Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. Megérkezik a „felmentő sereg”

 

Naruto hajnali három körül felébredt. Saját gyomrának korgása ébresztette fel. Jobb kezével kicsit meggyűrögette az elégedetlenkedő zsiger fölötti ruhát, és kótyagosan próbált rájönni, hol is van éppen. Az ablakhoz sétált, és szétnézett. „Gyümölcsfák” – gondolta meglepetten. Elvigyorodott, kiugrott az ablakon, majd beszaladt a gyümölcsösbe, és ami kedvére valót talált, rögtön felfalta. Miután pedig az éhségét csillapította, elindult valami innivalót keresni.

Hinata is éppen a gyümölcsösben tartózkodott. Energikusan surrant egyik növénytől a másikig, szorgalmasan gyűjtve a különböző leveleket, virágokat, apró bogyóterméseket. Dolga végeztével odasétált az egyik forráshoz, és megmosta a vízben az arcát. A víz egy néhány méter átmérőjű, pár centiméter mélységű mini-tavat alakított ki a délután alatt; vígan csobogó vizét a Hold cirógatta tiszta fényével. Hinatának újfent eszébe jutott legkedvesebb emléke, és nosztalgiázni támadt kedve. Engedett a csábításnak; most azonban nem vette le minden ruháját, csak a kapucnis pulóvert. Óvatosan, hogy zsebéből ki ne hulljanak az imént talált kincsek, összehajtotta és egy padra tette a ruhadarabot. Majd rálépett a tavacska vizére, és kezeit újra meg újra a magasba emelve, táncolni kezdett a holdfényben.

Naruto a szebbik felére huppant meglepetésében. Valaki táncolt a forrásnál, ahová igyekezett. A Hold megvilágította a lányt, így a szomjas fiú hamarosan rájött, ki az éji művész. Pár pillanattal később pedig beugrott neki az az éjszaka, mikor egy küldetésen valami hasonlót látott. Egészen nyitva maradt a szája a felismerés okozta döbbenettől. „Létezne, hogy ő volt az?” Azon a három évvel ezelőtti éjszakán jutott ugyanis eszébe először, hogy talán mégsem Sakura a legszebb lány a világon… most pedig ámult és bámult. Lenyűgözte a látvány. Kicsit pironkodva ismerte be magának, hogy a táncos Himalájához hasonló méretű nőiessége mennyire vonzza a tekintetét. „Napra lehet nézni, de ramen… ööö… rá nem… de kuszák ma a gondolataim…” Ahogy azonban kimondta magában kedvenc csemegéje nevét, az iménti álma is eszébe jutott, és elkezdett kikristályosodni az értelme a szürkeállományában.

A tánc csakhamar befejeződött. Hinata észbe kapott, felöltözött és elszelelt. Útba ejtette az egyik vendéglőt, nagy szégyenlősen elcsent egy teáskannát, majd az óvóhely felé szaladt. Innen egy hordozható, kicsiny főzőalkalmatosságot zsákmányolt. Új építésű házukban volt vízforrás, így arra már nem kellett gondot fordítania. Miután hazaért, az ágyára ülve fújta ki magát. „Kiváló. Az eszközök megvannak. Ahogy hajnalodni kezd, felkeltem, és megkérem, segítsen teát főzni. Napközben majd kissé elválasztom Nejitől, de estére meghívom hozzánk. Aztán véletlenül megfőzetem vele Neji kedvenc teáját, amit az apukája csinált neki vasárnaponként, amíg élt. Igaz is… a hozzávalókat eldugom, csak néhány sima levelet hagyok kint, egy átlagos reggeli teához.” Miután elvégezte az utolsó simításokat, halkan visszaült az ágyra, és türelmesen várt.

Az elképedt Naruto néhány percig mozdulni sem tudott. Miután az önjelölt balerina elhagyta a tett helyszínét, még percekig csapongtak a gondolatai. Leginkább a ramen és a női mellek kapták a főszerepet az eszmefuttatásaiban (persze a ramen nyert, de épp csak egy tányérhosszal). Később fölkelt, és a forráshoz támolygott. Majd oltotta a szomját, és visszament a kórházba kipihenni az evés és leskelődés fáradalmait.

Hajnalra a Homok küldöttei elérték az országhatárt. Temari kezdte elveszíteni az addigi önbizalmát. „Túl sok idő telt el, mióta megírta nekem azt a levelet. Ha valami csoda nem történt közben, nem lepne meg, ha csak üszkös romokat találnánk Levélfalu helyén. Mi lehet most vele? Remélem, jól van… de tartok tőle, hogy ez már csak hiú ábránd. Ha pedig így van, jobb az Akatsukinak, ha már nem találom ott őket, mert bizisten kicserélem a szívüket a vastagbelükkel. Vagy ha ők az erősebbek, legalább viszontlátom Shikamarut… legrosszabb esetben, ezzel az opcióval is beérném, csak legyen vége a bizonytalanságnak, mert megőrülök.” Előző délután óta nem evett semmit, de a gyomrában tanyázó ólomkupac miatt nem is tudott most az ételre gondolni. Így Kankuro nagy vidáman befalta a lány elemózsiáját is reggeli gyanánt. A fiú majdnem olyan falánk volt, mint Naruto; de edzés közben ugyanúgy lemozogta a fölösleges kalóriákat, mint a Hokage címre hajtó versenyző.

Még néhány óra, és az óriásmadár elérte az egykori Konoha területét. Temari rémülten vette szemügyre az erdőben terpeszkedő krátert, és az addig nyugalomban lévő ólom forrósodni kezdett a zsigereiben. Legszívesebben azonnal a földre görnyedt volna, hogy hányjon; de tekintve, hogy az anyaföld még nem volt a talpa alatt, lemondott az óhajáról, és helyükre parancsolta a külvilágba vágyó belsőségeit. Percek múlva a letarolt terület szélén landoltak járművükkel, és miután a sofőr eltüntette azt, gyalog indultak el, hogy beljebb is szétnézzenek. A felderítők szinte azonnal kiszúrták az újjáépítési kísérlet eredményeit. A falu az előző este óta persze még nagyobbra nőtt – hála Yamato gyorsaságának – de még így sem jutott a közelébe az eredeti méretének. A kis csapat ezután fölöslegesnek tartotta a nagyobb óvatosságot, és gyorsított; hamarosan elérték a gyümölcsös szélét, ahol egy csapat idősebb férfiba botlottak.

Shikaku a társaival üldögélt az árnyékban, és az előző délután eseményeit próbálták percről percre elemezni. A fejtegetés valahogy nem haladt előre; minduntalan kilyukadtak valami olyan tényre, ami már eddig is nyilvánvaló volt, vagy éppen megfejthetetlen. Beszélgetésük hangulatára még külön rányomta a bélyegét, hogy Naruto visszatérte után Danzo megválasztatta magát Hokagénak, pedig Tsunade még magához sem tért. Hiába kardoskodott Shikaku Kakashi kinevezése mellett, Danzo lekenyerezte a falu időseit. Nagy hasznát vette volna most a fia adottságainak, azonban Shikamaru nem volt hajlandó csatlakozni a kupaktanácshoz. Helyette a gyümölcsös egy kicsit távolabbi részébe vonult, mintegy huszonöt méterre tőlük. A fiú nyúzott volt, mint aki egész éjjel nem aludt, és kifogásokat sem keresve, szűkszavúan utalt arra, hogy más dolga van. Apja ezért inkább békén hagyta, és próbálta maga kibogozni a szálakat. Tépelődésében az zavarta meg, hogy egy női hang – nem éppen kis hangerővel – a fia után érdeklődött.
- Hol van Nara Shikamaru?
- Miért keresi a fiamat, kisasszony? – kérdezett vissza Shikaku, miközben fölállt a helyéről.
- Engedelmével, magánügy – válaszolt kissé harciasan Temari.
A férfi megszemlélte magának a lányt. Kétségtelenül csinos, szemrevaló portéka… erős, büszke, mint azok a gyönyörű erdei szarvasok, akiknek a családjuk viseli a gondját. Emellett magas, értelmes tekintetű, határozott… és magánügyben keresi az ő gyártási hibás porontyát. No és persze próbálja titkolni, de könnyen észrevehető, hogy remeg, mint a nyárfalevél. Pompás.
- Értem. Nos, a fiam itt üldögél nem messze, azon a kis tisztáson – mutatta ujjával a kérdéses helyet. – Viszontlátásra – és azzal visszaült.
Temari pedig nagy dérrel-dúrral elindult a mutatott irányba.

Kankuro nem tudta mire vélni a lány viselkedését. Nem tudott azonban sokáig zavartalanul gondolkodni, mert az ANBU-csapat rangidőse megszólította.
- Kankuro-dono!
- Igen?
- A missziónk látszólag semmis. Javasolni szeretném, hogy engedjen minket visszatérni a falunkba. Úgy tűnik, az Akatsuki felszívódott, így amint lehet, csatlakoznánk a Gaara-samát védő egységekhez. Ha önök maradni óhajtanak, mi is maradhatunk erősítésnek, de első ránézésre fölösleges.
- Igaz – hagyta rá Kankuro. – De várjanak még egy fél órát. Addig tudakozódom itt egy kicsit, maguk pedig vételezhetnek némi élelmet és vizet. Oszolj!
Azzal illedelmesen bemutatkozott Shikakuéknak, és helyet kért közöttük. Elmondta a jövetelük célját, majd a történtekről érdeklődött. Egész délután ott ült, és estig jegyzetelte a mondottakat. Csak az ANBU-val beszélt, mielőtt elindultak. Az óriásmadarat fölösleges lett volna megint elővennie, a beosztottai nem tudták irányítani. Így gyalog indította útnak őket, de megbeszélte velük a tervezett útvonalat, hogy hazafelé fel tudja venni a csapatot.

Temari körülbelül három méter távolságból figyelte Shikamarut. A fiú görnyedten ült egy almafa alatt, kezében egy félig lerágott csutkát szorongatva. Hamarosan rájött, hogy figyelik, és felnézett. Az arca gyűrött volt, a szeme alatt vaskos lila karikák éktelenkedtek, egyszóval borzalmasan festett. Temari viszont hálás volt ezért a látványért is; nehézfém-betétes emésztőrendszerében egy pillanat alatt megszűnt az addigi gyilkos szorítás. Nem tudta megállni, hogy rá ne mosolyogjon a megviselt levelezőtársra. Nem az a szokásos, udvarias vicsor volt ez, mint korábban; hanem igazi, őszinte, szívből jövő és nem utolsósorban szép arckifejezés, amit a lány addig nem sokat mutogatott. S ezzel azt üzente a gesztus címzettjének:
„Boldog vagyok, hogy életben maradtál.”
„Boldog vagyok, hogy életben maradtam” – állapította meg magában a fiú.
Hősnőnk azonban nem felejtette el „tüdőbe térdelős-ágyékon taposós” tervét sem; szigorúra cserélve angyali ábrázatát, szemével újabb üzenetet sugallt leendő áldozatának:
„Halott ember vagy.”
„Halott ember vagyok” – értett egyet Shikamaru gondolatban. „Milyen kellemetlen…”

elvalaszto1.jpg

Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:

Igen, tudom, a "Hinata újfent táncol a vízen" című jelenetet már egymillióan használták előttem, de kellett a sztori kerekségéhez. Bocs.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.