Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Forróság

 

Borzalmasan szenvedtem. Családom nevét, amire éveken át oly büszke voltam, most egyre gyakrabban átkoztam. Szerettem volna olyan emberré válni, akinek lehetnek saját álmai, nem dőlt el a sorsa már a születésénél. Férfi akartam lenni végre mindenféle értelemben. Eddig csak a harc jelentett számomra ebben mércét. Jó shinobiként nem éreztem éhséget, fáradtságot, napokig kibírtam alvás nélkül, és a küzdelmekben mégis a maximumot nyújtottam. A vágyaimon is tökéletesen uralkodtam, hiszen annyit se jelentettek ezek az érzések, mintha egy pohár vizet kívánt volna a testem. De most…


Biztos az a baj, hogy sokáig voltam egyedül. Hiányzott anyám gondoskodása, apám elismerő szavai, és a bátyám, akit annyira szerettem. Nélkülük üres volt az életem. A magány láthatatlan burokként követett mindenhová, akkor se tűnt el, ha az akadémián voltam, és sokan vettek körül. Ez a stigma eltaszította tőlem a többieket, nem engedett hozzám senkit közel. Nem akadt egyetlen személy sem, aki elszántabban próbált volna ezen a burkon áthatolni, hogy elérjen engem. Nem akartak. Riasztotta őket az a sötét aura, ami körülvett, elnyelt.

Az egyedül töltött, keserű évek után három bolonddal hozott össze a sors. Az első pillanattól tudtam, hogy nem lehetnek normálisak, mert a normális emberek kivétel nélkül utáltak engem. Ki ezért, ki azért; indok a megvetésemre számtalan akadt. Kedvelni viszont csak ez a három ember volt képes, pedig részükről ez volt a legésszerűtlenebb viselkedés.

Narutóval mindig rivalizáltunk. Sakura rajongását megpróbáltam csírájában elfojtani, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Kakashit pedig nehéz volt mesteremként elfogadni, mert megszoktam, hogy a tisztelet és a szigor kéz a kézben jár. Őt viszont lehetett szeretni, mert emberi oldala is volt, soha nem bánt velünk durván, ridegen vagy erőszakosan. Idomult a gyengeségeinkhez, nem hányta a szemünkre a hibáinkat, nem gúnyolódott, hanem igyekezett csiszolgatni bennünket, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból.


A csapat lett az új életem reményének bölcsője. Kakashi megpróbált leszoktatni az önzésről és bebizonyította, hogy a társaim mennyire fontosak. Naruto mindig a jobb eredményekre ösztökélt, és Sakurától megkaptam azt az érzelmi támogatást, amire a sérült lelkemnek hatalmas szüksége volt. Az őszinte, önzetlen szeretete, hogy ő olyannak fogadott el, amilyen vagyok - erőt adott -, mert ismét éreztem, hogy számít a létezésem. Fontos vagyok valakinek.
Erős kötelékek fonódtak közöttünk észrevétlenül. Mint a ravasz folyondár, bekúsztak magányom páncélja alá, elérték a szívem és felolvasztották. Újra dobogott – értük.

Aztán felrúgtam mindent. Amikor a sötétséget választva elhagytam a falut, ezt a csodát romboltam szét. Nem remélhettem, hogy amit a céljaim érdekében eldobtam magamtól, újra megkaphatom. Mondták, hogy nem számít, megbocsátanak, mert még időben visszaálltam a jó oldalra, de nekem ez elfogadhatatlan volt. Örökre megbélyegzettnek éreztem magam a saját, és őseim bűneiért. Akkor döntöttem úgy, hogy ez a klán velem együtt kihal, eltűnik a föld színéről, mert így a legjobb.


Ahogy teltek a napok, egyre nehezebb volt visszafogni magam, ridegnek látszani. Sakura jelenléte teljesen megváltoztatott bennem mindent. Újra elűzte az ürességet, ismét érző emberré lettem, nem csak léteztem. Szépséget találtam az erdő minden egyes részletében, a virágokban, a vidám madárdalban, a kis patak csörgedezésében. Az edzések helyett egyre gyakrabban csak hevertem a fűben, bámultam a felhőket és gondolkoztam, hogyan játszhatnám ki a saját szabályaimat. Hogyan válhatnék mássá, mint aki vagyok. És a legfontosabb: Mit kéne tennem, hogy Sakura még ne hagyjon el, mert túl jó volt ez az állapot.


Tudtam, hogy hamarosan indulni fog, ezért rászoktam, hogy a kunyhó mellett gyakoroljak, és segítsek neki, amiben csak lehetett, mert élveztem, hogy addig is a közelében lehetek. Már nem nagyon számított, mit gondolhat erről magában, gyengének tart-e emiatt. Szerintem tökéletesen átlátott rajtam, túl jól ismert.

Szólni még mindig nem szóltunk egymáshoz sokat, mert minden téma kínos lett volna. A múlt, a jelen, a jövő. Semmiben nem egyezet a véleményünk. Az viszont új volt, hogy ő is milyen kitartóan tudott hallgatni. Régen nem ilyennek ismertem. Vártam volna most is, hogy elmeséli, hogyan sérült meg, vagy esetleg újságol Narutóról és Kakashiról bármi apróságot, de nem traktált semmi ilyennel. Kedves volt, udvarias és kimért. A végén azt vettem észre magamon, hogy aggódni kezdek, amiért még felesleges szóra se méltat.

- Holnap elmegyek – jelentette be aztán, éppen ahogy számítottam rá.

Egy verőfényes kora őszi reggel volt, 3 héttel azután, hogy rátaláltam. Ennyi idő alatt természetesen bőven meggyógyult - ezzel én is tisztában voltam -, nem volt tehát oka tovább maradni.

Kivételesen előbb kelt, mint én, és evés közben közölte velem a hírt. Láttam már, hogy minden ruháját kimosta, a fegyvereit és orvosi eszközeit gondosan összekészítette, de valahogy mégsem készültem fel erre teljesen. Emiatt nem is tudtam hirtelen mit felelni a bejelentésre. Hallgattam, amiből úgy sejtem, azt szűrhette le, hogy nem is nagyon érdekel, pedig legbelül kétségbeestem. Szólni akartam. Még egy kicsit valahogy marasztalni, de fogalmam se volt, hogyan tegyem. Helyette ismét bevetettem magam az erdőbe és tehetetlenségemben egész nap törtem-zúztam.

- Mi történt veled? – sikoltott fel Sakura, amikor késő este kimerülten hazatámolyogtam. Már régen besötétedett, de kivételesen ébren várt.
- Csak edzettem – vetettem oda neki, de magam is elszörnyedtem a látványomon, amikor a tükörben megpillantottam magam. A pusztítás nem csak a fákon, sziklákon hagyott nyomot, hanem rajtam is.

Sakura ünnepi lakomát készített, és melegen tartotta, míg megjövök, de az állapotom miatt azonnal elfelejtkezett az ételről. Vizet hozott és törölgetni kezdte az arcom. Máskor olyannyira zavarba hozott volna ez a bizalmas érintés, hogy biztos félre lököm a kezét, de most szomjaztam a gondoskodását. Magamtól dobtam le a ruhát, hogy meztelen felsőtestem is megtisztítsa.

Hallottam, hogy egy pillanatra elakad a lélegzete, aztán a szíve feldübörög, de próbált ugyanolyan hűvösnek látszani, mint én.

- Meggyógyíthatlak? – kérdezte óvatosan, amikor lemosta rólam a piszkot és a vért.
- Azt teszel, amit akarsz! – feleltem ingerülten.

Annyira haragudtam rá, amiért elmegy! Olyan dühös voltam a világra, amiért nem kérhettem tőle, hogy maradjon. Ingerültségem csak tovább szította a kezéből áramló, bizsergető forróság. Tenyerét alig néhány centire tartotta a bőrömtől, persze hozzám érni, esetleg megsimítani eszébe se jutott.

- Most már minden sebed eltűnt. Ehetünk – mondta csendesen, amikor végzett. Mintha attól tartott volna, hogy ha hangosabban szól, talán azzal is tovább dühíthet.
- Előbb szeretnék rendesen megfürödni – közöltem vele hirtelen ötlettől vezérelve. Soha, semmit nem kértem még tőle. Most is majdnem belepirultam, hogy ennyire intim dolgot akarok, de akkor is kimondtam.

Sakura olyan szemeket meresztett rám, mintha életében most látott volna először, de gyorsan magához tért a döbbenettől, és engedelmesen munkához látott. Mint egy odaadó feleség, úgy szorgoskodott. A hagyományok szerint előkészített mindent, és még egy yukatát is választott az alváshoz, aztán várakozva rám nézett. Most először láttam rajta valami őszinte érzelmet, mióta velem élt. Nagyon zavarban volt.

- Nem kell segíteni! Egyél és feküdj le, ha akarsz – szóltam, de sokkal bizonytalanabbul csengett a hangom, mint szerettem volna.

Ettől láthatólag megkönnyebbült. Úgy ült le az asztalhoz, hogy nekem háttal legyen. Enni kezdett, és csak akkor kelt fel, amikor már a dézsában áztattam magam. A forró víz fullasztó párával borította a kicsiny helyiséget. Valami ismeretlen illat szállt belőle. Biztos, hogy Sakura valami nyugtató gyógyfüvet kevert bele, de a bennem tomboló hormonokat nem tudta ezzel lecsillapítani.


A vízben keményen meredezett a férfiasságom, az agyam felett is kezdte átvenni az irányítást, ezért gyorsan befejeztem a fürdőt, magamba tömtem az ételt, és már oltottam is a gyertyát, hogy még egyszer utoljára Sakura mellé fekhessek. Hangtalanul csúsztam be mögé, megtartva a tisztes távolságot. Mindent elkövettem, hogy ne akarjak hozzá nyúlni, ezért szinte már remegett a testem a visszafojtott feszültségtől. Ugrásra készen vártam valami csodára, mert magamtól biztos nem szegtem volna meg a saját szabályaimat, mégis arra vágytam, hogy a szabályszegés itt és most valahogy megtörténjen.


Sakura mocorogni kezdett. Izgatottan figyeltem, mire készül. A szívem majd ki ugrott a helyéről, amikor felém fordult, és a lélegzetünk összekeveredett, olyan közel kerültünk egymáshoz.

- Te kívánsz engem – állapította meg. Zavarba hozott a nyíltságával.
- Igen – válaszoltam őszintén.
- De nem teszel semmit? – érdeklődte kissé kihívóan.
- Nem. Nem teszek, mert nem tehetem – feleltem.
- Nem vagyok méltó hozzád? – kérdezte csalódottan.

A szomorúság, ami a hangjából csengett a lelkem mélyéig hatolt. Fájt, mert nem akartam, hogy bármi rossz legyen neki.

- Én nem vagyok méltó hozzád, azok után, amiket tettem – magyaráztam idegesen.
- Akkor nincs velem bajod? – szólt reménykedve.
- Mi is lehetne? – sóhajtottam.
- Tetszem neked? – Ezen elmosolyodtam, de komolyan kellett válaszolnom.
- Én soha nem megyek vissza Konohába. Mindig így fogok élni, mint egy kitaszított, ezért nem tarthatok magam mellett senkit. Azt se, aki esetleg tetszik – zártam le a témát kedvetlenül.
- Értem – hagyta rám.

Ismét hátat fordított. Nem tudom, mit vártam, de most én lepődtem meg. Talán nem is szeret már, azért nyugszik bele ilyen könnyedén a válaszomba? – gondoltam rémülten.

- Segítsek elaludni? – szólt hátra, amikor idegesen fészkelődni kezdetem.
- Tőlem… - feleltem megjátszott flegmasággal, de igazából nagyon örültem, hogy még nem alszik, hanem foglalkozik velem.
- Csak a homlokodra teszem a kezem, és elálmosodsz, rendben? – könyökölt mellém várakozón.
- Oké – hagytam rá. Nem is sejtettem, hogy ilyet is tud.

A sötétben zöldes fény villant, aztán éreztem a melegséget. Akkor most elaltat és lehet, hogy reggel már egyedül találom magam…

- Várj! – kaptam el a kezét a fejemről villámgyorsan. – Szerintem még nem vagy jól, maradnod kéne pár napig – daráltam el az ötletem egy pillanat alatt, mielőtt meggondolhattam volna magam.
- Azt szeretnéd, ha még maradnék? – kérdezte Sakura őszinte csodálkozással.
- Nem gyógyultál még meg teljesen. Ha megint elkapnak, még nem tudnád rendesen megvédeni magad – magyarázkodtam.
- Már így is soká elmaradtam. Keresni fognak – suttogta szomorúan.
- Te döntesz! – adtam a kezébe a sorsunkat.

Láttam, hogy erősen gondolkodik valamin, és közben többször rám villan smaragd tekintete. Nagyon ideges voltam, hogy mit válaszol.

- Holnap mindenképpen el kell mennem – felelte végül.
- Ahogy gondolod – morogtam megbántottam.

Dühösen hanyatt vágtam magam, és lehunytam a szemem. Most már szó nélkül hagytam, hogy a kezét ismét a homlokomra tegye. Ezerszer csábítóbbnak tűnt az álom öntudatlan állapota, mint a kínzó csalódottság, hogy szinte felajánlkozom neki, ő pedig nem él vele. Ebből egyértelművé vált számomra, hogy elmúlt a rajongása irántam, már nem kellek neki. Akkor meg inkább alszom, ő meg menjen csak, ha akar. Így legalább biztos nem teszek semmi őrültséget, például nem kezdek el könyörögni neki.

A tenyere alatt forró volt a homlokom. Haragos tűzben égtem. Vártam, hogy elzsibbadok végre, vagy elálmosodom, de semmi ilyen nem történt, helyette elindult a kéz máshová. Gyöngéden végig simított az arcomon.

Döbbenten nyitottam ki a szemem. Hirtelen megfordult bennem, hogy talán mégis csak sikerült elaltatnia, és éppen gyönyörűségeset álmodom. Amihez nekem nem volt merszem, megtette ő. Már nem volt rajta ruha, és az egyik combját kacéran átvetve rajtam, a csípőmre ült. Kecses testének alig volt súlya, bőrét ezüst fénnyel fürdette a hold. A mellei a hűvös levegőtől ingerlően meredeztek. Kiszáradt a szám, ahogy néztem őket.

- Mit csinálsz? – kérdeztem a maradék önuralmam összeszedve. Közben persze kezeim a combjára csúsztak, hogy meggyőződjek róla, valóság-e? Az volt. Izgatóan eleven valóság.
- Úgy teszek, ahogy gondolom. Holnap muszáj indulnom, különben értem jönnek, és akkor a te békés életedet is megzavarják. Ez az éjjel viszont még a miénk, és én ezt akarom veled tenni, mielőtt elmennék – hajolt le, hogy megcsókolja a nyakam.
- Ezt meg fogod bánni – nyögtem utolsó erőmmel, de két karom már ráfonódott a derekára, hogy lehúzzam magamhoz, és a szám is csókolja. Az ösztöneim nem tudtak tovább várni, annyira akartam.
- Hidd el, hogy nem fogom megbánni. Azt sajnálnám, ha nem tenném – súgta Sakura, és ajkaival lezárta az enyémet, hogy ne beszélgessünk többet.

Az első csók, az első érintések is olyan szenvedéllyel történtek, mintha pontosan tudtuk volna, hogy mit kell tennünk. Még mindig lázadozott a lelkiismeretem, hogy ez nem helyes, de lehetetlen volt továbbra is kordában tartani az érzéseimet. Vágyakozva szorítottam magamhoz Sakurát, nyelvem élvezettel kutakodott a szájában. Lázasan simogattam, pillanatok alatt eljutottam oda, hogy már nem működött a józan eszem, csak tettem, amiről eddig ábrándoztam. Hagytam, hogy szeressenek, teljesen Sakurára bíztam magam, de nem hittem, hogy a legvégsőkig elmegy. Akkor eszméltem csak föl, hogy miben mesterkedik, amikor sóvárgóan lüktető tagom puha ölébe csúszott, és a fájdalomtól megvonaglott.

- Sakura? – ijedtem meg, hogy mit csinált, de egy újabb csókkal belém fojtotta a kérdéseket, és óvatosan mozogni kezdett rajtam.

Az élvezet, hogy az ő édes húsa az a forróság, ami nedves selymességgel körbe simogat, hihetetlen gyönyörűséget okozott. Haraptam a száját, közben a testem ütemesen nekifeszült, hogy rásegítsek a mozdulataira. Olyan finom volt ez a ringás. Nem is értettem, hogy tudtam eddig meglenni egy ilyen csodálatos érzés nélkül. Egyik kezemmel a csípőjét tartottam szorosan, a másikkal a rózsás halmokat becézgettem, közben úgy éreztem, hogy azonnal megsemmisülök, annyira jó volt benne lenni. Sakura hirtelen elszakadt a számtól és felült, így még mélyebben járhattam benne, közben ujjaink összekulcsolódtak, és a karjaimra támaszkodott. Megigézve bámultam, hogy milyen szép az arca, ahogy lehunyt szemmel sóhajtozik minden lökésemre, a mellei pedig közben lágyan ringanak. Az érzés, a látvány örökre az elmémbe ivódott. Aztán hosszan fölsikoltott, öle vákumként vibrálni kezdett férfiasságom körül, amivel engem is magával rántott. Robbantam az ő gyönyörére, egy ritmusra kezdett pulzálni a testünk, egymás orgazmusát felerősítve. A szerelem örömtánca átjárta minden porcikánkat. Lassú rángásokkal kipréselte belőlem élvezetem nedvét az utolsó cseppig, hogy kitöltse vele szerelmem méhét.

Rám borulva pihegett, izzadt bőrünk szorosan tapadt egymáshoz. Hátára húztam a takarót, nehogy megfázzon, aztán ajkait kerestem, ujjaim nedves tincseibe túrtak. Boldog voltam. Öleltem, ahogy csak bírtam. Nem akartam többet elengedni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.