Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


27. A sorok között

 

Hinata megszólalt, és pontosan azt mondta, amire a vele szemben ülő fiú számított.
- Nem haragszom, Naruto-kun.
- Jó… ne haragudj, Hinata.
- D-de hát… most mondtam, hogy nem…
- Tudom, Hinata. Ne haragudj.
- Na de…
- Ne haragudj.
- Én n-nem is…
- Ne haragudj…
- D-dehogy, én…
- Ne haragudj rám, Hinata.

A lány kissé távolabb húzódott a beszélgetőpartnerétől. Bal tenyerébe rejtette ökölbe zárt jobbját, és félősen a szíve elé emelte a kezeit.
- Én… n-nem haragszom, N-Naruto-kun. Nem is tudnék…
- Hát éppen ez az! – kiáltott fel a fiú. – Ne haragudj, Hinata… - folytatta egy kicsit csöndesebben.
- Tényleg… én tényleg…
- Ne haragudj rám.
- K-kezdek megijedni, N-Naruto-kun…
- Nem hiszem, hogy ijedtség… kérlek, ne haragudj…

Hinata mellkasában terpeszkedni kezdett egy furcsa érzés. Lassulni kezdtek körülötte a dolgok… a madarak éneke, az arcát cirógató szellő, az egysoros mondókáját kántáló szőkeség mimikája. A feje zúgott, a szeme előtt színes pöttyök kezdtek táncolni… majdnem eltakarták azt a női kezet, amely határozottan úgy nézett ki, mint az övé, és Naruto arca felé tartott. S miközben a tenyércsapástól fordulni kezdett a fiú feje, egy női hang azt kiáltotta:
- Hagyd abba!

„Ez volt az egyik legkáprázatosabb pofon, amit valaha láttam” – állapította meg Naruto, miközben elegáns ívben átrepült a kicsiny tó fölött. Hasonló ütést utoljára a Kakashi csapat egyik küldetésén figyelhetett meg… Sai kapta Sakurától, amiért a lány hajának színét – nem eléggé elítélhető módon – a libaürülékkel kevert epres joghurthoz hasonlította.

A felképelt legény összeszedte magát. Felállt a földről, leporolta a ruháját, és visszasomfordált a padhoz. Lassan leült… bal kezével megtörölte vérző ajkát, s közben szemmel tartotta Hinatát. A lány félig nyitott szájjal lihegett. Fejét lehajtotta, és nyitott jobb tenyerét nézte, amiben néhány piros pötty jelezte az iménti ütleg erejét.
- Legalább ne vallottad volna be… - szólalt meg, és szinte azonnal elsírta magát.
- Így volt tisztességes.
- Én ezt nem érdemeltem meg – hüppögte Hinata. – Én jó voltam hozzád…
- Tudom.
- Eléd tettem a szívemet…
- Tudom.
- És te rátapostál.
- És én rátapostam… - sóhajtott egyetértően Naruto. – Tudom… tudom.

A pofozkodó hölgyemény majd’ fél órán át, vigasztalhatatlanul zokogott. Utána pulóvere ujjába törölte az arcát, felhúzta a cipzárt a ruhadarabon, és a fiúra emelte kivörösödött levendulaszemeit.
- Én most elmegyek – mondta. – Szervusz, Naruto-kun.
- Hagyd el… szólíts a keresztnevemen.
- Hagyj most békén…

Naruto nagyon szeretett volna megszólalni… a nyelve hegyén volt az a pár betű, aminek – úgy érezte – a bocsánatkérés után el kellett volna hangzania. Mégis meggondolta magát. „Nem…” – tűnődött. „Most nem… még nem.”

Hinata összeszedte a holmiját. Mikor végzett, egy szomorú pillantást vetett a bűnbánóan csillogó, mélykék szemekre, majd lassan elindult.
- Szia – szólt halkan a fiúnak.
- Szia, Hinata.

Összetörten ballagott a gyümölcsös széle felé vezető keskeny, poros ösvényen. Mentében olykor vissza-visszanézett… és minden alkalommal elkapta a tekintetét, mikor azt látta, hogy Naruto követi a lépteit. Később, ahogy egy nagy fa takarásába ért, szaladni kezdett. Egészen az otthonáig futott, s csak a kapu előtt állt meg, hogy kifújja magát; be is lépett volna a Hyuuga-rezidenciára, ha nem botlik bele egy ismerősbe.

A fiú a másik irányba indult el. Bemászott a kórház földszintjének egyik ablakán, majd zsebre vágva kezeit, a lépcsőház felé baktatott. A kórteremben megnyitotta a csapot, és folyatni kezdte a hideg vizet az arcára. Lassacskán enyhülni kezdett az állkapcsában lüktető fájdalom, s rendezettebb lett a gondolkodása. „Erősebbet üt, mint Sakura-chan… sokkal erősebbet… persze megérdemeltem… de egy pillanatra azért azt hittem, hogy a kórbonctanon kötök majd ki. No… egészen beesteledett. Irány a zuhanyzó, aztán tegyük el magunkat holnapra.”

Kiba és legjobb barátja épp Ichirakunál üldögéltek, és vacsorára vártak. Mikor Ayame eléjük tette a gőzölgő rament, Shino hátrahúzta a kapucniját. Csapattársa feltűnően bámulni kezdte.
- Levágtad a szakálladat?
- Amint látod.
- Mikor?
- Egy ideje.
- Miért?
- Mikor ettem, ráhullottak a morzsák, ezért folyton tele volt bogarakkal.
- Azt ne mondd, hogy ez zavart téged!
- Nem – rántotta meg a vállát Shino – engem nem zavart…
- Hm… - gondolkodott el Kiba. – Te, figyelj csak…
- No?
- Mióta őszülsz? – mutatott a kutyás fiú a másik halántékára.
- Ühüm… nem is emlékszem. Egy… ideje.

„Csak nem jó ez így…” – morfondírozott a legfiatalabb Inuzuka. Pár percig elmélázva kotorászott a tányérjában, aztán fújt egy nagyot, és azt mondta:
- Ha komolyan érdekel a nővérem, nem ugatok bele többet a dolgotokba.
- Köszönöm – válaszolt Shino. – De tudod… nem hiszem, hogy Hana látni akarna engem.
- Még most is kirakja a neked szóló cetliket az ajtóra. Minden áldott reggel.
- Amikre az van írva, hogy nem tudunk találkozni?
- Pontosan.
- Ez csak azt bizonyítja, hogy igazam van.
- Ez csak azt bizonyítja, hogy arra számít, keresni fogod őt – helyesbített Kiba.

A virágbolt már bezárt, mégis égett odabent a villany. Ino még mindig a sápadt fiút nyaggatta, próbálván elérni, hogy valamiféle érzelmet produkáljon.
- Nézd ezt a gyönyörű kaméliát! Nem igaz, hogy nem érint meg!
- De, igaz – jött a morózus válasz.
- És ez a bonsai? Ugye, milyen fenséges?
- Nahát! – ugrott fel a széknek használt ládáról Sai. – Most hirtelen… hirtelen… elöntötte a szívemet a boldogság!
- Tényleg? – hüledezett Ino.
- Mégsem, bocs – ült vissza a fiú. – Vaklárma volt… összetévesztettem a boldogságot az unalommal. Pardon.
- Hátrakötöm a sarkad…
- Már hátul van, kérlek.
- Uh… megöllek!
- Na de… az orvosi esküd, Ino.
- Nesze!
- Óvatosan a virágcserepekkel, kedves. Még eltalálsz.

Hinata azon tűnődött, miért jár olyan furcsán Tenten. Barátnője ugyanis egymás felé fordította a térdeit, és a Hyuuga-ház kerítésébe kapaszkodva, sóhajtozva araszolt centiről centire.
- Csak nem verekedtél? – érdeklődött aggódva a fekete hajú hölgyemény.
- Nem – vigyorodott el a másik. – Szexeltem…

Kijelentését egy perc néma csönd követte.
- Akkor… sikerült beszélned Nejivel, igaz? – kérdezte meg végül Hinata.
- Igen, sikerült.
- Mi volt a baj? Persze, csak ha nem túl személyes…
- Elmesélem… - ajánlotta Tenten, és lehuppant a földre. Keze egy mozdulatával arra biztatta társát, hogy ő is tegyen hasonlóképp. Majd elkezdte:
- Az unokatestvéred szakítani akart velem.
- Jaj, ne…
- Nem került rá sor… hiszen láthatod…
- Óh… de… miért akart ilyesmit tenni?
- Hát, nem velem volt baja. Azon volt kiakadva, hogy hány embert ölt meg a háborúban.
- Attól tartok, nem értem az összefüggést – pislogott a Hyuuga lány.
- Mert nem vártad ki a végét…
- Bocsánat…
- Ugyan… szóval, Neji azon túráztatta magát, hogy túlságosan vérszomjas. Én meg persze azzal vigasztaltam, hogy ha egyszer muszáj volt, akkor nem csinálhatott mást… és nem ő tehet róla, satöbbi. De aztán bevallotta, hogy nagyon féltékeny szokott lenni, mikor rám néz egy másik férfi… és ilyenkor legszívesebben kitekerné az illető nyakát.
- Erre te?
- Közöltem, hogy szarok a hobbijára – jelentette ki a kontyokat viselő lány. – Viszont utána előhozakodott azzal, hogy mitől tart még… az a rémálma, hogy egyszer, féltékenységében, vagy haragjában engem is megüt majd. És ennél a pontnál mondta, hogy szakítsunk.
- Igen, ez rá vall… - mosolyodott el Hinata. – Mit válaszoltál?
- Felvilágosítottam róla, hogy hülye, és tökön vágtam.
- Juj…
- Nyugalom, nem érte maradandó károsodás. Leellenőriztem…

Mivel a párbeszéd megakadt, Tenten úgy döntött, átveszi a kérdező szerepét.
- Neked milyen volt a délutánod?
- Nekem? Szörnyű… - pityeredett el a kérdezett, és kezeivel eltakarta az arcát.
- Az a szemét! – hördült fel a herepofozók legkiválóbbika. – Mit tett veled?!
- Semmit, csak… bocsánatot kért… megdicsérte a rament, amit főztem… elmondta, miért kedvel…
- Ez eddig nem hangzik rosszul… mit válaszoltál?
- Én… kiabáltam vele, és meg is ütöttem – sírta Hinata.
- Azért, amit mondott? De hát ez…
- Nem azért, amit… hanem azért, ahogy.

Tenten tanácstalanul vakargatta a feje búbját. Nem találta a logikát az elhangzottakban, ezért megkérte barátnőjét, hogy mondja el neki a történteket… lehetőség szerint időrendben, és részletesen. Simogatni kezdte a letört lány arcát, és csitítgatta. Hinata kissé összeszedte magát, és – ha folyton hüppögve, szipogva és fel-felzokogva is – kitálalt. Utána megkönnyebbülést érzett… meg is köszönte a másiknak, hogy rábírta a monológra.
- Na és… azt nem mondta, hogy szeret? – firtatta az egyszemélyes hallgatóság.
- Nem… ilyesmiről nem beszéltünk.
- Puff neki… pedig ennyi erővel akár azt is mondhatta volna.
- Nem követlek…
- Mondd… komolyan megjegyezte, amit mondtál neki? Szóról szóra? Hibátlanul?
- Igen… hajszálpontosan elismételte a vallomásomat.
- Nagyszerű. Sőt, pompás! – mosolygott elégedetten Tenten.
- Ha beavatnál… - unszolta szerényen Hinata.
- Naruto nem egy észlény – indult a magyarázat. – Még hónapokkal ezelőtt, láttam őt egyszer, ahogy az Ichiraku-bódé előtt toporzékolt. Akkoriban a kifőzde minden harmadik vasárnap zárva tartott… épp egy ilyen napot fogott ki, és rettentő dühös volt, hogy nem eheti a kedvencét. No és persze, nem értette, miért nem nyitott ki az öreg.
- Elfelejtette, hogy az a harmadik vasárnap… van ilyen.
- Nem egészen – folytatta a barna hajú lány, és gyászos arckifejezésre váltott. – Naruto azt hitte, hogy szombat után szerda jön…
- Hát… ez elég tragikus – heherészett zavartan Hinata. – De nem értem, mit akarsz kihozni belőle…

A mesélő jóindulatúan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
- Nézd… Naruto még a hét napjainak a sorrendjét is képes elfelejteni, pedig a hasa bánhatja a dolgot… és tudjuk róla, hogy nagy éhenkórász. Viszont hónapok után is kristálytisztán emlékszik egy hosszabb szövegre, aminek a megjegyzéséből aligha származhat haszna… hacsak nem…
- Ó…
- Bizony, bizony. Élek a gyanúperrel, hogy kiütötted az első helyről a rament, kollegina.
- Talán… azt hiszem, mondasz valamit…
- Persze nem akarlak azzal biztatni, hogy biztosan beléd van esve… - mentegetőzött Tenten –, de azért nem reménytelen a dolog.
- Igen – sóhajtott megkönnyebbülten Hinata. – Csak tudod… én ettől függetlenül még mindig haragszom rá…
- Hát aztán.
- Hogy?
- Úgy mondod, mintha nem lehetne egyszerre szeretni valakit, meg haragudni rá… én folyton ezt játszom az unokabátyáddal. Mégis jól elvagyunk…

Hinata elvörösödött… tördelni kezdte az ujjait, és – némi gondolkodás után – félősen megszólalt.
- K-kérdezhetek valamit?
- Persze.
- M-milyen érzés?
- Micsoda?
- Hát a… a… sz-szex…
- Óh… - lepődött meg Tenten. – Hát… az első kicsit kellemetlen volt.
- Értem.
- De a másodiknál jobb lett, aztán a harmadiknál, meg a negyediknél még inkább. Igaz is… visszaadom a termoszodat – kotorászott a ruhája alatt a fegyverszakértő leányzó. – Nagy szolgálatot tett, köszönöm szépen.
- Igazán nincs mit…
- Hol tartottam? Szóval… az ötödik, meg a hetedik menet megint kellemetlen volt, de szerintem csak a póz miatt… de a többi…
- T-túl erősre f-főztem… - hápogta Hinata.
- Mit pusmogsz? – vonta kérdőre a barátnője.
- Cs-csak az erőnléteteket d-dicsértem…
- Na igen… - húzta ki magát Tenten. – Persze az is igaz, hogy Neji igencsak tehetséges… érted, mire gondolok! – kacsintott a másik lányra, és tenyereit olyan messze húzta egymástól a levegőben, mint egy vérbeli sporthorgász, aki éppen a legnagyobb fogásáról hazudozik.
- Mégis hogy fért az beléd?! – csúszott ki Hinata száján.
- Hát… picit nehezen. Mondhatni, visítva… - kuncogott az interjúalany.

Pár újabb mondat után elköszöntek egymástól. Tenten hazafelé totyogott, barátnője pedig újfent elindult a kórház irányába. Minden alkalommal, mikor a sarkai a járda kövezetéhez ütődtek, úgy érezte, könnyebb lesz egy leheletnyivel. Hideg fejjel érkezett meg Naruto szobája elé. Köhögést hallott odabentről… s mikor hangtalanul benyitott, ismerős jelenetnek lett szem- és fültanúja. A szőke fiú – hátát mutatva neki – az ágya szélén ült; egyik kezével kitámasztotta magát, a másikkal egy tálkát tartott, amibe a kiköpött vért gyűjtögette. Hinata nesztelenül mögé lopózott, feltérdelt az ágyra, és csuklójával döngölni kezdte a gerince mellett domborodó, hosszanti izomkötegeket.
- Ez kedves tőled, Sakura-chan - szólt kissé ridegen az ápolt –, de mondtam, hogy egyedül is boldogulok. Menj csak pihenni… nincs szükségem rád.

A lány félbehagyta a beavatkozást, majd szétterpesztve ujjait, végigsimított a horzsolásokkal teli háton.
- Ma-maradni… sz-szeretnék… - dadogta.
- Meddig? – nyögte ki Naruto az ajkára toluló kérdést, miután felismerte a hangot.
- Re-reggelig… - pirult el Hinata.
- Jó…

Konoha első számú lelki szegénye nyitva felejtette a száját, mikor az esti látogató vetkőzni kezdett előtte. Lassan levándorolt róla a pulóver, a szandál, a nadrág… legutoljára a fekete, hosszú ujjú póló. Nem maradt rajta más, csak a sötét színű – és visszafogott szabása ellenére is mutatósnak mondható – alsónemű. Naruto kénytelen volt a vesetál fölé hajolni, nehogy az orra vére a padlóra ömöljön… szabad kezével pedig legnemesebbnek tartott testrésze fölé rántotta a takaróját. Hinata meglátta a mozdulatot, és deréktól fölfelé mélybíbor árnyalatban kezdett pompázni a bőre.
- Arra még csak n-ne is g-gondolj… - suttogta szégyenlősen. – Még m-mindig haragszom… cs-csak alvásra v-vagyok hajlandó, N-Naruto-kun.
- Persze…

A félénk ninjahölgy térült-fordult a szobában… összehajtotta a ruháit, felrázta a párnát, leoltotta a villanyt. Aztán bebújt a fiú mellé, a takaró alá rejtve fázékony végtagjait. Óráknak tűnő percekig nézték egymás arcát. „Be kell dobni az ikreket” – gondolta Hinata, és megtörte a csöndet.
- I-ide hajthatod a f-fejed… ha akarod… - közölte, és megemelte a karját, hogy szabaddá tegye az utat a mellkasához.

Naruto persze akarta... jó éjszakát kívánt hálótársának, majd hozzásimult. Lehunyta a szemét, és hallgatta a lány szívének monoton, kétszólamú énekét. Mosolyogva aludt el – álmában pedig összenyálazta Hinata melltartóját.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.