Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


29. Fél siker

 

Hinata ébredezni kezdett a kórházban. Szüksége volt pár pillanatnyi időre, míg rájött, miért nem a saját, otthoni ágyán fekszik. Ezután pironkodva konstatálta, hogy hálótársa a mellei közé dugta a nyelvét – nyilván valamiféle csemegéről álmodott, és meg is akarta kóstolni azt.

A lány úgy érezte, hogy valami bökdösi a combját. Felemelte a takarót, és kíváncsian bekukucskált alá. Orcáin mélybíbor árnyalatúra váltott a pír, mikor rájött, hogy a „támadója” valójában Naruto egyik rakoncátlan testrésze. Eleinte zavarban volt… mikor azonban látta, hogy a fiú még mindig mélyen alszik, felfedezőútra küldte az egyik kezét. Körbetapogatta a szívecskékkel ékes alsónadrágban bujkáló, élénk zaklatót, és halkan felsóhajtott. „Szerencsére csak pletyka volt, hogy kilencfarkú…” – gondolta megkönnyebbülten. S mivel úgy ítélte meg, hogy szemérmetlen dolgot művelt, serényen visszaigazította a takarót, majd elájult.

Tíz perc sem telt el, és Naruto nyitogatni kezdte a szemeit. Kiszáradt nyelvét visszahúzta a helyére, és álmatagon csámcsogva, megbámulta a látóterét szinte kitöltő, fehér ikerhegységet. „Rágcsálnivaló…” – állapította meg mosolyogva, mikor felismerte a domborzati unikum mibenlétét. Örömét a gyomra korgása rontotta el; eltorzult arccal kapott a hasához, és felült az ágyban. „Olyan éhes vagyok, hogy majd’ kidobom a rókát” – fintorgott.

„Hagyj engem békén!” – mordult fel odabent a Kyuubi. „Egész éjjel azon dolgoztam, hogy begyógyítsam a sebeidet. Aludni akarok.”

Naruto lecsusszant az ágyról, és lábujjhegyen a kórterem fürdőszobájába osont. Megvizsgálta az arcát a tükörben, és elismerően hümmögött. Utána pedig – mivel tisztelettudó legényke volt – illendően megköszönte a ravaszdi fáradozását.

„Hagyd el, kölyök” – kedélyeskedett amaz. „Egészen megkedveltelek, mióta elagyabugyáltál. Végtére is… ha már a köldöködben kell kempingeznem, megnyugvást ad, hogy a főbérlőm nem egy töketlen idióta, hanem egy tökös. Plusz látom, beszereztél egy nőstényt… hát gondoltam, nehogy lecsússz a párzási időszakról a rusnya pofád miatt. No. Ne ébressz fel többször, ha nem muszáj! Tudod, én már öreg vagyok, és neurotikus.”

A fiú nem értette, mit jelent a „neurotikus”, de nem firtatta. Magában megállapította, hogy csakis a köszvény valamelyik flancos szinonimája lehet, és visszament az ágyhoz. Felöltözött, és morgolódó zsigereivel nem törődve, gyönyörködött kicsit az alvó Hinatában. Nyugalom szállta meg, ahogy a halvány arcocskát figyelte. Leült az ágy szélére, és a takarón keresztül megsimogatta a lány hasát. Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve, csücsöríteni kezdett a szájával, és az alvó fölé hajolt.

Hinata nagyon megijedt, mikor kinyitotta a szemét. Valaki – akit közelsége miatt nem tudott azonosítani – „csőre töltött” ajkakkal támadt rá, ő pedig nem ilyen ébresztésre számított. Felsikoltott, és ösztönösen arcul csapta a csókos kedvű merénylőt, mire az – röptében – bocsánatkérést ordított, és az ablakon kiszaltózva, nagy puffanással elterült a kórház előtti járdán. Attrakciója lenyűgözte a járókelőket… néhányan meg is tapsolták, miután visszanyerte az eszméletét.

A pórul járt genin visszasomfordált a kórterembe. Ez az út tovább tartott, mint az előző, lévén, hogy most a lépcsőket használta… de legalább elmúlt a szédülése, és a füle sem csengett, mire a kérdéses helyiségbe lépett. Ideiglenes szobatársa ezalatt magára kapkodta a ruháit, és lógó orral, ujjait tördelve, helyet foglalt az egyik széken.
- T-te voltál? – szólította meg az érkezőt.
- Igen – mondta Naruto, és bárgyún vigyorgott.
- S-sajnálom…
- Én is.

Rövid ideig egyikük sem szólt. Mindketten szégyellték kissé a történteket, és várták, hogy a másik kezdeményezzen. Talán egész délelőtt csendben maradtak volna, ha az éhségük nem hallat magáról… de Hinata gyomra halkan panaszkodni kezdett. Előző nap csupán némi péksütemény jutott neki, és méltatlannak ítélte ezt a bánásmódot.
- Talán elmehetnénk reggelizni – adta fel hallgatását a fiú.
- Jó… - pirult el Hinata.
- Természetesen meghívlak – tette hozzá sietve az ötletgazda.
- N-nem szükséges, Naruto-kun…
- Engedd meg… kérlek szépen.

A fekete hajú lány – rövid unszolás után – beadta a derekát. Miközben a méretes épület kijárata felé talpaltak, azon gondolkodott, vajon hol fognak elemózsiát venni. Nem csalódott… kiszemeltje Ichirakuék étkezdéje felé vette az irányt. Ayame kitörő lelkesedéssel üdvözölte őket, mikor letelepedtek a pultnál; s miközben szervírozta a rendelést, többször is tanítványára kacsintott. Ezután megakadt a tekintete Naruto bal kezén, és elsápadt.
- Tudod így használni az evőpálcikát? – szörnyülködött.
- Jobbkezes vagyok – nyugtatta meg a fiú.
- Akkor is – sápítozott tovább a szakácsnő –, ez olyan rémes…
- Ha már le kellett sérülnöm, hát ez volt a legpraktikusabb lehetőség – vigasztalta a vendég. – Persze te ehhez nem érthetsz, Ayame, mert nem vagy shinobi.
- Csakugyan?! – morgott a kioktatott leányzó.
- Bizony! Na figyelj… a kedvenc technikámhoz, az árnyékklónok létrehozásához csak a mutató- és középső ujjakra van szükség. A Rasengant a klónjaim csinálják, együtt pedig van elég ép kezünk hozzá. A jobb kezemmel fogom a kunait, az evőpálcikát… nincs itt semmi nagy gond. Sőt, még hasznos is egy kicsit ez a sérülés…
- Hasznos?! – hüledezett a két lány egyszerre.
- Igen, az – kötötte az ebet a karóhoz a kérdezett. – Soha nem tudtam megjegyezni, melyik kézen kell hordani a jegygyűrűt… így nem fő majd miatta a fejem – mondta vigyorogva, majd mohón szürcsölni kezdte a levesét.

Hinatának kuncognia kellett a gyermeteg eszmefuttatáson. Jókedvét fokozta, hogy abba a kellemetlen, fájó érzésbe, ami az előző délután óta szurkálta a mellkasa belsejét, vegyült némi finom, meleg csiklandozás… sokkal jobban érezte magát, mint egy fél napja, a padon.

Boldogan hagyta, hogy reggeli után Naruto hazáig kísérje. Otthona kertkapuja előtt köszönetet mondott a meghívásért, és várta, miképp fog tőle elbúcsúzni a fiú. Az előzmények alapján reménykedett egy pusziban, és igyekezett felkészülni rá… egy kényelmesnek látszó bokor mellé helyezkedett, arra az esetre, ha rátörne az ájulási kényszer. Az idillt azonban elrontotta egy mérges rokon.
- Már megint te?! – ordított Neji a fölöslegesnek ítélt fiúra. – Kitekerem a nyakad, értetted? Hinata-sama, menj be a házba!
- Ne parancsolgass neki, nem a cseléded! – fortyant fel a szőke, és feltűrte a melegítője ujját.

A lány a civódó felek közé állt, és határozott hangon felszólította őket, hogy viselkedjenek felnőtt ember módjára. Hangsúlyozta, hogy az adott helyzetben teljesen fölöslegesnek ítéli az erőszakot. Naruto az egyetértéséről biztosította Hinatát, Nejit pedig egy kiadós verésről, amennyiben tovább gorombáskodik. Az unokabáty eltekintett a kakaskodás forszírozásától, viszont nem volt hajlandó kettesben hagyni őket. Így a kísérő csak szóban búcsúzott a házigazdától, meghagyva neki, hogy majd keresi. Aztán sarkon fordult, és elporoszkált… közben azon morfondírozott, hogy nem megy vissza a kórházba, hanem megnézi a lakását. Sakurától azt hallotta, hogy a falusiak az ő lakhelyét is újjáépítették, de még nem győződhetett meg erről – az utóbbi időben távol volt Konohától.

Hinata sokáig nézett a távolodó, szőke üstök után, majd sóhajtott egyet, és a ház irányába indult. Aztán hirtelen megtorpant… valami szöget ütött a fejébe.
- Neji! – szólt a kuzinjához.
- Tessék, Hinata-sama.
- Mikor az előbb veszekedtetek…
- Igen?
- Hogy értetted azt, hogy „már megint te”?

A fiú készségesen – sőt büszkén – adta meg a választ.
- Azután történt, hogy megtámadták a falut, Hinata-sama. Az egyik hajnalban itt lófrált ez a hülye, a kerítésnél. Azt mondta, veled akar beszélni. Talán még álmodból is felkelt, ha nem zavarom el, de…

Neji monológja még percekig tartott, de Hinata nem hallotta a szavakat. Látta, hogy mozog a fiú szája, látta, hogy gesztikulál, mégsem jutott el hozzá a mondanivalója. Időnként pislogott, kicsit félrebiccentette a fejét, és halvány mosollyal révedt a semmibe. Úgy érezte, nevetségesen könnyűvé válik, és a gyönge szellő a föld felett lebegteti. Élvezte, ahogy tagjaiban mocorogni kezd valami kellemes, cirógató érzés, és koponyája belsejében egy megnyugtató gondolat tolakszik az addigi kétségek elé. „Múlik…”

Narutónak futni támadt kedve… nem jókedvében vetemedett sportolásra, hanem a rajongótábora elől próbált menekülni. Az egyik sarkon ugyanis belebotlott pár bakfisba, akik hangos kurjongatásba kezdtek, hogy Konoha többi lakosával is tudassák a hírt: a falu hőse előkerült. Így hát, a fiú szaladt… sarkában a párszáz fősre duzzadt tömeggel, a kórházat vette célba, hátha ott menedékre lel, s később átlopakodhat a lakásába. A falusiak egy csoportja azonban elévágott egy szűkebb utcában, s így két tűz közé került. Az üldözők tömött sorokban, autogram-füzetet szegezve közeledtek felé. Már-már biztosra vette, hogy az egész napját a neve körmölésével, vagy a hőstettei mesélésével fogja tölteni… de váratlanul a segítségére sietett valaki.

A semmiből tűnt elő a megmentője, egy régi, ütött-kopott, oldalkocsival felszerelt motorkerékpáron. Naruto valahogy ismerősnek találta a vénasszonyt… emlékezetében fölrémlett egy hangos kiáltás, és egy alacsonyan szálló járókeret, mikor a szemébe nézett. A nénike elvigyorodott, a fiúhoz vágott egy bukósisakot, és azt mondta:
- Pattanj be, cica! Lerázzuk ezeket a szarcsimbókokat…

Naruto – nem látván jobb lehetőséget – engedelmeskedett. A motorizált matróna pedig gázt adott, harciasan megcsattogtatta a műfogsorát, és egy vérfagyasztó sikollyal a rajongók közé hajtott. A döbbent emberek ijedten ugráltak félre az útjából… a szökevény-duó így pillanatok alatt egérutat nyert, és egy éles balkanyarral eltűnt egy sikátorban.

Mikor kissé eltávolodtak a tömegtől, Naruto gyorsan megköszönte a segítséget, és kiugrott az oldalkocsiból. Mire az élemedett pilóta föleszmélt, már a háztetőkön ugrált, és pár perc múlva a lakása ajtaja előtt állt. Kulcsa nem volt ugyan, de nem törődött vele… zsebéből elővett egy kisebb kést, és megbabrálta a zárat. Örömmel látta, hogy a kis garzon szinte pontosan olyan, mint régen volt… még a bútorok is hasonlítottak az eredetiekhez. Úgy döntött, hogy elnapolja Hinata meglátogatását… akárhányszor nézett ki az ablakon, mindig azt látta, hogy gyanús csoportok – feltehetőleg rajongók – ólálkodnak az épület körül. Jobbnak vélte hát, ha meglapul kicsit. Délután kitakarított, és korán lefeküdt aludni.

Elérkezett a péntek reggel. Sai türelmetlenül toporgott Tsunade irodája előtt. Negyedórányi várakozás után bekopogott az ajtón, s mert nem kapott választ, óvatosan benyitott. Csak Shizunét találta odabent… a fiatal nő néhány papírkupacban próbált rendet tenni, és közben néha megsimogatta az alvó Tontont.
- Bocsánat… - szólította meg a fiú.
- Heh? Ó… Sai-kun… Tsunade-samát keresed?
- Igen, Shizune-san.
- Már a kórházban van… rád vár.
- Köszönöm – mondta Sai, és kihátrált az irodából.

Nagy lépésekkel, szinte futva igyekezett a kórházba. Mikor odaért, a nővérpultnál kért útbaigazítást. Néhány percébe került, hogy megtalálja a Hokagét… az asszony az egyik folyosón állt, és Ino apjával beszélgetett. Sai közelebb lépett a két felnőtthöz, és illedelmesen köszöntötte őket. Tsunade bemutatta egymásnak a fiút és a férfit. Elmondta, hogy a hosszú, szőke hajú shinobi részt fog venni az érzelemhiányos fiúra váró procedúrában – tekintve, hogy nagy szakértője volt az emberi elmének, a Yamanaka kézenfekvő választás volt, mikor Tsunade segédet keresett maga mellé.

Ezután beterelték a fiút egy kórterembe, ahol lefektették, és adtak neki valami büdös, zöldes színű, fanyar ízű innivalót, amitől elaludt. Másfél óra múltán, szörnyű fejfájásra ébredt. Úgy sejtette, hogy a kezelésének vége… de hogy sikeres volt-e a beavatkozás, azt nem tudta eldönteni. Ráadásul nem volt a szobában senki, akitől érdeklődhetett volna… csak Ino ült az ágya mellett, és arcát a tenyerébe hajtva, csöndesen sírdogált.
- Mi bajod? – szólította meg a fiú.

A szőkeség nem válaszolt azonnal. Csodálkozva felemelte a fejét, pislogott néhányat, aztán Sai nyakába vetette magát, ölelgette őt, csókolgatta a homlokát, és azt kérdezte:
- Értem tetted, ugye? Ugye?

A fiú elképedt. „Talán nem tud róla, hogy veszélytelen procedúra volt…” – gondolta. Megfontolta, mit válaszoljon a kérdésre. Első pillanatban rá akarta vágni, hogy nem a lány volt az oka; de meggondolta magát. Szerette volna, ha Ino abbahagyja a sírást, emellett rá kellett jönnie, hogy a szőke ciklon akaratossága sarkallta Tsunade felkeresésére.
- Igen, miattad tettem – közölte.

Aztán elővette legmelegebb mosolyát, megsimította a szipogó hölgyemény arcát, és vigasztalni kezdte őt.
- Ne bömbölj, te hülye – duruzsolta lágyan. – Inkább mosolyogj… tudod, azt nagyon szeretem.

Ino engedelmeskedett… Sai pedig fintorogni kezdett, és visszakozott.
- Inkább mégse mosolyogj… - nyögte. – Elég illúzióromboló, hogy a szádba csurog a takony.

A következő pillanatban a lány erős, hosszú ujjai a gyakorlóosztagos nyakára fonódtak.
- Most mi rosszat mondtam?! – érdeklődött Sai.
- Kikaparom a szemed! – kapta válaszul.
- Ugyan, kedves. Még letörik a körmöd.
- Kitaposom a beled!
- Ne hergeld magad. Árt a szépségednek.
- Kitekerem a nyakad… biztos, hogy kitekerem… - sziszegte Ino, és egyre jobban sírt.
- Elég udvariatlan dolog egy orvostól, ha a beteg nyakát nem terápiás célzattal tekergeti. Ráadásul tilos.
- Szeretlek, te bunkó majom… - szipogta a lány.
- Az más. Az nem tilos. Csak könyörgöm… hm… ne fojts meg a szereteteddel, drága.

Az ifjú doktornő ismét szót fogadott… fojtogatás helyett belemarkolt a fiú hajába, és az ágy fejtámlájába kezdte verni a fejét. Sai tanácstalan volt; nem értette, mi okozza a lány haragját. Ugyanakkor nem is ez volt a legnagyobb problémája… szeretett volna megszabadulni az ütlegektől. Mit tehetett? Egy hirtelen mozdulattal elrántotta a fejét, kiugrott az ágyból, és hátulról lefogta a támadóját. Aztán feldobta a szőkét a fekvőalkalmatosságra, a szoknyája alá nyúlt, és lerángatta az alsóneműjét. Jót derült Ino elképedt arckifejezésén… egy pillanat múlva pedig letolta a nadrágját, kezeivel szétterpesztette a ninjahölgy hosszú, csinos combjait, és annak rendje és módja szerint, két turnusban kiengesztelte őt.

A nonverbális bocsánatkérés elérte a kívánt hatást. Ino csillogó szemekkel nézte a partnerét, és megsimogatta a mellkasát.
- Csináljuk még egyszer… - kérlelte.
- Nem – zárta rövidre a témát a fiú, és a lány mellé heveredve, a feje alá tette a párnát. – Fáj a fejem… - nyűgösködött.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.