkait izgalmában finoman beharapta, ahogy a bugyiját is húzni kezdtem lefelé.

- Nem nevetsz ki, ugye? – kérdezte félénken. Tudtam, mire gondol.
- Először kicsit megleptél, de ha a hajad lehet rózsaszín, akkor a puncid is lehet csupasz, mint egy kislányé. Nekem kimondottan tetszik így, nagyon aranyos – mondtam elfúló hangon, és máris csókolgatni kezdtem a lábujjait, hogy a kecses vádliján tovább haladva eljussak a combja belső feléig, onnan pedig az említett helyig.
- Ez kínos – suttogta.
- Finom lesz – ígértem, és óvatosan megnyaltam.

Mindig úgy gondoltam, hogy jobb adni, mint kapni. Az ő öröme százszorosan hatott az én érzékeimre. Csak akkor merültem el csodálatos ölében, amikor már többször szétolvadt a karjaimban, és biztos voltam benne, hogy nem okozok neki fájdalmat. Kéjes sóhajokkal fogadott, amikor a testem óvatos lökésekkel kitöltötte az övét. Lassú mozdulataim közben összekapcsolódott a tekintetünk, és a szemei forró szerelemmel csillogtak. Ettől a pillantástól szárnyakat kaptam. Túlcsorduló érzelmeim átrántottak a megsemmisülésbe. Boldogan lebegtem a gyönyör országában, és amikor hosszú élvezetem után újra kinyitottam a szemem, a saját boldogságomat láttam Sakura smaragdjaiban visszatükröződni.
Egyformán éreztünk.



Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki elérte az álmait. Legyőzött pár gonosz boszorkát, levágott néhány fejet a saját démonjai közül, és végül hosszas küzdelem után elnyerte méltó jutalmát. Mivel mostanában ritkán osztogatnak fele királyságot, megelégedett egy igazgatói székkel is, mert nagy volt a család, és etetni kellett valamiből a sok éhes szájat. Otthon egy szépséges, rózsaszín hajú feleség várta, aki minden nap ugyanolyan kedves és türelmes volt a munkából hazatérő, megfáradt urával, mintha még nászúton volnának. Az érzéseik egymás iránt az évek során mit se koptak. Ha este aludt végre az öt csemete, tulajdonképpen ugyanúgy viselkedtek újra, mint a mézesheteikben. (Azért is volt már öt gyerekük, és nem tiltakoztak volna a hatodik ellen sem.) Szeretetben és boldogságban éltek, amíg meg nem haltak.


Itt a vége, fuss el véle!

Előző

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.