Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


31. Szemet szemért

 

„Minek is szóltam Tsunadénak?” – morfondírozott Naruto, miközben a kórház felé talpalt. „Most azt fogják hinni, hogy egy vesztes vagyok, aki semmit nem tud elintézni egyedül… mindenki rajtam fog röhögni. De már mindegy… remélem, legalább sikerrel jár a nagyi, ha már ilyen lelkesen belefolyt a magánéletembe. Hátha tényleg tud tenni valamit.” Gondolataiból csak akkor riadt fel, mikor az egyik ápoló szelíden oldalba bökte a nővérpult előtt. Habogva bocsánatot kért, amiért rossz helyre parkírozta magát, és átsomfordált a kórház földszinti várótermébe. Ott leült egy székre, és türelmetlenül rázta a lábát… korábban futott be, mint ahogy Sakura kérte tőle, így még inkább nehezére esett, hogy kivárja a többiek érkezését.

Közben a teljes konohai ANBU felsorakozott Sasuke cellája körül. Miután a vezetőjük megadta a jelet a kezdésre, Sakura vett egy nagy levegőt, és az erőtér ajtajához lépett. Kinyitotta, és odaszólt a rabnak:
- Jöhetsz.

A fiú lassan lépdelt az áttetsző padlón. A kijárathoz érve leguggolt, és egy kis ugrással a börtön kövezetén termett, alig egy lépésnyire volt csapattársától. A szemei most feketék voltak, és vakon meredtek a semmibe. Kezdetnek elmosolyodott, majd fintorogni kezdett, és bosszúsan felsóhajtott:
- Mégis hányan jöttetek, Sakura?!
- Csak néhány ANBU-tag… - hazudta a kérdezett.
- Miért nem volt jó úgy, ahogy én mondtam?
- A Hokage rendelte így… bocs. Add a karod.

Sasuke kelletlenül nyújtotta a lány felé a balját. Sakura elővett a táskájából egy töltött fecskendőt, és fogaival lehúzta róla a védőkupakot. Közben a fogoly könyökhajlatában használható véna után tapogatózott.
- Egy kis szúrás, és alszol is… - ígérte, ujjaival rögzítve a rugalmas véredényt a manőverhez.

Az elkábításra váró fiú megmakacsolta magát.
- Idegesítenek a többiek – közölte.

Lehunyta a szemét, s mikor újra felnyitotta, már a Rinnegan fodrozódott a jobb oldalon. Kinyújtott keze fejével kiverte az injekciót a rózsaszín hajú leányzó markából. Jobbjával közelebb rántotta őt, és két alkarjával szorosan magához szorította. A tenyereit viszont nem tette a hátára… csuklóit derékszögben hátrafeszítette, és szétterpesztette az ujjait. Mosolyra görbült a szája, mikor meghallotta, miként hasítja a levegőt a felé irányított, soktagú kunai-flotta. Kényelmes lassúsággal, abban a biztos tudatban, hogy egy fegyver sem fogja őket elérni, olyan hangon, mintha csak egy nem túlságosan kedvelt ismerősének vetne oda egy köszönésfélét, végül annyit mondott:
- Shinra Tensei.

Hinata könnyezve görnyedt a vécécsésze fölé. Családtagjai elől bújt el a mellékhelyiségben, és ott próbált úrrá lenni elkeseredettségén. Elfordította azt a kis reteszt, ami belülről bezárta a menedéke ajtaját… s bár a többi Hyuuga hamarosan rájött, hogy ő van odabent, voltak annyira illedelmesek, hogy nem törték rá az ajtót – annak ellenére, hogy kijelentette: nem szándékozik egyhamar kijönni. Később mégis változtatott az elhatározásán, mikor Neji bekopogott, és közölte, hogy az Ötödik érkezett a házukba, és őt keresi. Csak egészen rövidke ideig gondolkodott azon, higgyen-e unokafivérének. Mindig úgy tartotta, hogy a fiú – bár olykor rideg és faragatlan – kellően becsületes ahhoz, hogy most se hazudjon neki… ráadásul úgy gondolta, nem is lehet rá oka.

Föltápászkodott, hogy megmossa az arcát. Megszemlélte magát a tükörben. Lemondóan megrázta a fejét; mivel úgy találta, hogy heroikus erőfeszítésekkel sem tudná szalonképessé varázsolni a szemhéjait, hosszan felsóhajtott, eredeti pozíciójába forgatta a reteszt, és kilépett rejtekéből. Hagyta, hogy Neji apja dolgozószobájához vezesse, és betessékelje az ajtaján.
- Szervusz – köszöntötte Tsunade.
- J-jó estét… - hebegte viszonzásképp.
- Te most velem jössz – jelentette ki a szőke asszony.

Hinata kérdőn tekintett az apja felé. Hiashi erre morgott valami sértést az orra alatt, jelezve, hogy nincs ínyére a látogató. De a kezével olyan legyintést mutatott be, mintha egy menthetetlen ügyre vetne keresztet… leánya ebből tudta, hogy szabadon távozhat.

Mikor már jócskán eltávolodtak az otthonától, azt kérdezte:
- Ho-hova megyünk, Tsunade-sama?
- Beteglátogatóba – hangzott a válasz. – Sírtál, Hinata?
- I-igen… és h-hánytam is…
- Hm… hülye kérdés volt. Bocsásd meg.
- Tsunade-sama…
- Tessék.
- Most… ön most… miért s-segített rajtam?
- Megkértek – vonta meg a vállát a falu vezetője. – No meg… ki nem állhatom az apádat…
- Újabban é-én sem… - hajtotta le a fejét a lány, és elpityeredett.

Tsunade a vállára tette a kezét.
- A te indokod jobb – jelentette ki. - De tudod – mosolygott rá pártfogoltjára –, sokért nem adnám, hogy kiszúrhattam vele. Óvoda óta a bögyömben van.

Sakura nyeldekelve próbált megszabadulni a dobhártyáját feszítő nyomástól. Közben lassan körbefordult a teremben – Sasuke már elengedte, szabadon mozoghatott… még az is felmerült benne, hogy felveszi a nyúlcipőt. Körös-körül mozdulatlan shinobik feküdtek a földön.
- Nem haltak meg – szólalt meg a fiú. – Elájultak, mikor a falhoz csapta őket a nyomáshullám.
- Megnyugtató.
- Szerintem is. Láb alatt voltak.
- És most?
- Most? Irány a kórház. Miért? Azt hitted, lelépek?
- Azt.
- Hol marad a bizalom?! – morgott Sasuke.
- Bizalom? – kérdezett vissza a másik. – Talán említhetted volna, mikre vagy képes a szemeddel.
- Pár óra múlva nem lesz jelentősége – vonta meg a vállát a volt börtönlakó. – Hm… mutatok valamit.

Megfogta a lány vállát, és a szemébe nézett. Sakura elméjében képsorok kezdték kergetni egymást, elkeverve beszédhangokkal, érzelmekkel és benyomásokkal. „Emlékek…” – ismerte fel a látomás lényegét. Látta a fiatal Itachit, amint késeivel célba dob a gyakorlótéren, majd az idősebb kiadását, amint Amaterasu fekete lángjait parancsolja az ő irányába. Látta maga előtt Karint, amint Danzo túszaként vergődik; és azon tűnődött, hol szúrja keresztül a lányt, ha nem akarja megölni. Később teljes sötétségben volt, de hallotta, ahogy Madara kántál valamit… tudta, hogy Madara az, és azt is, hogy a Nagatótól lopott Rinnegan hatalmát teszteli. Később – még mindig vaksötétben – azon törte a fejét, hogy megérte-e feláldoznia Itachi szemeinek fényét. A döntést későbbre halasztotta. Ezután ismét látott valakit. Egy tizenhárom éves, rózsaszín hajú, síró kislány állt előtte, és szerelmet vallott neki. Ő válaszul a hátába került, leütötte, és egy padra fektette őt. Végül így szólt:
- Majd legközelebb, jó? Megígérem… - s azzal felemelte a jobb kezét, majd két ujjával megpöccintette az ájult lány homlokát.

Mikor az orvos-tanonc feleszmélt az illúzióból, a fiú biztosította róla, hogy később elmagyarázza a látottakat. Aztán szorgalmazta, hogy induljanak el. A lány rábólintott az ötletre. Sikátorokban bujkálva, minden percben a hátuk mögé pillantva, a legnagyobb elővigyázatossággal közelítették meg a kórházat. Mikor beléptek az épületbe, Sakura még néhány tekercs gézt is tekert a társa feje köré, nehogy illetéktelen szemek felismerjék. A váróban megtalálták Narutót. Együtt siettek fel a második emeletre. Valamennyien izgatottak voltak… egy szót sem szóltak mindaddig, amíg a műtők folyosójára nem értek. Ott a lány azt kérdezte a szőkétől:
- Melyiket választod?

A fiú kissé zavarba jött.
- Ezen még nem gondolkodtam – vallotta be.
Igyekezett mérlegelni a lehetőségeket. Bár nem volt sok belőlük, véges kapacitású agyvelejét így is megdolgoztatta a döntésképtelenség. Már attól tartott, hogy felrobban a koponyája, mikor beugrott neki egy arc, vagyis annak egy része – Kakashi maszkkal fedett ábrázata rémlett fel lelki szemei előtt.
- Legyen a bal – bökte ki végül, s diadalittasan elvigyorodott.

Sakura rábólintott. Sebtében elmagyarázott néhány tudnivalót a fiúknak arról, mi vár rájuk az elkövetkező órákban, s hogy mit kell tenniük azután. A monológja alatt Shizune is befutott.
- Minden tiszta? – kérdezte a rózsaszín hajkorona tulajdonosa.
- Igen – mondta Naruto.
- Szintén – bólogatott Sasuke.
- Helyes – szusszantott Sakura. – Sasuke, téged én foglak ápolni, míg lábadozol… Narutót pedig Shizune-san.
- Arra befizetek – kuncogott a nő.

Három órával később a szőke genin borzalmas fájdalomra ébredt, s baljával ösztönösen a nyilalló terület felé kapott. A mozdulat segített tudatosítania magában, hogy vége van a műtétnek… szemei fölött vastag pólyát tapintott, ami körbefutott az egész kobakján. „Ne vegyétek le a kötést, és ne nyissátok ki a szemeteket. Egyiket se!” – jutottak eszébe Sakura instrukciói. Szót fogadott, és elhúzta a kezét a kötése közeléből. Jobbjával a nővérhívó után szeretett volna kutatni – még emlékezett, hova szokták rögzíteni a kis eszközt az ápolók. A kérdéses végtag viszont nem volt hajlandó megmozdulni; hősünk először azt hitte, valami nagy baj történt, de hamarosan ráeszmélt, hogy valami súly hever a karján.

Ez a súly pedig szuszogott, mocorgott, néha nyögdécselt is. „Hát így vigyáz rám Shizune?!” – háborgott magában Naruto. „Nem elég, hogy szolgálatban alszik, ráadásul rajtam csinálja. Hm… még a kezét is a mellemen pihenteti.”

Emelgetni kezdte a jobb vállát, mert úgy érezte, oda hajtotta a fejét a nő. Gondolta, ha sikerül felébresztenie, rápirít majd a viselkedéséért, és fájdalomcsillapítóért is elküldi. A hálótárs viszont nem mutatott hajlandóságot az ébredésre… csak egy kis fészkelődéssel válaszolt a nógatásra, és húzta is tovább a lóbőrt. Hála a félfordulatnak, amit tett, Naruto kiszabadíthatta alkarját szorult helyzetéből, és meg tudta érinteni az alvó hölgyemény derekát. Igencsak elcsodálkozott, mikor selymes tincsek simultak a markába. „Shizune haja nem ilyen hosszú… Sakura-chan frizurája is rövidke… akkor ki van itt? Ino nem bizalmaskodna velem ennyire, Tsunade lökhárítója pedig már agyonnyomott volna. Nincs is túl sok hosszú hajú lány a faluban… hm. Ha idáig jól okoskodom…”

Agytekervényein úgy robogott át a felismerés, mint lassú macskán a dízelmozdony. „Magasságos mirelit-ramen… ez itt Hinata. Szinte biztos, hogy ő az.”

Izgalmának nem tudott parancsolni – felébresztette az alvót.
- Mi történt? – kérdezte az vékony, álmatag hangon.
- Ki vagy? – faggatta a fiú.
- H-Hinata vagyok, N-Naruto-kun…
- Ejha… kösz, baa-can.
- T-tessék?!
- Csak hangosan gondolkodtam…

Egy darabig nem szólaltak meg. A délután történtek miatt kölcsönösen zavarban voltak a másik előtt, s bár nem volt rá igazi okuk, szégyellték magukat… egyikük azért, mert nem szállt szembe az apjával, a másik azért, mert sokáig halogatott egy fontos kinyilatkoztatást. A csendet végül a lány oldotta fel egy praktikus, semleges kérdéssel.
- N-nincs szükséged valamire? Ha igen, csak szólj, m-máris elintézem.
- Ühüm, hát… most, hogy mondod… egy fájdalomcsillapító. Igen, valami fájdalomcsillapító, meg egy pohár víz jól jönne… hasogat a fejem. Köszönöm.

Hinata fölkelt az ágyról, és gyors léptekkel gyógyszer-vadászatra indult. Épp csak kitette a lábát a kórteremből, máris egy új látogatója akadt a betegnek; a magas, hosszú hajú illető az ablakon surrant be hozzá.
- Szevasz, Naruto – szólalt meg. – Neji vagyok.
- Neji?
- Igen.
- Mit akarsz tőlem?! – förmedt rá a bepólyált fejű legény. – Meg se próbáld elvinni őt, mert…
- Bocsánatot kérni jöttem.
- Nocsak. Folytasd.
- Én szóltam a családfőnek, hogy Hinata-sama meg te… szóval érted. De mikor láttam, mennyire sírt… ne ragozzuk, hülyeséget csináltam. Sajnálom.
- Világos.
- Ha megengeded, adok neked egy tanácsot.
- Éspedig?
- Hiashi-sama nem fogja annyiban hagyni, hogy a Hokage elvitte tőle a lányát. Megpróbálja majd visszaszerezni tőled. Ugyanakkor tudnod kell valamit róla… azt vallja, hogy a családtagok sorsa felől a családfőnek van joga dönteni, és csakis neki. De ezt a nézetét magára is érvényesnek tartja, és más családok dolgába nem szól bele. Soha.
- Mi köze ennek hozzám? – értetlenkedett Naruto. – A nagybátyád hóbortjai rá tartoznak. Különben is… nekem nincs is családom.
- De lehetne – jelentette ki Neji. – Lehetnél te is családfő. Hiashi-sama nem nyúlna a családod tagjaihoz, éppen a saját… hm… „hóbortja” miatt.
- Nekem ez elég homályos.
- Féleszű… - sóhajtott a látogató. – Családfő, nem világos?! Apa! Vagy férj, az is jó! Érted?!
- Értem! – vágta rá a kioktatott fiú, és maga is csodálkozott, hogy érti. – Elfogadom a bocsánatkérést… csak az nem esik le, mi okod volt, hogy tanácsot is adj nekem.
- Hát – kezdte a másik –, voltaképpen a dolgomat végzem… a főcsaládra vigyázok. Nem volna szerencsés, ha Hiashi-sama esetleg összeverekedne veled, mert ripsz-ropsz kitörnéd a nyakát. Jöttem, hogy megelőzzem a bajt… tudod, Hiashi-sama egyáltalán nem rossz ember… csak rendelkezik azzal a hibával, amivel te, meg én.
- Az én egyetlen hibám, hogy túlságosan jóképű vagyok – szerénykedett a genin.
- Szerinted… - húzta a száját a Hyuuga. – Szerintem viszont te is, én is, Hiashi-sama is… hm… hajlamosak vagyunk egyenlőségjelet tenni a saját véleményünk és a valóság közé. Ennyi lenne… és Naruto… ezeket a dolgokat nem tőlem hallottad, rendben?

Mikor lépteket hallottak a folyosó felől, Neji elköszönt, és kereket oldott.
- N-ne haragudj, hogy i-ilyen lassú voltam – mentegetőzött a belépő Hinata.
A beteg ágya mellé lépett, és segített neki felülni. Aztán egyik kezébe egy tablettát, másikba poharat adott.
- A legjobbkor jöttél – vigyorodott el Naruto, majd bevette a gyógyszert egy korty vízzel. – Most jöttem rá, mit kezdjünk apáddal.
- B-bocsáss meg… - nyögte a lány, és sírni kezdett. – N-nem volt elég erőm, h-hogy sz-szembeszálljak vele… egy m-másodpercig azt kívántam, b-bár m-meghalna…

„Nem hiszem el!” – dühöngött magában a fiú. „Vak voltam, mint a bányaló.” Megkereste a lány kezét, megszorította, és kérte, hogy ne itassa tovább az egereket. Pár perc múlva, mikor a kérés többé-kevésbé teljesült, arra is rávette, hogy visszafeküdjön mellé. Hinata szinte belebújt a jobb hónaljába, és összegömbölyödött; s míg el nem apadtak a könnyei, némán tűrte a fiú simogatását.
- Naruto-kun… - szólalt meg végül.
- Tessék.
- T-tényleg igaz? A-amit a házunkban m-mondtál…
- Hogy szeretlek?
- I-igen…
- Igaz. Tényleg szeretlek.
- K-köszönöm… - hebegte Hinata, és még beljebb fúrta arcát a fiúba.

Naruto meglepődött… nem ezt a választ várta volna, mivel úgy érezte, hogy szíve választottja túlzásba esik. Eszébe idézte mindazt a jóságot, amit a lánytól a viszonzás legcsekélyebb ígérete nélkül kapott, majd – igen komoly hangon – indítványozta:
- Magadnak köszönd, Hinata-chan.

elvalaszto1.jpg

 

Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
Utólag látom, hogy a cím talán nem kapott tökéletes magyarázatot... bár azt hiszem, ki lehet találni, mire utal. :) Ha mégsem tiszta a dolog, a későbbiekben majd fény derül az értelmére. X)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.