Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


28. Egy sokszínű lélek tükre

 

Csütörtök hajnalban Tsunade mérgesen rótta a kórház folyosóit. Már megint nem találta Shizunét… pedig éppen nagy szüksége lett volna a fiatal nő segítségére. Az első emeleten sétálva, benyitott Naruto szobájába… hűtlen fegyverhordozója nem tartózkodott a helyiségben, valaki más viszont igen. Egy fehér bőrű leányzó szunyókált a kérdéses kórteremben elszállásolt, kócos, szőke fiú karjai között, és kánont szuszogott vele. „Hoppá” – emelte meg a szemöldökét a Hokage, és továbbállt. Pár ajtóval később egy mozgalmasabb jelenet közepébe csöppent. Egy barna és egy ezüst hajkorona lógott ki az egyik ágy takarója alól, a folytatásukba eső testrészek pedig – a cselekményt kísérő hangjelenségek alapján – alighanem korhatáros tevékenységet űztek egymással. „Leszokom a piáról…” – fontolgatta a szőke asszony. „Berúgtam, és a kuplerájba tévedtem a kórház helyett… a héten már negyedszer…”

Aztán eszébe jutott, hogy tegnap este kifogyott a szakéja. Arra is csakhamar rájött, ki fekszik az emlegetett ágyon, és éktelen haragjában ordítani kezdett.
- Shizune!
- I-igen, Tsunade-sama! - jött egy tompa hang a paplan alól.
- Mi a faszért másztál be Kakashi ágyába?!
- I-igen, Tsunade-sama!
- Idióta! Még van pofád humorizálni?!
- Csak lázat mérünk, asszonyom… – próbálkozott az ifjú doktornő tettestársa.
- Hogyne! – fújtatott Tsunade. – De figyelmeztetlek… ha kihúzzátok a lázmérőt, és nem lesz rajta skála… - itt egy félreérthetetlen mozdulatot tett a kezével, tudván, hogy a Sharingan átlát a takarón. – Tíz perc múlva az irodámban, Shizune! – tette még hozzá, s azzal elviharzott.

„Ez a lány meg van húzva… vagyis húzatva… bánom is én” – füstölgött magában a falu első asszonya. „Ráadásul a legjobb jouninom fejét csavarta el. Naruto pedig… még alig nyitotta ki a csipáját, és már másznak is rá a nők. A kis taknyos…”

Gondolataiba mélyedve ért az irodája ajtaja elé, ahol már vártak rá – ketten is. Sai volt az egyik. Megeresztett egy műmosolyt, és azt mondta a mellette álló, rózsaszín hajú lánynak:
- Rondáké az elsőbbség… – és udvariasan az ajtóhoz tessékelte.

Mester és tanítványa hamar végeztek a beszélgetéssel. Három perc sem telhetett még el, mikor Sakura – elégedett arccal – kilépett a szobából, és közölte a fiúval, hogy bemehet.
- Mit szeretnél? – kérdezte a Hokage, mikor a gyakorlóosztagos becsukta maga mögött az ajtót.
- Magas szintű orvosi segítségre lenne szükségem, asszonyom.
- Mi célból?
- Meg kellene tanulnom érezni.
- Mármint micsodát, Sai?
- Érzelmeket, asszonyom.
- Azt akarod mondani – csodálkozott a Hokage –, hogy nincsenek érzelmeid?
- Pontosan, Tsunade-sama. Az ANBU gyakorlóosztagának kiképzési módszerei… azt gyanítom, azok a ludasak a dologban.
- Mióta van ez így?
- Úgy öt, vagy talán hat éve. Nem emlékszem pontosan.
- És eddig nem zavart?
- Nem, asszonyom.
- Mi változott?
- Nem kertelek, Tsunade-sama – húzta ki magát a fiú. – Egy hölgyismerősöm mostanság igen sokat legyeskedik körülöttem, és érzelmeket próbál kicsikarni belőlem. Teljesen megőrjít…
- Azt, hogy megőrjít, talán neki kellene elmesélned, nem nekem.
- Megkíséreltem, asszonyom.
- Nocsak. És hogyan reagált a hölgy?
- Kosarat kaptam… pontosabban virágkosarat.
- Heh? Ajándékba?
- Nem, asszonyom. A képembe – biggyesztette le az alsó ajkát Sai, és a bal szeme alatt ékeskedő monoklira mutatott.

Tsunade gondolkodott egy kicsit, majd beszélni kezdett.
- Nos… talán tudok megoldást a problémádra. Elég bonyolult beavatkozás, igényel némi előkészítést… cserébe viszont nem biztos, hogy beválik.
- Értem…
- Ugyanakkor… azt mondhatom, szinte teljesen veszélytelen, nincs semmi kockázat… érdemes megpróbálni. De még egyszer mondom… nem egy bombabiztos eljárás. Holnap keress fel újra. Addig felkészülök rá… te pedig arra, hogy esetleg nem járunk sikerrel.
- Köszönöm. Mit tehetek, ha ez nem válik be?
- Akkor… becsületből nőül veszed szegény lányt, fiam.
- Ühüm… minden tisztelettel… most viccel, ugye?
- Igen – vigyorodott el Tsunade.
- Elnézést, hogy nem röhögök, asszonyom. Tudja, nekem agymosásom volt.

Miután Sai távozott, Shizune lépett be az irodába. Reszketett, mint a nyárfalevél, még a szemét is lesütötte… de a szidalmazás, amitől tartott, elmaradt.
- Most fáradt vagyok a kiabáláshoz – közölte vele a főnöke. – Majd szólok Tontonnak, hogy harapja meg a lábad, ha felébredt.
- É-értem…
- Legyél szíves, keríts nekem valami reggelit.
- T-teát is hozhatok? – érkezett a szolgálatkész válasz.
- Igen.
- Rummal, vagy rum nélkül?
- Hm… ha lehet, tea nélkül. És még valami… csak egy megjegyzés.
- Igen?
- A továbbiakban leszel kedves gondolkodó, érett nőként viselkedni. Jóformán Naruto szintjére süllyedtél.
- De… Tsunade-sama… - hápogta felháborodva a doktornő. – Összehasonlítani engem azzal az analfabéta kölyökkel…
- Eredj ennivalóért, Shizune… utána elmondom a mai feladataidat. Bőven lesz mit csinálnod, ne félj.

Sakura cipője hangosan kopogott a fogda padlóján. Az alagsor felé tartott, gyorsuló szívvel, és lassuló lábakkal. Itt őrizték azt, akit látni szeretett volna – két régi cellát egybenyitottak, és az így kialakított, tágas helyiségben kapott otthont a különleges erőtér.
- Jó reggelt, Sakura – köszöntötte Chouji, mikor a Sasuke-terem páncélajtaja elé ért.
- Neked is.
- Csak nem látogatóba?
- Valamikor csapattársak voltunk… csak ezért… - hajtotta le a fejét a lány.
- Hm. Kicsit korán jöttél. Még alszik.
- Honnan tudod?
- Nem tombol – mosolygott szomorúan a fiú, és kérlelhetetlen alapossággal megmotozta a látogatót.

Sasuke dolgában nem tévedett a foglár. A föld felett lebegő, átlátszó erőtér padlóján feküdt, az arcára borulva. „Büdös van…” – állapította meg Sakura. Hamar rájött, miért. A cellának nem volt ablaka, de még szellőzőrácsot sem látott a falakon. A megvilágítást is csak egyetlen villanykörte biztosította… a gyenge fénysugár nem nyújtott segítséget a bámészkodónak, inkább csak az árnyékos területeket tette még hangsúlyosabbá. A lány körbesétált a teremben, de nem volt elégedett azzal, amit így elért; ő a rab szemébe akart nézni. Négykézlábra ereszkedett, és bekúszott az erőtér alá. Ott, ahol Sasuke aludt, a hátára feküdt, és elővette a zseblámpáját – az orvosi vizsgálatokhoz használta a praktikus, kicsi eszközt, és Chouji szerencsére nem kobozta el tőle. Felkattintotta rajta a pöcköt, és a kékesfekete üstökű fiú arcára világított. Bosszúsan csettintett a nyelvével. Kívülről nem látszott, hogy a fogoly egyik keze takarja a szemeit; talán csak párnaként használta a tenyerét, de a lány úgy érezte, a sors szórakozik vele. Egy percig sem akart tovább várni. Megemelte a bal kezét, és rákoppintott az üvegszerű padlóra. Az első próbálkozás halkra sikeredett, reakció nélkül maradt… addig fokozta hát a kopogtatás erejét, amíg az be nem váltotta a hozzá fűzött reményeket.

A fogda lakója dühösen vette tudomásul, hogy nem hagyják aludni. Nagy levegőt vett, és cifra szavakkal illette a börtön dolgozóit, családostól. Utána felült, keresztbe tette a karjait, és várta, hogy valaki válaszoljon a provokációra. Mikor úgy érezte, hiába epekedik felelet után, csalódottan morgott egyet, s a padlóra köpött. Ásított néhányat, megvakarta az állát, majd újfent hasra feküdt. Most a homlokát támasztotta meg, úgy, hogy egymásra helyezte alatta a tenyereit. Sakura izgalomba jött… lélegzetét visszafojtva, újra célra irányította a fénycsóvát. Sasuke még nem aludt vissza; még pislogott. Tekintetét nem irányította semerre sem, a szemgolyói mégis gyors, oda-vissza ketyegő mozgást végeztek… mintha fürgeségükkel szerették volna jóvátenni, hogy haszontalanná váltak. „Szemtekerezgés…” – állapította meg a lány. „A pupillái sem reagálnak. Tényleg vak…”

Megbizonyosodott arról, amiről akart; igaz, ettől nem lett boldogabb. Fáradtnak érezte magát; előző éjszaka dolgoznia kellett. Naruto ugyan elvolt nélküle, de nem ő volt a kórház egyedüli betege… két, a frontról nemrég hazatért shinobi meghalt az éjjel, hiába próbált rajtuk segíteni. Később le kellett vezetnie egy ikerszülést, ami gond nélkül ment, de háromórányi tökéletes koncentrációt követelt tőle. Napfelkeltekor pedig egy aggódó édesanya érkezett, karjában cipelve négyéves fiacskáját. A haszontalan lurkó korán ébredt, és kihasználva az alkalmat, hogy nem szólnak rá, belakmározott a mosogató alatt tartott patkányirtóból.

A rózsaszín frizurát viselő lány úgy érezte, hogy a mozgalmas ügyelet után – és immáron a keresett információ birtokában – aludnia kellene egyet. Halkan kikapcsolta a lámpáját, majd sűrű pislogással eltüntetett néhány hívatlan, pimasz könnycseppet. Épp azon volt, hogy fektéből négykézlábra emelkedjen, mikor egy rekedt hang üdvözölte őt.
- Rég nem láttalak, Sakura.

Lebukott. „De hogyan?” - törte a fejét. Nem várta meg ugyan, hogy a fiú elaludjon, de egy hangot sem szólt még, mióta a cellába lépett. Fölöslegesnek, mi több, szánalmasnak érezte volna, hogy elszaladjon. Válaszolt hát, ha kicsit hirtelenkedve is:
- Most sem látsz, ha jól gondolom.
- Jól gondolod.
- Akkor honnan tudtad, hogy én vagyok az?
- Te vagy az első látogató, mióta itt vagyok – vágta rá a fogoly.

Furcsa volt a hangja… szinte kedélyes. Sakura nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:
- Mert az, hogy a falu több ezernyi lakójából valaki előttem jöjjön ide, teljesen elképzelhetetlen, igaz?!
- Tekintve, hogy a többi falusi utál engem, igen – közölte Sasuke, a témához képest meglehetősen vidáman.
- Miből gondolod, hogy én nem utállak?
- Abból, hogy itt vagy.
- Mi van, ha én vagyok a soros börtönőröd?
- Az őrök soha nem másznak be ide. Te viszont, úgy tűnik, még mindig arra vágysz, hogy alám fekhess – fejtegette a véleményét a rab, megtoldva azt egy röhögéssel.
- Disznó! – reagált a lány.
- Elnézést, de kihagyhatatlan volt… - kajánkodott a börtönlakó, majd felpattant fekvőhelyéről, és sétálgatni kezdett a cellájában. – Mássz ki onnan, és gyere az oldalfalhoz! – tette hozzá.
- Ne parancsolgass! – zsörtölődött a látogató, de azért eleget tett a felszólításnak.

Úgy állt meg, hogy a fiú előtt legyen, és jelezte neki a helyzetét. Sasuke erre leült, és azt mondta:
- Így nagyjából egyforma magasak vagyunk.
- Föntebb vagy – mondta a beszélgetőpartnere.
- Mondd, mennyire hajtsam le a fejem. Szeretnék a szemedbe nézni… ha csak képletesen is.
- Lentebb… még egy kicsit… nem, ez már sok! Kicsit visszább… no, még egy picit… most jó – állította be Sakura a kérdéses kobak helyzetét.
- Köszönöm. Aranyos vagy.
- Nem szívesen játszom ezt a hülyeséget – mérgelődött a lány. – Mire jó ez az egész? Miért vagy kedves?
- Szeretném, ha elárulnád, szeretsz-e még engem – hangzott a gyors, határozott válasz.
- Igen – felelt a látogató, halkan, de jól érthetően.
- Remek – mosolyodott el a fiú. – Akkor légy oly jó, és nyisd ki a zárkám ajtaját.

Sakura arcából kifutott a vér. Döbbenetében nem tudott megszólalni, de még mozdulni sem… úgy érezte, a kőpadlóhoz ragadt a lába, a kezét pedig ólmos gyengeség húzta lefelé. Bénultságát azonban hamar fölváltotta a harag, és dacosan odavetette a másiknak:
- Még nem óhajtok meghalni.
- Téged nem bántanálak – tárta szét a kezeit Sasuke.
- Úgy? Mostanra előzékeny lettél a rajongóiddal? – gúnyolódott a lány. – Kösz, de nem vonz az a sors, ami Karinnak jutott!
- Karinnak nem lett semmi komoly baja.
- Nem?! A szúrásod alig egy centivel kerülte el a főverőeret a mellkasában!
- Tizennégy milliméterrel – helyesbített az üldögélő shinobi. – A második borda fölött be, át a bal tüdő felső lebenyén, hátul a harmadik bordaközben ki, egészen közel a lapockához… tökéletes szúrás volt…
- És egy hangyányit életveszélyes!
- Nem volt az. Mondj bármit… tudom, hogy Karin nem halt bele. Nem halt bele, mivel nem akartam, hogy belehaljon.
- Én akkor sem nyitom ki az ajtót… - sóhajtott az ifjú doktornő.
- Nem? – vigyorodott el a rab, majd lehunyta szemeit, és az erőtérhez nyomta a homlokát.

Látogatója közelebb hajolt hozzá. Nem tudta mire vélni néhai csapattársa viselkedését. Mikor rájött a csalafintaságra, már késő volt ahhoz, hogy segítségért kiáltson. Sasuke szemhéjai szétnyíltak, egy felemás íriszpárt mutatva meg a lánynak. A bal szem ugyanolyan fekete maradt, mint volt… de a jobb lilás színűvé vált, és fodrozódó, fekete csíkos minta jelent meg a pupillája körül.

„Rinnegan…” – gondolta Sakura. Aztán mozogni kezdett… közelebb lépett az erőtérhez, megérintette, a kezében megjelenő, kilincsszerű tárgyat lenyomta. Kinyílt az ajtó, és ő bemászott az átlátszó cella belsejébe – nem, nem érezte, hogy bárki kényszerítené. Magától cselekedett, ő akarta így… legalábbis ez volt a benyomása. Közeledett Sasuke felé. A fiú előtt megállt, és felemelte a fejét… megszemlélte a határozott vonalú állon ülő borostát, a különböző szemeket, a különös mosolyt.

Sasuke közelebb hajolt hozzá. Érezte arcán a szakállkezdemény karistolását, orrát megfricskázta a fiú leheletének áporodott pince-bűze… mégis jól esett neki, hogy megcsókolja. Szemeit behunyta, lábujjhegyre állt, és fogai közt utat engedett a puha, követelőző nyelvnek. Karjait a másik fiatal nyaka köré fonta. Kellemesen megborzongott, mikor egy hideg kéz benyúlt a ruhája alá, és végigsimított a derekán. A kéz egyre feljebb vándorolt, és megfogta a mellét. Sakura halkan felnyögött…

Ismét távolabbról szemlélte a fiút, amint kezeivel a homloka alatt, csukott szemmel fekszik a hasán. Valaki zörgetni kezdte a páncélajtót, és Chouji hangján közölte, hogy letelt a látogatási idő. A rózsaszín üstök tulajdonosa ráeszmélt, hogy újra a hátán fekszik, az erőtér alatt, a padló kövezetén. „Elaludtam…” – villant át az agyán. Kikúszott a lebegő szoba alól, és talpra állt. Leporolta a ruháját, zsebkendőjébe törölte az arcát, meg néhány újabb könnyet… még bele is tülkölt egyszer-kétszer a négyszögletes, fehér vászondarabba. Borzalmasan fáradt volt.

Kifelé haladtában visszakapta fegyvereit a testes strázsától. Halványan rámosolygott, szép napot kívánt neki, és megjegyezte, hogy látszik a fogyókúra eredménye. Ahogy távolodott a fogda épületétől, kissé erőre kapott… gyorsított a léptein, s mikor hazaért, már arra is érzett magában energiát, hogy lefekvés előtt vegyen egy gyors fürdőt. Utána ágyba bújt, és hamarosan elszenderedett, megnyugodva abban a hitben, hogy semmi rosszat nem csinált… csak a fáradtság járatta vele a bolondját.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.