Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. A jövõ reménye

 

Lehet szív nélkül élni? 
Nem. Csak létezni apátiába süllyedve, lélektelenül, üresen. 

Hányszor tép még szét az élet?
Már nem volt erőm a miérteket keresni. A szüleim halálakor feladtam, hogy a sorsban logikát keressek. Rájöttem, hogy éppen ettől féltem. Mintha sejtettem volna, hogy az én életemben csak kudarcok lehetnek, bármennyire is igyekszem. A családom el van átkozva, és ha jut is számunkra valami jó, az nem más, csak pillanatnyi illúzió. Illékony, könnyedén tovaszáll, helyette csak fájdalom marad. 

A hosszú tél után nehezen érkezett tavasz. A langyos szellő sokára tudta csak elűzni a fák közül a hideget. Az apró virágok félve bújtak elő a fagyott talajból, pedig a nap egyre magasabban járt, egyre erőteljesebben simogatta-melengette a dermedt erdőt. 

Engem fel se tudott olvasztani. Zord, jeges, és mozdulatlan maradtam. Aztán ebből a kilátástalan állapotból egy váratlan látogató rángatott ki.

- Szia! Remélem, nem zavarok – köszönt be hozzám egyik nap Naruto. 

Én éppen a szokásos helyemen, az új ágyamon feküdtem, ami sokkal szélesebb és kényelmesebb volt, mint a régi. Természetesen nem magamnak készítettem. Ősszel még bizakodtam abban, hogy Sakurával megoszthatom, a közös életünk édes fészke lesz. Ehelyett most tipródásom központi helyévé vált, legszívesebben el se mozdultam volna róla.

- Te akkor is bejönnél, ha zavarnál – feleltem egykedvűen a takaró alól.
- Talán koplaltál egész télen? Csont és bőr vagy – hajolt fölém tapintatlanul.
- Még mindig nem tanultál jómodort? – löktem arrébb, hogy ne szuszogjon a képembe.
- Nem nézel ki túl jól. Történt valami? – érdeklődte tőle szokatlan komolysággal.
- Mi történt volna? – hárítottam a kérdést ingerülten.
- Rendben, csak kérdeztem… Amúgy klasszul megcsináltál itt mindent. Szép lett ez a ház, nagy és kényelmes. Egy egész család elférhetne benne – váltott témát, mielőtt jobban felhúzott volna. Alaposan körbe nézett. Mindig nagyon kíváncsi volt, főleg ha rólam vagy Sakuráról volt szó. Sakura…
- Veled ellentétben, én szeretek normális körülmények között élni – tereltem.
- Már én se egy szemétdombon lakom. Néhány éve felfogtam, hogyan kéne felnőtt módjára viselkednem. Például már nem csak ráment eszem. Megtanultam főzni, és az én lakásomban is tisztaság van.
- Hurrá! – nyugtáztam szarkasztikusan.
- Sakura tanított meg mindenre… Ő a legfontosabb ember számomra a világon. – Ezt olyan keserűen mondta, hogy muszáj volt ránéznem. Érteni akartam, hogy hirtelen miért jutnak eszébe ezek. – Veled is mindig gondoskodó volt – folytatta, aztán mintha elcsuklott volna a hangja.
- Most meg mit bőgsz? – ültem fel, mert meglepett ez az elérzékenyülés. Életemben először láttam könnyeket csillogni annak a mamlasznak az arcán.
- Neked nem fáj, hogy szó nélkül itt hagyott bennünket? Meg se hívott az esküvőre, csak Tsunadénak üzenget, mintha bennünket teljesen elfelejtett volna. Még Kakashinak is kicsit rosszul esett, hogy így bánik a régi csapatával.
- Sakura is felnőtt ember. Most már a férjéhez, és annak családjához tartozik. Miért is foglalkozna velünk? – fakadtam ki csalódottan.
- Ugye téged is bánt? – kapta fel a fejét Naruto, és bizalmaskodva mellém ült az ágyam szélére. – Mondok neked valamit, de ez maradjon köztünk! – hajolt egész közel. – Szerintem itt valami bűzlik! Szerintem Sakura soha nem tenne ilyet velünk – nézett könyörögve a szemembe, hogy higgyek neki.
- Honnan veszed ezt?
- Mikor az utolsó küldetéséről megjött, egyből a Hokagéhoz sietett. Én csak utána találkoztam vele. Nagyon boldognak tűnt, és olyan érzésem volt, hogy titkol valamit, de valami jó dolgot, aminek nagyon-nagyon örül. Mikor rákérdeztem, csak nevetett, nem is tagadta. Annyit mondott, hogy elvállalja még ezt az utolsó küldetést, és onnantól meg fog változni az élete. Hát ez valóra is vált, hiszen feleség lett. De ha előre tudta ezt, akkor miért nem köszönt el legalább tőlünk? Ezt találom én nagyon furcsának!


Naruto látogatása teljesen felbolygatta az életem. Ő nem tudhatta, hogy a szavai mennyire mélyen érintenek. Az ostoba szívem ismét reménykedni kezdett, mert ha Sakura annyira boldog és bizakodó volt a jövőnkkel kapcsolatban, talán mégis komolyan gondolta az ígéretét, hogy visszatér hozzám, csak valami váratlan közbe jöhetett. Elhatároztam, hogy magát a Hokagét kérdezem meg, hogy pontosan mi is ez a küldetés, amivel utoljára megbízták. Tudni akartam pontosan, hogy mi történt. A csalódottságomnál erősebb volt a vágy, hogy kiderítsem az igazságot, bármi legyen is az. Persze a remény vezérelt. Hinni akartam benne, hogy nem felejtett csak úgy el, nem adta a szívét ilyen könnyedén másnak.


Tsunade eléggé meglepődött, amikor megjelentem az irodájában. Amikor Sakura után érdeklődtem, láttam, hogy a téma őt is érzékenyen érinti, de őszintén válaszolt:

- Tudom, hogy mit ígért neked Sakura, de az élet ilyen. El kell fogadnunk, hogy a helyzet mindig változik, nekünk pedig igazodni kell hozzá – mondta keserűen. - Tomai úr gazdag, az egyik legbefolyásosabb személy az országban. Rengeteg pénzzel támogatja Konohát, ezért nem nagyon mondhattam neki ellent. Direkt Sakurát kérte a feladatra, hogy erősítse fel, mert még pár évig kézben szeretné tartani a pénzügyeit és a birtokai irányítását. Megállapodtunk Sakurával, ha elvégezte a feladatot, akkor nem küldöm több küldetésre, hanem az itteni kórházban dolgozhat tovább, feltéve, ha beköltözöl vele a faluba – mesélte idegesen. 
- Nem furcsa, hogy ilyen gyorsan meggondolta magát? – kérdeztem.
- Szerintem te nem sokat tettél érte, hogy kitartson melletted. Nézz csak magadra! Több mint fél év után jutott eszedbe érdeklődni utána. Tomai úr fia gazdag és csinos, valószínűleg az udvarláshoz is jobban ért nálad. Őszintén szólva, inkább azon lepődtem meg, hogy Sakura veled hogyan szűrhette össze a levet, amikor mindig olyan rideg voltál vele. Hát így viselkedik egy férfi, aki szerelmes? Szó nélkül tűri a vereséget? 

Az első sértést még elengedtem a fülem mellett, de amikor az érzelmeimet megkérdőjelezték, dühösen csaptam az asztalra. Úgy éreztem, Tsunadénak nincs joga ítélkezni felettem, hiszen nem is ismer. A kezem alatt hatalmasat reccsent a bútor, majd kettérepedt, és a sok irat szanaszét repült róla. Döbbenten meredtem az egyik borítékra, amiből fényképek csúsztak ki, és megismertem rajtuk Sakurát.

Mielőtt Tsunade megakadályozhatta volna, felmarkoltam és sorban végignéztem a fotókat. Remegett a kezem, és kevés kellett volna hozzá, hogy tehetetlenül elbőgjem magam. A képeken kedvesem egy jóképű, szőke férfiba karolva valami szép helyen sétált. Látszott, hogy bizalmas köztük a viszony, mert az egyik képen Sakura szívből mosolygott. Ez a látvány mérgezett nyílként fúródott a szívembe, hirtelen újra eluralkodott felettem a rombolási vágy, és mindet ripityára törtem magam körül. Pillanatok alatt romhalmazzá változtattam az irodát. Öten fogtak le, és a börtönbe cipeltek, Tsunade pedig egyfolytában szidott. Mikor már a rácsok mögött tomboltam, még jobban ordított velem.

- Tudod, miért haragszom rád igazán? – kapta el a karom, és olyan erővel rántott magához, hogy a kettőnk között feszülő fém rudak mélyen a húsomba nyomódtak. – Ha csak egy kicsit is jobb lennél… ha a gőgös viselkedésed elfelejtenéd, akkor talán téged választott volna, nem mond le rólad ilyen könnyen. Mindig ettől féltem, hogy valaki elcsábítja majd, és messze kerül a faluból. Ezzel nem csak egy értékes gyógyítót veszítettem, hanem a legjobb tanítványomat, akit úgy szerettem, mint a lányomat. Mikor meghallottam, hogy jóban lettetek, ostoba módon reménykedni kezdtem. Bevallom, örültem, hogy így alakult, hiszen így láthattam volna Sakurát amikor feleség és anya lesz, amikor boldogan él a családjával, de te… Miért nem tudtál jobb lenni annál a pojácánál? – kiabálta dühösen az arcomba.

Mivel én is így éreztem, a saját önutálatom padlóra küldött. Hibásnak éreztem magam. Sajnáltam Narutót, Tsunadét, Kakashit. Tudom, hogy egyikőjük sem volt értem túlzottan oda, de Sakura miatt elfogadtak volna újra, és támogatták volna a lányt, ha engem választ. Alul maradtam, és ezt csak magamnak köszönhetem. Tényleg nem voltam mestere a szép szavaknak, a kedveskedésnek, udvarlásnak. A legszebb dolog, amit Sakurának mondtam, csak egy suta bók volt az utolsó, együtt töltött estén, amikor a fűben feküdtünk és beszélgettünk. Ő az eget kémlelte, én pedig benne gyönyörködtem. Talán el is felejtette már, amikor azt mondtam neki: nekem ő a legragyogóbb csillagom. 

Nehezen vallottam be, hogy az életemnél is fontosabb, mert féltem… pont ettől féltem. Rettegtem, hogy rádöbben, én nem vagyok különleges, vagy jó. Kevés leszek neki, ő pedig kiábrándultan magamra hagy majd. Hát bekövetkezett, előbb, mint gondoltam…

Megalázottan, összetörve hevertem a hideg földön, miközben Tsunade a kezébe temette az arcát és keservesen zokogott. Megértettem a csalódottságát. Úgy érezhette, hogy elárulta a gyermeke. Tudtam, mennyire szeretik egymást Sakurával, és emiatt a bűntudatom még nagyobbra duzzadt, szinte fojtogatott. 

Élő halottként kuporogtam a cellám sarkában. Minden tartásom elveszítettem, mert belerokkantam abba, hogy ennyire durván szembesülnöm kellett a saját kudarcommal. Nem tudom, mennyi időt töltöttem el így. A térdeimet átkulcsolva, lehajtott fejjel szenvedtem, nem akartam többet tudomást venni a világról. Csak a fájdalmat éreztem, a satnya életem becstelen hiábavalóságát.


Többször hallottam, hogy nyílik a rács, valószínűleg vizet vagy ételt hoznak, de nem akartam enni vagy inni. Még ezt is sajnáltam magamtól. Legszívesebben levegőt se vettem volna, annyira hitványnak éreztem magam, és olyan feleslegesnek gondoltam a létezésem.

- Az öregasszony most túl ment minden határon! – csendült fel egy jól ismert hang.

A zár nyikorgását határozott léptek követték, és hirtelen egy meleg test vett körül.

- Mit akarsz? – kérdeztem erőtlenül, mert nem nagyon értettem, mit keres itt Naruto, ráadásul minek ölelget.
- Szólhattál volna, hogy… Áhhh! Az a fene nagy büszkeséged! Bár gondolhattam volna, hogy nem magadnak építesz palotát az erdő közepén, hogy abban remetéskedj. Miért nem tudtad kibökni, hogy együtt vagytok Sakurával? Minek kell egy ilyen fontos dologról is titkolózni?
- Nem vagyunk egyformák – feleltem keserűen.
- Figyelj! Nem érdekel, mit mond Tsunade! Mi Kakashival megnézzük mi újság, és ebben nem akadályozhat meg. Nekem egyre gyanúsabb ez az egész! Nem hiszem, hogy a történtek után Sakura téged ilyen könnyedén elfelejtett volna. Mindig is szerelmes volt beléd, ez pedig egyik pillanatról a másikra nem változhat meg. Ebben reménykedj! – ölelt magához vigasztalón.
- Te sose adod fel, igaz?
- Nem bizony! – szorított meg.
- Én már nem tudok hinni semmiben – vallottam be kétségbeesetten.
- Higgy bennem! Hírt hozok a szerelmedről, és akkor majd tisztábban látunk. Addig szedd össze magad, oké? Mi van, ha kiderül, hogy erőszakkal tartják ott, és ki kell mentenünk? Ilyen véznán nem harcolhatsz! Tessék enni, és Tsunade is elenged, amint látja, hogy lenyugodtál, és nem kell az újabb őrjöngésedtől tartani.
- Te ezt komolyan gondolod? – eresztettem meg egy gúnyos mosolyt. Nem fért a fejembe, hogy Naruto hogyan tud mindig ilyen bizakodó lenni.
- Visszahozom Sakurát! – mondta olyan magabiztosan, hogy majdnem el is hittem neki.

Ez a bohóc mindig ilyen volt. Most is reményt akart belém csepegtetni, de ez kevés volt ahhoz, hogy talpra álljak. Amikor magamra hagyott, megpróbáltam komolyan venni, úgy tenni, ahogy kérte, de nem ment. Egyedül gyenge lettem újra, kicsúszott alólam a talaj, egyre rettegtem attól, hogy rossz hírekkel tér vissza, emiatt inkább elmenekültem a valóságból. Elveszítettem az öntudatom. Végül hordágyon vittek a kórházba. 


Hosszú időre altattak, közben infúzión keresztül tápláltak, mert magamtól már nem akartam élni. A szavak, könyörgések se hatottak, pedig még Tsunade is eljött, hogy bocsánatot kérjen. 

Kora nyár volt, amikor erőszakkal kirángattak ebből a katatón állapotból. Mikor kinyitottam a szemem, Naruto vádló tekintetével találtam szembe magam. Annyi erővel se bírtam, hogy beszéljek, mivel egyedül volt és emiatt egyből a legrosszabbra gondoltam. Ez megbénított. Titokban eddig Sakurára vártam. Arra, hogy az ő simogató keze ébreszt majd, és kiderül, hogy mindez csak egy ostoba rémálom volt csupán. Naruto erőszakkal megragadott, és fölrántott az ágyról. A mosdóig vonszolt, hogy nézzem meg magam a tükörben. 

- Te ostoba! Hát mit mondtam neked? – veszekedett velem.

Rongybabaként lógtam a kezében, a külsőmtől elborzadva. Haragosan visszalökött az ágyra. Nem tudtam neki mit felelni, mert tudtam, hogy igaza van. Soha nem lenne szabad így elhagynom magam, de már nem érdekelt. Nem érdekelt semmi.

- Sasuke! Nem hoztam jó híreket, de akkor is össze kell szedned magad! Érted? Felfogtad azzal a beszűkült agyaddal? – rángatott meg ismét.
- Miért? – kérdeztem, hiszen annyira értelmetlennek éreztem ez az egészet.
- Kakashi sensei! – kiabált ki Naruto a folyosóra.

Mesterem zavartan lépett be hozzám. Nem volt egyedül. A kezében egy fehér batyut tartogatott. A szívem azonnal hevesen kezdett verni, mert valami különleges izgalom járta át a testem, ahogy a kis csomagot néztem. Úgy éreztem, szédülök. Reszketni kezdtem az érzelmi sokktól, amikor Kakashi a kezembe tette. 

Egy gyerek. Azonnal tudtam, hogy az enyém. Éreztem, megsúgta a szívem, láttam a vonásain. Megbabonázva néztem a tökéletes kis csöppséget. 

Ő angyali nyugodtsággal, kíváncsian figyelt engem. Hófehér volt a bőre, az arcán picit rózsás. Hollófekete a haja, a tekintete teljesen az enyém, mintha tükörbe néztem volna. Csak a csöpp szája volt olyan formás, mint Sakuráé, egyébként minden részletében egyértelműen Uchiha volt.

- Mi a neve? – kérdeztem megindultan.
- Akarui Hoshi – ült le mellénk Naruto, és gyengéden megsimogatta a pofiját.
- Fényes Csillag? – csuklott el a hangom.
- Uchiha Akarui Hoshi. Gondolom, az anyukájának nem véletlenül jutott ez az eszébe. Biztos valami romantikus emléke fűződik hozzá – vigyorgott rám Naruto kajánul. 

Tapintatosan elfordult, amikor magamhoz szorítottam a kisbabát. A fiamat. 

Sakura miért nincs vele? – gyötört a gondolat, de aztán hagytam, hogy a puha kis kéz megérintse a könnyes arcom, és már nem is láttam mást, csak a piciny, mosolygós arcocskáját, ahogy rám nevet. A szeretet hullámokban öntött el. Ez a mosoly erőt adott, és büszkeséggel töltötte el, hogy egy ilyen csodás kisember apukája vagyok.

- Mi a rossz hír? – kérdeztem remegve.
- Sakura fogoly, és nagyon rossz állapotban van. Képtelenek voltunk kimenteni. Az esetleges nyílt konfliktus pedig Tomai-val nem megengedhető. Konohának szüksége van a pénzére és a támogatására – vázolta a helyzetet Kakashi.
- Az a szemétláda, vén kujon! – robbant be a szobaajtón Tsunade haragtól tajtékozva. Mindannyian döbbenten figyeltük, mert ennyire mérgesnek még sohasem láttuk.
- Elnézést, hogy nem hozzád mentünk először – lapult a falhoz Mesterem sápadtan, mint egy reszkető nyuszi.
- Ő lenne az? – lépett hozzánk megindultan a nő, és azonnal ellágyult a tekintete, ahogy meglátta tanítványa kisbabáját. Zavarba jöttem, mert karomon a kicsivel engem is megölelt, és átszellemülten bámulni kezdte a kis mocorgót.
- Szüksége lenne az anyukájára – pendítettem meg a dolgot. Legszívesebben most azonnal indultam volna, ha lett volna erőm, hogy kiszabadítsam. Már nagyon bántam, hogy ennyire elveszettem a hitem és elhanyagoltam magam.
- Három nap. Ennyit kaptok a tökéletes terv kidolgozására és arra, hogy összeszedd magad – biccentett felém. - Csendben és alattomosan kell cselekednünk, mint ők tették. Nem lehet vérrontás! Szigorúan tilos és erkölcsileg is mélyen elítélendő, ha egy földesúr személy célokra használja a ninjákat, akaratuk ellenére. A házasság csak álca volt, hogy úgy tűnjön, Sakura önként marad a birtokon. Valószínűleg csak a domborodó pocakjának köszönheti, hogy nem kényszerítették még össze az örökössel. Gyorsan kell cselekednünk, mert a baba nélkül már védtelen lesz. Ha nem sietünk, valóban megkötik ezt a házasságot, és örökre rab marad. 
- Szükségünk lenne egy byakugan használóra a csapatban – jött meg a hangja Kakashinak is.
- Meglesz! És míg távol lesztek, személyesen viselem gondját Hoshinak – nyúlt a babáért.

Nem tudom mi ütött belém, de eszemben se volt odaadni. Úgy gondoltam, hogy még akkor is inkább velem legyen, ha veszélyes küldetésre megyünk. Nem akartam többet kiadni a kezemből.

- Nagyon köszönöm a segítséget, de őt is viszem – szorítottam magamhoz.
- Tudsz majd rá vigyázni? Tudod, hogy kell ellátni? – csodálkozott el Tsunade az ötletemen.
- Majd mi segítünk neki, nagyi! Én megértem, ha nem akar elszakadni tőle. Hoshi pedig jó gyerek, hangja se volt egész úton, bár az igaz, hogy Kakasi végig a „ Csini popó, fogd meg, ha jó! ” nótával szórakoztatta – kelt védelmemre Naruto.

Egy emberként néztünk a megszégyenült Kakashira, aki most tuti szívesen teleportálta volna magát valahova jó messzire.
- A te fiad, tiéd a felelősség, nem szólok bele. Hinata megy még veletek, én pedig holnap megtanítok mindent, hogy el tud látni ez a kis vakarcsot. Addig pihenj!
- Köszönöm! – hálálkodtam, és őszintén megindított, hogy a régi csapatom így mellettem áll. – Nektek is mindent köszönök! – fordultam Narutóhoz és Kakashihoz.
- Remek legényke lesz ez, ha ilyen pesztrái vannak, mint mi. Ugye, sensei? Végre újra együtt leszünk mindannyian! – vigyorgott ránk boldogan Naruto.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.