Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. Álompár

2011.06.19

 

Sakura


Miközben egyre nagyobb átéléssel soroltam az elveimet a felelőtlen szexről, Sasuke úgy vált egyre zavartabbá.

- Sakura… te már nem vagy szűz… vagyis… Azt akarom mondani, hogy történtek köztünk bizonyos dolgok - bökte ki végül.

Bizonyos dolgok?
Most valószínűleg nagyon ostoba arcot vághattam. Hosszú csönd következett, amikor csak bámultuk egymást. Ő azt nézte, hogy hogyan fogadom a hírt, én azt találgattam, komolyan beszél-e, vagy szokás szerint megint ugrat. Mikor felfogtam a szavak értelmét, és hogy nem viccel, a kezem ösztönösen mozdult. Hatalmas pofon csattant az arcán. A tenyerem helye vörös foltot hagyott rajta, de meg se rezzent, csak idegesen leszegte a fejét.

- Már régóta beszélni akarok veled erről, de sose volt alkalmas. Sajnálom. Nincs semmi mentségem rá, csak az, hogy fiúból vagyok – mondta őszinte bűntudattal.
- Hogy tehetted? – suttogtam csalódottan, és eleredtek a könnyeim, mint mindig, amikor tehetetlennek éreztem magam. Egy világ omlott össze bennem. Tényleg képes volt így kihasznált, és én ennyire felelőtlen voltam? Kétségbeesett gondolatok cikáztak a fejemben. Valahogy tudtam! Éreztem, hogy nem stimmel valami azzal az éjszakával, és nem véletlen, hogy azóta a nyomomban jár.
- Azt hittem, hogy tisztában vagy vele, mit teszel.
- Leitattál. Másnap még a nevedre se emlékeztem! Ilyen állapotban hogy lehettem volna vele tisztában?– kiabáltam elkeseredve.
- Halkabban! – csitított, és próbált az ölébe húzni.
- Ne érj hozzám! – sziszegtem, és az ágy legtávolabbi sarkába húzódtam tőle.
- Sakura! Magamra vállalom a felelősséget, de tudnod kell, hogy a dolgok nem így működnek. Ketten kellettünk ahhoz, hogy így belemelegedjünk a dolgokba.
- Még a végén rám kennéd, hogy én vagyok a hibás? – akadtam ki.
- Nem ezt mondtam! – felelte dühösen. – Csak arra céloztam, hogy te is benne voltál. Eszembe se jutott volna odáig elmenni, ha te nem akarod.
- Szerinted tudtam, hogy mit teszek? – kérdeztem felháborodva.
- Igen, szerintem tudtad – felelte őszinte meggyőződéssel.
- Ezt nem hiszem el! – suttogtam, és egyszerűen legyűrt a pánik.
- Ne sírj! – törölte meg az arcom, és hiába tiltakoztam, ledöntött az ágyra, magunkra húzta a takarót és szorosan ölelt a paplan alatt, míg hüppögtem. Közben a hajam simogatta, és csendesen nyugtatgatott, de alig értettem, miket mond, mert egyre ostoroztam magam, hogy milyen szörnyűséget tettem.
- Utállak! – mondtam végül, mert jobban nem tudtam kifejezni a megvetésem.
- Dehogy utálsz. Ha így lenne, akkor nem lettél volna velem. Éppen te mondtad az előbb, hogy csak azt engeded közel magadhoz, aki számít.
- Ezt nem rád értettem, vagyis nem egy olyanra, aki aljas módon kihasznált!
- Most igazságtalan vagy, de csak azért, mert semmire nem emlékszel. Vagyis elég hihetetlen számomra, hogy minden kiesett, mert egyáltalán nem tűntél részegnek.
- Akkor végre felvilágosítanál, hogy hogyan kötöttünk ki az ágyadban? Én ugyanis tényleg csak arra emlékszem, hogy lassúztunk a buliban, aztán másnap melletted ébredtem meztelenül. Mellesleg elég megalázó volt, életem legszörnyűbb pillanata – vádaskodtam, közben rendületlenül zokogtam, és a pólójába bújtam, mert még mindig szorosan ölelt.
- Elmesélem, és esküszöm, hogy igazat mondok! Én először tisztességesen haza akartalak kísérni, de te eléggé fel voltál dobódva. Egész úton nevetgéltél, és rengeteget beszéltél. Amúgy nagyon aranyos voltál! – puszilt homlokon. - Aztán felmásztál egy hatalmas gesztenyefára. Egyszerűen előre futottál, és mire utolértelek, már fenn is ültél egy vékony ágon. Fogalmam sincs, hogy sikerült abban a cipőben és ruhában, de villámgyors voltál, mint egy mókus. Nem tudtalak onnan lekönyörögni, utánad meg hiába másztam volna, mivel kettőnk alatt biztos letörik az ág. Szóltam Itachinak, aki értünk jött kocsival, és a fa alá parkolt. Éppen szolgálatban voltak apámmal. Apámat kicsúfoltad, és azt mondtad, hogy egy morgós medve, mert szigorúbban szólt rád. Szegény öreg eléggé meg volt ijedve, hogy leesel. Itachinak viszont csináltál egy gesztenyefigurát míg fenn csücsültél, és próbáltunk téged mindenfélével lecsalogatni. A bátyám azóta is őrizgeti azt a babát, és szokta mondani, hogy nálad kellemesebb őrülttel még nem találkozott – paskolta meg a fejem. - Szóval, a járőrkocsi tetejére állva végre leszedtünk, erre megint futhatnékod támadt, és legközelebb a szökőkútnál találtunk rád. Már csurom víz voltál, ezért mondta apám, hogy inkább vigyünk hozzánk, anya majd rendbe szed, mert ha így meglátnak a szüleid, akkor biztos engem okolnak majd. Otthon anya eléggé meglepődött, mert soha nem vittem még haza lányt, de örömmel segített neked. A szobámba kísért, vitt száraz ruhát, hogy öltözz át. Te le is vetkőztél, de egyszerűen bebújtál az ágyamba, és mire visszament hozzád, már aludtál is. Kimosta a holmid, és kiterítette a nappaliban. Felvette a fűtést, hogy hamar megszáradjanak, aztán megbeszéltük, hogy korán reggel felébresztünk, és hazakísérlek. Mesélted, hogy az ablakon szöktél ki, és otthon nem is sejtik, hogy nem vagy a helyeden, így azt reméltük, hogy időben visszajutsz, és persze megfelelő állapotban leszel már addigra. Én lefeküdtem Itachi ágyába, anyáék szobája meg a földszinten van. Ezért ő nem is hallotta, mikor beszélni kezdtél. Azt hittem, felébredtél, és valami baj van, vagy megijedtél, hogy idegen helyen találtad magad. Bementem hozzád és kérdezgettelek. Normálisan válaszoltál, így eszembe se jutott, hogy nem vagy magadnál, vagy másnap nem fogsz emlékezni semmire. Abban én voltam a hibás, hogy melléd feküdtem. Először csak beszélgettünk, de te csókoltál meg először. Nem volt rajtad semmi, és gyönyörű voltál, nagyon csábító, kívánatos. Így történt.
- Ez olyan szörnyű! Soha többet nem megyek hozzátok. Mit gondolhat rólam a családod – mondtam szégyenkezve.
- Már voltál azóta nálunk, és láttad, hogy hogyan fogadtak. Semmi gond nem volt, igaz?
- Igaz – jutott eszembe.
- Szeretnél még valamit tudni? – simogatta meg az arcom, és gyengéden lepuszilgatta róla a könnyeket, de én még mindig durcásan néztem azokba a csodálatos éjfekete szemeibe.
- „Az” milyen volt? – kérdeztem feszengve. Éreztem, hogy lángolok zavaromban, de tudnom kellett.
- Csodálatos.
- Én nem hiszem el, hogy valami történt. Reggel tiszta volt a lepedő alattam, semmit nem láttam rajta, pedig annyit még én is tudok, hogy elsőre…
- Mert én kicseréltem. Nem szoktam becsapni a szüleimet, de ha anya meglátja, akkor nagyon nagy balhé lett volna. Másnap reggel, mikor arra ébredtem, hogy keservesen sírsz, akkor jöttem rá, hogy gond van. Eléggé kiakasztott, hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Nem gondoltam, hogy megbánod, vagy azt se tudod, mi történt köztünk. Azért hagytalak elmenni, mert gondolkodnom kellett. Én tényleg azt hittem éjjel, hogy tisztában vagy vele, mit csinálsz, hogy tetszem neked és akarod ezt az egészet. Örültem, hogy összejöttünk. Később eléggé csalódott voltam, hogy más az ábra.
- Akkor a bűntudat miatt jártál a nyakamra?
- Ilyen ostobaságot gondolni! – korholt. - A bűntudat miatt egy fiú se strapálná magát. Amúgy gondolj bele! Ha csak ki akartalak volna használni, még kapóra is jön, hogy nem emlékszel semmire. Én viszont azt szerettem volna, ha emlékszel és folytatjuk.
- Annyira jó volt? Azt nem hiszem. Én mindig, mindent elszúrok.
- Ezt nem mondanám! Jól táncolsz, remekül mászol fára, és tökéletesen ütsz a baseballütővel – sorolta az erényeimet vigyorogva.
- Hát ezek tényleg remek tulajdonságok! Büszke is vagyok magamra – duzzogtam, hogy ilyen jól szórakozik rajtam.
- Nem tudom, miért nem hiszed el, hogy téged nagyon-nagyon lehet szeretni – súgta, és rám feküdt, hogy megcsókoljon. Persze a két csuklóm megint lefogta, nehogy tiltakozzak.
- Miért kell neked mindig kihasználni a testi fölényed, ha akarsz valamit? – kérdeztem vissza, mikor levegőhöz jutottam két csók közt.
- Mert te valóban más vagy, mint a többi lány. Neked hiába villogtatom a sármos mosolyom, vagy pózolok a legfeszesebb farmeromban, észre se veszel. Muszáj határozottabbnak lennem veled – magyarázta.
- Ez nem igaz.
- Pedig az első pillanattól úgy érzem, hogy csak én loholok utánad.
- Anyukám szerint nehezen fejezem ki magam.
- Akkor most segítek neked, hogy végre dűlőre jussunk, mert belőled másképp elég nehéz bármit is kiszedni. Szóval felteszek néhány egyszerű kérdést, és csak azt kell rá válaszolnod, hogy igen. Rendben?
- Igen – bólintottam, és halványan elmosolyodtam, hogy milyen rámenős már megint.
- Szeretsz velem lenni?
- Igen – feleltem elpirulva.
- Bejövök neked?
- Igen.
- Ugye fontos neked, hogy olyannal feküdj le először, akit szeretsz és jártok egymással, nem csak egy egyéjszakás kaland az illető?
- Igen, de ez most már mindegy, nem? – vetettem fel értetlenül.
- Most én kérdezek! – intett le. – Szóval jársz velem? – tette fel máshogy fogalmazva a kérdést.
- Hát, ha tényleg ezt akarod – egyeztem bele, közben pedig olyan hevesen vert a szívem, hogy majd ki ugrott a helyéről. Alig tudtam elhinni, hogy valóban ezt akarja.
- Helyes! – mondta elégedetten, és jutalmul egy újabb csókot kaptam. Ez sokkal hosszabb és szenvedélyesebb volt, mint az eddigiek. Minden porcikám beleremegett.
- Randizol ma velem? – folytatta aztán a faggatózást, hogy percek múlva elváltunk.
- Igen – válaszoltam bágyadtan.
- Kettőre érted jöhetek?
- Igen.
- Levehetem a bugyidat? – Erre egyből magamhoz tértem.
- Akarsz még egy pofont? – kérdeztem vissza felháborodva. Persze képtelen voltam haragudni. Valahogy számítottam rá, hogy nem bír magával és a végén megint ide lyukadunk ki, de most nem hagytam magam csőbe húzni. Gyorsan lefogtam a kezét, amikor már a pólóm alá szemtelenkedett és a derekam simogatta.
- Oké! Jó leszek – nyomott nevetve egy puszit megint a homlokomra, és végre lekászálódott rólam. A szemem a hegyesedő alsónadrágjára tévedt, aztán majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy ilyen nyilvánvalóan bámulom. Rendes volt, mert nem szólt semmit, csak mosolygott a zavaromon, és a farmerjáért nyúlt.
- Délelőtt a kórházban leszek, de akkor kettő felé átjönnék érted. Elmehetnénk valahová – mondta, miközben öltözködött.




Egész délelőtt a konyhában segítettem. Olyan gyorsan eljött a randi ideje, hogy átgondolni se volt időm a fejleményeket. Anyukám rettentően boldog volt, amikor meghallotta, hogy megint Sasukéval találkozom. Kedvelte őt. Szoknyát húzott rám, kisminkelt, de a számat nem engedtem neki kirúzsozni, helyette csak egy kis szájfényt tettem fel, azt is inkább az íze kedvéért, mert epres volt, amit nagyon szerettem.

Pontban kettőkor megszólalt a csengő. Mikor megláttam az ajtóban toporgó csinos fiút, újra beugrott, hogy mi történt köztünk. Nehezen fogadtam el a dolgot. Gyakorlatilag még mindig alig hittem, hogy tényleg igaz, és mi valóban lefeküdtünk.

- Szia! Mi ez a pirulás? Baj van? – húzott magához, hogy üdvözlésül megcsókoljon, aztán kíváncsian méregetett.
- Semmi. Vagyis… csak eszembe jutott, hogy te már alaposan ismersz, és ez annyira kínos – szaladt ki a számon.
- Ha akarod, akkor te is alaposan megismerhetsz… újra. Akár még ma éjjel – ajánlotta, és gyorsan elhajolt, mielőtt megcsaphattam volna.
- Hogy van apukád és Itachi? – váltottam témát, mert nem akartam többet arról az éjszakáról beszélni, és ilyen sikamlós dolgokról társalogni.
- Már mindketten jól vannak. Túl jól! – felelte nevetve. - Egy szobában fekszenek, és kiakasztják a nővéreket.
- Ez jó hír! - mosolyodtam el. - Anyukád is biztosan nagyon örül. Amúgy hova megyünk?
- Hova szeretnél?
- Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. Nem igazán tudtam, hova járnak az emberek randizni.
- Mit szólsz egy romantikus sétához a parkban? – kérdezte, és már húzott is magával.

Eddig el se tudtam képzelni, hogy egy sima séta a város parkjának ős öreg fái közt mitől lesz romantikus, de most valahogy minden másnak tűnt. Fényes nappal kézenfogva sétálgatni egy fiúval, merőben szokatlan élmény volt. Eleinte nem is érdekelt, hogy merre járunk, mert egyfolytában az ismerősöket fürkésztem. Idegesített, hogy valakivel esetleg összefutunk. Zavartan gondoltam arra, hogy vajon mit szólnának az osztálytársaim vagy a tánccsoport tagjai, ha meglátnának. Biztos csodálkoznának, hogy a magának való csodabogárnak hogyan lehet barátja. Ráadásul egy ilyen helyes srác. Éreztem, hogy csak egyre vörösödöm, mert sokan megbámultak bennünket, és kedvesen ránk mosolyogtak. Sasuke visszamosolygott, de én nem igazán tudtam erre értelmesen reagálni. A keze, ahogy fogta az enyémet már szinte sütött, és lassan rá se mertem nézni, mert attól féltem, a gondolataimba lát, és rájön, hogy milyen butaságok járnak a fejemben.

- Nagyon szótlan lettél – állapította meg, mintha tényleg a gondolataimba látna. Zavartan a kezünkre néztem, de nem mondhattam el, hogy éppen min aggódom. Biztos gyerekesnek tartaná.
- Melegem van – motyogtam, és megálltam, hogy kibújjak a kabátomból. Az őszi napfény tényleg kellemesen simogatott, de én úgy éreztem, menten megfőlök, pedig olyan jó idő azért nem volt.
- Lázas vagy? – nyúlt Sasuke egyből a homlokomhoz, mert ő is észrevette, hogy valami nem stimmel velem.
- Á, biztos nem, csak… - hirtelen nem is tudtam volna elsorolni azt a rengeteg furcsaságot, amit magamon tapasztaltam. Például olyan gyönyörűnek láttam a szemeit. A fekete kapucnis pulcsijában annyira vagány volt, és amikor engem nézett, mintha kispillangók röpdöstek volna a hasamban, a szívem meg majd ki akart ugrani a helyéről. És ez a bizsergető forróság az egész testemben… - lehet, hogy tényleg beteg leszek – gondoltam rémülten.
- Gyere, üljünk le! Pihenj egy kicsit – vezetett egy padhoz, amin már ült egy idős házaspár. Fogalmam se volt, hogy gondolja, mert kettőnknek nem volt elég hely, de hamar megtudtam. Illedelmesen köszöntünk, aztán Sasuke melléjül telepedett, és egyszerűen az ölébe húzott. Olyan gyorsan történt, hogy ijedten kapaszkodtam a kabátomba, hogy legalább azzal takarjam a kivillanó combjaimat a felcsúszó szoknya miatt. Az öregek kíváncsi mosollyal figyeltek bennünket, mint a sok járókelő tette idefelé jövet.
- Mit néznek rajtunk annyira? – súgtam Sasuke fülébe, mert már nagyon idegesített.
- Biztos azt, hogy leetted magad – felelte komolyan.
- Hol? – néztem le a ruhámra egyből, erre orvul megfricskázta az orrom, mint egy kisgyereknek. Nagyon bosszantott, hogy bedőltem, de őt remekül mulattatta.
- Nyugi! Minden rendben van rajtad – súgta vissza. - Egyszerűen szeretik bámulnia fiatalokat. Ne is törődj velük – súgta vissza aztán, és kihasználva, hogy közelebb hajoltam hozzá, egy apró csókot lehelt a számra.
- Ezt is látják! – morogtam vele elpirulva.
- Hagy lássák! – nevetett gondtalanul.

Végül szép délutánt töltöttünk együtt. Etettük a hattyúkat, elmentünk egy cukrászdába, de az a fura, szorongató érzés csak nem múlt el. Ez az egész kellemes is volt, meg nem is. Szerettem is a közelében lenni, meg feszélyezett is. Minden mozdulatát alaposan megfigyeltem, mert igyekeztem rájönni, vajon mire gondolhat. Minek köszönhető az a sok hamiskás félmosoly, amikor engem néz, szinte majd fel fal, úgy bámul. Próbáltam kitalálni, hogy mi a terve velem, de búcsúzásig semmire se jutottam. Végig kedves volt velem a randin, feltűnően udvarias, kivételesen mellőzte a nyomulást, viszont amikor az ajtónk előtt elköszöntünk, olyan heves csókkal engedett csak el, mintha addig visszafogta volna magát.

- Éjjel beengedsz? – kérdezte különös szenvedéllyel, és láttam rajta, hogy nagyon jönni akar.



Naruto


Este hét körül váratlan vendégem érkezett. Fürgén araszolt befelé az ablakomon. Éppen a fürdőből jöttem és csak egy apró törölközőt viseltem, de Sakurát ez nem szokta zavarni. Általában alaposan végignézi a testem minden apró részletét, de olyan közönyös képpel, mintha csak egy unalmas, mustáros flakont bámulna. Próbaképpen most is befeszítettem a hasam, és kidomborítottam az újonnan növesztett mellizmom, de szokás szerint semmi hatás. Ennyit arról, hogy lelkesen kondizom már hónapok óta!

- Szia, Sakura-chan! – köszöntem neki végül beletörődve a sikertelenségbe, és csípőre tett kézzel vártam, hogy elárulja, minek köszönhetem a látogatást.
- Szia, Naruto! Beszélhetnénk? – kérdezte félénken, ami kissé rám hozta a frászt. Utoljára akkor tűnt ilyen zavartnak, amikor tizenkét évesek voltunk, és elmesélte, hogy nagy lány lett. Emlékszem, hogy mennyire nehezen emésztette a helyzetet, és hogy utálta. Még sírt is miatta, én pedig fiú lévén nem sok hasznosat tudtam mondani. Valahogy éreztem, hogy megint valami ilyen kínos problémája van, és egyből összeszorult a gyomrom, amikor eszembe jutott, tegnap azt tanácsoltam, hagyja magát „birizgálni”.
- Baj van? – kérdeztem türelmetlenül. Egyből az ugrott be, hogy az a mocsok talán rámászott.
- Nem tudom. Azt hiszem, nincs. Csak történt valami, amit nem mondhatok el senkinek, de jó lenne beszélni róla.
- Hát ez elég bonyolultnak tűnik. Ha részleteznéd, akkor talán meg is érteném – sürgettem.
- Én a buli után – tudod, mikor Hinatát megismerted – szóval én utána Sasukénál aludtam. Lefeküdtünk.
- Várj! Ez kicsit hirtelen jött! – vakartam meg a tarkóm bizonytalanul. - Semmi felvezetés, ráhangolás, csak durr bele a lényegbe. De olyan hitelesen adtad elő, hogy majdnem bevettem – nevettem el magam.
- Mondom, hogy így van! – lett mérges. – Náluk ébredtem meztelenül, de semmire se emlékeztem. Úgy történhetett, mint amikor kicsik voltunk, és azzal szórakoztál, hogy beszéltettél álmomban. Válaszoltam, de nem voltam magamnál. Emlékszel? Most is így volt valahogy...
- Én megölöm az a szememet! – gurultam dühbe, és máris a ruhámért indultam, hogy randi helyett az Uchiha házhoz menjek szétverni annak a disznónak a fejét.
- Állj le! – kapott utánam Sakura riadtan, hogy visszatartson. Ezen kicsit meglepődtem. Még védi is azt a szemétládát?
- Nem azért mondtam el neked, hogy haragudj rá. Én is tehetek róla. Csak azt szeretném, ha meghallgatnál, és tanácsot adnál ezzel kapcsolatban – csitított, amit végképp nem értettem.
- Akkor te nem is bánod, hogy így történt? Nem gond neked, hogy kihasznált? – csodálkoztam.
- Sokat gondolkoztam azon, hogy mégis mi üthetett belém. Arra jutottam, hogy nem volt véletlen.
- Ezt hogy érted?
- Akkor este nagyon szomorú voltam, mert összetört az álmom. Te is tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem, és én addig abban a hitben éltem, hogy mi mindig együtt leszünk. Nagyon rossz volt rádöbbeni az igazságra. Mikor megláttalak Hinatával táncolni, rájöttem, hogy te nem az én hercegem vagy. Figyeltelek benneteket, és tökéletesen összeilletek. Rá nőként tekintesz. Látom, hogy nagyon tetszik neked, és talán szerelmes is vagy belé. Ezt valahogy az első pillanattól így érzem, ezért viselkedtem olyan hülyén.
- És hogy jön képbe Sasuke? Ha ló nincs, jó a szamár is? Vele vigasztalódtál? – provokáltam, mert most már őszintén kíváncsi voltam az igazságra.
- Nem. Ő más. Biztos, hogy nem egy pótlék – szólta el magát Sakura óvatlanul.
- Te elpirultál! – somolyodtam el. – Szóval rájöttél, hogy ő a herceged? – próbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból. Ezzel sikerült olyan zavarba hozni, hogy már lendült is a keze. Könnyedén lefogtam, és jót nevettem a mérgelődésén.
- De hülye vagy! Fogd vissza a fantáziád! Nagy vagyok már ahhoz, hogy hercegekről ábrándozzak, az csak egy hasonlat volt az előbb – sértődött meg. Persze minden az arcára volt írva. Nem is faggattam tovább, mivel egyértelmű volt, hogy nagyon-nagyon bejön neki Sasuke még ha tagadja is, és bárhogyan fogalmaz, az ő kis romantikus lelkében valami ilyen státuszt kapott az Uchiha.
- És miben akartál tanácsot kérni? – tereltem a témát, hogy lenyugodjon.
- Te lefeküdtél már Hinatával?
- Ez kicsit intim kérdés, nem gondolod? – figyelmezettem, bár gondoltam, hogy hiábavaló.
- Szóval? – nézett rám várakozón, mintha valami csekélység után érdeklődne.
- Nem, de közel járunk hozzá. Szerintem, hamarosan megtörténhet – vallottam be.
- Ha megteszitek, akkor onnantól mindig azt akarjátok majd csinálni, ha kettesben lesztek?
- Ezt miért kérded?
- Mert ha Sasuke barátnője vagyok, akkor tudnom kéne, mit vár el tőlem.
- Tehát hivatalosan is együtt vagytok? – mosolyodtam el a fejleményen.
- Nem mondhattam neki nemet, ha már lefeküdtünk – vonta meg a vállát, mintha nem lenne nagy hír, de láttam rajta, hogy majd szét feszíti a büszkeség.
- Ez elég idióta indok, de mindegy. Nem hiszem, hogy csak ezért jársz vele, mert állítólag lefeküdtetek, de ez a te dolgod. Szóval azt akarod tudni, hogy ezt innentől rendszeresen akarja-e veled csinálni? – próbáltam kihámozni a lényeget.
- Igen. Ez engem idegesít, mert attól, hogy megtettük, nekem mégis olyan, mintha nem csináltam volna még. Érted?
- Sakura, ez nem olyan, mint a biciklizés, hogy ha egyszer elindultál, onnan már simán megy bárhol, bármikor… ööö… bármilyen biciklin.... Ezt Sasuke is tudja. Biztos hagy neked időt, nem ront rád egyből. ( Mindenesetre figyelmeztetem, hogy nagyon rosszul jár, ha mégis megpróbálkozik vele – gondoltam magamban. )
- Akkor mi legyen? – kérdezte tétován. A hatalmas cica szemei ugyanolyan ártatlanul csillogtak, mint eddig, és emiatt egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg ilyet tett volna, de most már mindegy.
- Csak bízd rá magad. Vigyázni fog rád – morogtam.

Mikor elment, felhívtam Hinatát és szóltam neki, hogy késni fogok. Elmeséltem, hogy mi történt, és hallottam a hangján, hogy ő is őszintén meglepődött. Nem ilyennek ismerte Sasukét, és támogatta a dolgot, hogy mihamarabb elbeszélgessek a fiúval. Most az egyszer még segítenem kell neki.



Sakura


Már megint elaludtam, olyan későn jött. Megcsókolt, aztán kitakart. Valamit mondott. Félálomban éreztem, hogy sorra kerülnek le a ruháim, és a hűvös levegő megcsapja meztelen bőrömet. Szóval már megint levetkőztet. Talán tiltakoznom kéne…

- Mi ez? – rázkódtam össze a nyirkos érintéstől. Valami furcsával cirógatott.
- Egy hófehér rózsa. Gyönyörű és tökéletes, mint te – húzta végig gyöngéden az arcomon.
- Csiklandoz… mosolyodtam el.
- Miért van az, hogy ha alszol, akkor szeretsz, és tökéletes pár vagyunk, de ha ébren vagy, akkor nem boldogulunk?

Előző

Következő
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.