Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. Az Igazak álma

 

Tenten elgondolkodva kezdte kibontani Mikiegér-frizuráját. Ajkát öntudatlanul egyre vékonyabbra szorította, míg végül az említett testrész szinte teljesen vértelenné vált. Orrszárnyai ütemesen tágulni kezdtek, amint lassan ébredező, keserédes érzelmei fojtogatni kezdték. Torka elszorult, nehezebben vette a levegőt. Hinata már majdnem megkérdezte tőle, mi a baj; de mikor a délutáni felfedezése eszébe jutott, meggondolta magát. Szobatársa fejében kínzó egyhangúsággal visszhangoztak a régi, jól ismert kérdések. „Miért? Miért nem érem el? Miért nem tudok közelebb jutni hozzá? Próbáltam és próbáltam… de mindig olyan komoly, olyan hideg. Munkamániásnak hisz, és kinevet, csak mert minden nap, minden órájának minden percében mellette akarok lenni. Ha tudná… de nem tudja. Nincs aki elmondja neki, mert az egyetlen, aki megtehetné, fél. Fél, hogy közönyt kap viszonzásul, fél, hogy semmibe veszik, visszautasítják, kinevetik. Tőle mindig féltem… az ellenségeitől sohasem. Tudom, hogy tud vigyázni magára. De ha úgy adódna, bármikor boldogan kockáztatnám az életem, hogy biztonságban tudjam az övét. Ezért mindig mellette voltam. Egyedül is elengedhetném a küldetésekre, sőt néha csak láb alatt vagyok neki, mert sokkal gyengébb vagyok. És mégis… ha egyszer azzal a hírrel kellene szembesülnöm, hogy egy erős ellenfél megölte őt, tudom, hogy soha nem bocsátanám meg magamnak az elszalasztott lehetőséget. A lehetőséget arra, hogy elé álljak, mielőtt a gyilkos ütés eléri; és kivédjem azt… bármi jöjjön is azután. És lám, ide jutottam. Talán ha öt méter távolságra lehet tőlem, és képtelen vagyok elérni. Nem tudok megküzdeni azzal a félelemmel, hogy ő nem érez hasonlóan irántam. Elég bátor vagyok ahhoz, hogy meghaljak érte… de túl gyáva, hogy nélküle éljek. Hát hiába is, ez már nemigen fog változni… a halál ezredannyira sem rémít meg, mint egy értelmetlen élet. Nélküle fölösleges, nélküle nem megy, nélküle nem akarom, nélküle nincs miért… mindennél jobban szeretném, hogy tudja… de hogyan mondjam el neki, mikor megbénít a rettegés, hogy nem szeret viszont?”

Hinata komor tekintettel nézett a lányra. Egyértelmű volt számára, mire gondol Tenten… hiszen mikor ránézett, néhány nappal ezelőtti önmagát látta benne. Elhatározásra jutott. Korábbi kimerülése néhány perc leforgása alatt teljesen elszállt. Ma éjszaka nem lesz szüksége alvásra; helyette cselekedni fog. Nem a saját érdekében, nem; amit önmagáért tehetett, megtette a délután folyamán, és ezzel egy szőke fiú kezébe helyezte a kormányrudat. A sorsa további alakulásáért most egy darabig nem ő felel. Most annak van itt az ideje, hogy segítsen egy sorstársnak, akinek nem volt olyan szerencséje, mint neki. „Az unokafivérem nem hétköznapi szerzet. Nagyszájú, hivalkodó és megközelíthetetlen szokott lenni, külsőre mindenki másnál magabiztosabb, mint aki semmitől sem fél. Viszont ma délután kénytelen voltam belátni, hogy ha gyengéd érzelmekről van szó, talán még nálam is tehetetlenebb. Hát akkor… hogyan csináljam? Nem rohanhatom le és világosíthatom fel Tenten érzelmeiről. Azt hiszem, tényleg képes lenne begorombulni és magába zárkózni amiért közbeavatkoztam, és csak azért sem foglalkozna szegénnyel. Tentent pedig hiába bíztatnám azzal, hogy Neji szereti őt, mikor a drága kuzinom ilyen rideg. Nem hinne nekem, sőt talán meg is gyűlölne, amiért rájöttem a titkára. Nyilvánvaló, hogy nem akar beavatni… viszont látom rajta, hogy nem bírja már sokáig. Túl sok benne a keserűség, és alig van valamije, amiből erőt merítsen. Nem kell ide semmi nagy dolog… valami aprócska is elég. Egy szilárd, kicsiny pont, csak egy talpalatnyi föld, ahol a remény megvetheti a lábát. Csak egy apró mosoly, egy kacsintás, egy bók, egy pozitív emlék… emlék… igen. Akkor így fogom csinálni.”

Naruto alvás közben forgolódni kezdett a kórházi ágyon. Nagyon furcsa álmot látott. Két ember nagyságú ramen futott előle az erdőben, ő pedig sehogy sem tudta őket utolérni. Az egyiknek szoknyája volt és rózsaszín üstöke; a másiknak fekete, hosszú haja és térd alá érő nadrágja. Borzalmasan éhes volt, de hiába erőlködött, nem jutott közelebb a „gyorskajához”. Hirtelen valami meglepő dolog történt. A fekete hajú levesestál lassított, aztán megállt. Naruto beérte; ekkor szembefordult vele. Egyik kezével megfogta a fiú jobbját, és tenyerét fölfelé fordította. Másik kezével pedig a tálkája belsejébe nyúlt, és elővett belőle valami olyat, amire az éhező nagykamasz nem igazán számított. Leginkább tojásra vagy malacsültre vágyott; nem tudta, mihez kezdjen az előkerült piros mézeskalács-szívvel, ami ráadásul nem is volt valami hatalmas. Az ember-ramen kis habozás után az üres tenyérbe tette a szívet, és kezével ráhajtotta a nyújtva felejtett ujjakat. Aztán letérdelt Naruto lába elé, és két kezét egymásra helyezve az ölében, türelmesen várt.

Hinata teljesen felöltözve, éberen várakozott a takaró alatt. Csak arra várt, hogy a többiek elaludjanak, és kiosonhasson a házból. A terve már készen állt… egy régi, kedves emlék adta az ötletet hozzá. Ismét eszébe jutott az a nap, és a történtek felidézése mosolyt csalt az arcára. Az a nap, amikor szíve választottja – tudtán kívül – kedvesen bókolt neki. Történt ez egy közös küldetésük alkalmával, mikor éjszaka kiszökött a sátorból, és meztelenre vetkőzve táncolt a holdfényben, a vízesés melletti tavacska tükrén. Mikor valami zaj megijesztette, egy bokorba bújt el, és csak később merészkedett vissza a ruháiért. Másnap pedig elképedve hallgatta, ahogy Naruto Kibának áradozik: „…egy csodaszép lány volt a vízesésnél!”. Hinata a köldökéig elpirult, és kis híján el is ájult a boldogságtól. Csak később realizálta azt, hogy ez az öntudatlan csodálattal kiejtett félmondat volt az, ami megmentette őt. Segített a nehéz napokon is életben tartani a hitet, hogy egyszer észreveszi az, akit szeret. Hisz tulajdonképpen tetszik neki, csak nem tudja, hogy őt látta! Az elmúlt három esztendőben végig ebbe az emlékbe kapaszkodott, és – jó pár fontos, egyéb gondolat mellett – ez vértezte fel bátorsággal, hogy a kráter mélyében, az ellenséggel szembenézve, magabiztosan tudja azt mondani: „Ezúttal én mentelek meg Téged!”. Hálótársa mostanra elszenderült, és párnáját átölelve, szabályosan pihegve vette a levegőt. Hinata halkan mellé lépett; keze gyengéden megsimította az alvó lány homlokát. Szíve pedig az akarat folyékony acéljává sűrítette a segítségnyújtás vágyát; minden dobbanással egyre többet pumpálva belőle a lányba, aki kisurranva a rezidenciáról, futva indult a gyümölcsös felé. Égett benne a tenni akarás. Tudta mi kell Tentennek, és azt is kigondolta, hogyan szerezze meg. Bevet némi furfangot, összehoz néhány „véletlent”, ravaszul a háttérben marad, és a szálakat húzgálja. És ha Fortuna a kegyeibe veszi az ügyét… akkor hamarosan kipréseli Nejiből azt a valamit, amire Tentennek most szüksége van.

Shizune arra gondolt, hogy ideje lenne lepihenni. Kicsit még mindig bosszankodott Kakashi hirtelen kedélyváltozásán; nem igazán értette a dolgot. „Talán túl rámenős voltam? Lehet… végül is csak puszit kért, nem vákuumtisztítást. Meg egy kicsit hozzá is dörgölőztem, de mikor annyira helyes pasas… erre elszalad, pedig nincs is barátnője. Hehh… férfiak!!! A mesternek volt igaza… ha már egyet feljuttattak a Holdra, a többit minek hagyták itt?” Elmélkedés közben ujjai a kis zöld könyv lapjaival babráltak. A borító belső oldalán véletlenül észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét. Jiraiya személyes ajánlása fölött volt néhány apró jel, közelebbről megnézve, egy számsor. Az írás egészen elütött Jiraiya testes betűitől; alighanem a tulajdonos műve lehetett. „16, 81, 82, 101, 137, 159, 213. Mi a fene lehet ez?” A lány még akkor is ezen törte a kobakját, mikor elfújta a gyertyát, hogy ne zavarja az alvásban. Nem is sejtette, hogy a még szintén éber Kakashi is a számsor megfejtésére koncentrál. No meg arra, hogy hogyan fogja darabokra tépni az Akatsuki tagjait a megfejtés védelme érdekében.

Shikamaru szülei már régen elbóbiskoltak az átmeneti szállás legfelső emeletén. A fiú azonban nem tudott aludni. Az egyik ablak alá tolta az ágyát, és Asuma öngyújtójával világított a párkányra fektetett papírra. Órák óta görcsösen próbált megfogalmazni egy épkézláb levelet; de erőfeszítéseit nem koronázta siker. Ezt a példányt is összegyűrte, és a földre dobta. Újabb tekercset nyitott ki, és kezébe fogta a tollat. Megszólításnak a címzett keresztnevét írta le, egy felkiáltójellel megtoldva. A mit sem sejtő címzett pedig egy fából épült madár hátán hasította a sötét eget, hogy később személyesen olvashassa el a még mindig hiányos irományt.

Két emelettel lentebb Sai aludt az ablak mellett. Délutántól késő estig a kórházban segített Inonak, és meglehetősen elfáradt. Nagyon meglepte, hogy az amúgy bőbeszédű, vidám lány mennyire csöndes volt aznap. Csodálkozott a dolgon, ezért mikor elfoglalta a helyét a szálláson, még időt szakított arra, hogy utánanézzen a könyveiben. Bosszankodva vette tudomásul, hogy csak két könyvecskéje maradt nála; a többi bizonyára a romok közt hevert valahol. Az egyik azt taglalta, hogyan kell hazudni, ezt félretette. A másik címe „A Férfi és a Nő” volt; ezt már érdemesebbnek tartotta a forgatásra. Kérdésére még nem talált választ, mikor a nyitott könyvet a mellkasára csúsztatva elszenderült.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.