Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. Temari kontra Shikamaru

 

Shikamaru nem tudta, mit mondjon az előtte álló, dühösen fújtató lánynak. Végül úgy döntött, mégiscsak elkezdi valahogy a társalgást.
- Ööö… Temari-sama… - CSATT! A próbálkozásnak egy hatalmas pofon vetett véget.
- Soha többé... – sziszegte az indulattól remegő Temari. - Értetted? Soha többé ne merészelj így szólítani! Főleg azok után, ami tegnap éjszaka történt!
„Miért, mi történt tegnap éjszaka?” – elmélkedett a fenyítés áldozata. „Biztos vagyok benne, hogy nem küldtem árnyék klónt a levéllel.”

Nem sokkal arrébb Shino és Kiba tanyázott Akamaru társaságában. Az árnyékban üldögélve a harcban szerzett sebeiket nyalogatták, illetve Akamaru a férfiasságát. Shino különösen melankolikus volt. Bosszantotta a tudat, hogy egy jó darabig nem fogja tudni hol megvenni az áhított kisautót az íróasztalára… ami per pillanat szintén hiánycikk volt. Hirtelen Kiba izgatottan kiabálva rugdosni kezdte a lába szárát.
- Fú, bazdmeg! Öcsém, ez nagyon kemény! Shino baszod, nézz már oda!
- Hm?
- Ott, ott! Az az őrült homoki lúvnya éppen most veri péppé Shikamarut!
- Hm.
- Akarsz fogadni, hogy ki nyer?
- Hm…
- Miért nem?!?
- Úgyis Shikamaru nyer, de attól függetlenül lehet, hogy ő húzza a rövidebbet – fejtette ki a véleményét a kérdezett, majd ültében hátat fordítva jelezte, hogy nem érdekli az ügy.
Kiba viszont tovább nézte a harcot Akamaruval.

Temari közben egészen belejött az új boxzsák felavatásába. Terpeszülésben helyezkedett el az említett sporteszköz térdein, és erőteljes parasztlengőkkel ajándékozta meg.
- Én itt… halálra… izgulom… magam… te meg… tömöd a… pofád és… szarsz… egy nagyot… a fejemre… - kezdte el részletezni sérelmeit a lány, minden szavának egy-egy ütéssel adva meg a kellő súlyt, hol nyitott tenyérrel, hol ököllel, ahogy épp jónak látta. Egy különösen erős jobb horog után Shikamaru bal járomcsontja recsegve megadta magát.
- AU! – üvöltött fel a fiú.
- Au! – szisszent fel Kiba is.
- Vau! – tette hozzá Akamaru.

Kankuroék társaságából is felfigyelt valaki a jajkiáltásra, méghozzá az egyik Yamanaka-klántag. Odafordult a bántalmazott legény apjához, és így szólt:
- Te, Shikaku!
- Igen?
- Az az előbbi bakfis épp átrendezi a fiad képét, ha jól látom.
- Sebaj – jött a válasz. – Legalább kevesebbet felesel majd az anyjával.
Bajtársai meg mertek volna esküdni rá, hogy az idősebb Nara mosolyog az orra alatt.

A félholtra vert zseni jobbnak látta, ha cselekedni kezd. Az árnyékos terepen persze nem volt nehéz dolga… egyetlen másodperc kellett csak hozzá, hogy a megvadult amazon tökéletesen mozgásképtelenné váljon. Ezután óvatosan kihúzta magát alóla, és felegyenesedett. A technika hatása alatt lévő lány ugyancsak így tett. Shikamaru egy pillanatig csöndben gondolkodott, majd azt mondta neki, amit a chuunin-vizsgán, mikor először ejtette őt hasonló módon foglyul.
- Jól van. Megmutatom neked.
Kicsit elfordította fejét, hogy Temari megláthassa az összegyűrt levelek tömegét; majd a legutolsó próbálkozást, amit a támadás miatt szakított félbe, felvetette a lánnyal. Ezután feloldotta a technikát, hogy a címzett szabadon elolvashassa a neki szóló sorokat.

„Kedves Temari!

Élünk… fogalmam sincs, hogy csinálta, de Naruto hazavágta az összes Akatsuki-tagot. Nem is fontos a mód, a lényeg, hogy megmenekültünk. A falut ugyan újjá kell építeni, de a lakók valamennyien élnek és virulnak.

Tudom, hogy mindent megtettél, hogy segítséget hozz nekünk; talán el is kerül majd a levelem útközben. De ha még nem indultál el, arra kérlek, ne is tedd. Nem tudhatom, leselkedik-e még ránk veszély. Ezért jobbnak látom, ha egyelőre nem jössz ide. Amint…”

Ez a mű sem volt még befejezett. Temari félig szomorú, félig dühös hangon, a földre szegezett tekintettel beszélni kezdett.
- Mindig… mindig ezt csinálod. Feladod az utolsó pillanatban. Az elmúlt években mást sem láthattam tőled. De tegnap éjjel… mikor már azt hittem, történni fog valami változás… de nem… ugyanaz a nóta. Hátat fordítasz nekem, és újra elmenekülsz. Gyáva vagy – fejezte be monológját a lány, majd alsó ajka reszketni kezdett, és szép szemeiből könnycseppek kezdtek gurulni a ruhájára.
- Ami azt illeti, te sem viselted magad valami káprázatosan velem szemben! – válaszolt kissé ingerülten Shikamaru. – Állandóan a lustaságommal csesztettél, leszóltál a barátaim előtt… egy alkalommal még azt is mondtad Naruto társaságában, hogy sosem randiznál velem. Hát mi tagadás, ez elég kellemetlenül érintett. Mégis, mitől lennék bátor?!

Temari abbahagyta a sírást. Érdekelte a folytatás, ezért felemelte a fejét, és a fiú száját kezdte fixírozni. Hamarosan meg is kapta, amire várt.
- Ami pedig a levelet illeti, azt akartam írni a végére: „Amint lehetőségem lesz rá, magam megyek el Hozzád. Csókollak, Shikamaru”. Szóval így fejeztem volna be. Csak hát, az előzményekre való tekintettel nem tudtam, merjem-e forszírozni ezt a „csókollak” dolgot. Mármint… nem tudtam, vajon elutasítanál-e, ha esetleg… ha többet szeretnék tőled, mint amit eddig kaptam…

A lányt tulajdonképpen kielégítették a hallottak. A vallomás nem volt ugyan teljes, de azért nagyon izgalmasan indult. Valahogy mégsem tudott azonnal örülni neki. Mindaz, amit korábban a fiúval kapcsolatban negatívan élt meg, egyszerre akart távozni a lelkéből; a háromévi kényszerű várakozás, az utolsó pillanatban bevallott érzelmek, a repülőút alatt érzett maró félelem, az ólmos töltetű hányinger… most mind-mind egyesült erővel kezdték ostromolni a lány kifacsart gyomrát, éles karmaikkal kapaszkodva a kinti világ felé. Temari rövid ideig szája elé emelt kézzel küzdött ellenük; majd térdre zuhant, és egy fűcsomót markolászva kiadta mindazt, ami bántotta.

Szíve választottja tehetetlenül nézett rá. Hiába volt kétszáz fölötti az intelligenciahányadosa, a női lélek kiismerésére ez sem tette alkalmassá. Jobb ötlete nem lévén, pislogás nélkül nézte tovább a lányt, aki most egész testében remegve, kézfejével törölgette a száját. Miután ezzel végzett, végre a pozitív érzelmek kerítették hatalmukba; elmulasztották rosszullétét, jóleső békét hozva a belső szerveinek. Felemelte a fejét, és rámosolygott Shikamarura. A fiú megkönnyebbülten sóhajtott fel, és viszonozta a gesztust. Temari könnyei újra megeredtek, átáztatva térdén a ruháját. Túl sok volt neki az utóbbi tizenegynéhány óra. Bár a legrosszabb részén már átesett, egyelőre nem volt kész befogadni a folytatást. Még egyszer imádottja szemébe nézett, majd lehunyta a sajátját, és álomtalan álomba merülve elvágódott, mint egy darab fa.

Shikamaru letaglózva állt a történtek előtt. Kábultsága nem tartott sokáig, odaugrott a lányhoz, és megpróbálta fölkelteni. Nem járt sikerrel, így felnyalábolta a petyhüdt testet, és a kórház felé indult. Szerencsére nem kellett sokáig cipekednie, a gyümölcsös szélén ott állt az ispotály. A főbejáraton befordulva a nővérpult felé tartott. Shizune kiáltását hallotta a háta mögött; megfordult, és bevárta a felé siető doktornőt.
- Mi történt? – kérdezte a nő.
- Nem tudom… egyszer csak összeesett.
- Keressünk egy szobát neki, gyere. Ja és persze te is itt maradsz, mivel nem pihentetted a lábad elég ideig. Jót fog tenni, ha újra megnézem, és persze az arcoddal is csinálni kéne valamit… - darálta ellentmondást nem tűrő hangon a szakember, magában pedig elégedetten gondolta: „Más nők verik a férfiakat, és még nekem mondják, hogy erőszakos vagyok.”
Shizune egy kétágyas kórterembe vezette a fiút. Tetőtől talpig megvizsgálta az ájult Temarit, majd úgy rendelkezett, hogy másnap reggelig megfigyelésre bent tartja. Shikamarut az ablak melletti ágyra ültette, kiegyengette lépcsőzetesre tört arcát, és újabb dózist adott neki saját alkotású csodaszeréből. Figyelmeztette, hogy legalább estig maradjon bent ő is pihenni. Mielőtt magukra hagyta volna a fiatalokat, előhúzott egy papírlapot a zsebéből, és megmutatta a rajta lévő számokat a frissen jóképűvé varázsolt agytrösztnek.
- Mondd, szerinted mi lehet ez? Valami kód?
- Olyasmi… úgy néz ki, mint Jiraiya-sama üzenete a békája hátán. Ha pedig hasonló elven íródott, akkor csak a megfelelő könyv megjelölt oldalain kell megkeresni az első betűt, és összeolvasva kapjuk a megfejtést. Miért, honnan került ez most elő?
- Á, semmi komoly, ne foglalkozz vele… - intett lekicsinylően a kezével a nő, miközben már iszkolt is ki a szobából. Megfogadta, hogy amint lesz egy kis ideje, rögtön utána jár a rejtélynek.

A faképnél hagyott ifjú ismét megállapította, hogy a nők bosszantóak. Nagyot sóhajtva végignyúlt az ágyon, és az ablakon kinézve, a bárányfelhőknek szentelt egy kis figyelmet. Egy percig sem tartott azonban a nézelődés. Megfordult fektében, és szobatársa arcát kezdte figyelni. A félig fölszáradt könnypatakok csillogó vonalként húzódtak végig a lány arcán. Érdeklődése most tartósabbnak bizonyult. Maga is meglepődött rajta, hogy, életében talán először, nem tudják lekötni a felhők…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.