Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


26. Tiszta lappal

 

Eljött a szerda. Hinata a konyhában robotolt, egy újabb adag ramennel vesződve; az előző néggyel nem volt elégedett. Túl sós, túl híg, túl sárga… ilyen és ehhez hasonló kifogásokkal tolta félre az eddigi alkotásait, amely ténykedésének Hanabi lett a haszonélvezője. A jó étvágyú kishúg csakhamar felfalta az összes ennivalót, és illendően megdicsérte a nővére főzőtudományát. Mikor nem kapott választ, az asztalra könyökölt, megtámasztotta az állát, és csevegő hangnemben megjegyezte:
- Azt találtuk ki a barátnőimmel, hogy megpróbálunk bejutni a börtönbe, és megnézzük Sasuke-kunt.
- Mi a frásznak? – kérdezte Hinata félvállról.
- Heh? Sasuke-kun nagyon híres, és állítólag most is pont olyan jóképű, mint mikor elment – áradozott a kisebb Hyuuga.
- Nem tudom, hogy ti, kis csitrik, mit esztek annyira azon a srácon – szólt gúnyosan az idősebb testvér. – Már kiskorunkban is akkora arca volt, hogy egy sima igazolványképhez is légi felvételt kellett volna róla csinálni. És ha érdekel a véleményem…
- Nem érdekel.
- … olyan rusnya, hogy Cerberus is csak csukott szemmel merné megrágni.
- Undok vagy – sóhajtotta Hanabi. – Már megint nem aludtál, igaz?
- Honnan…
- Papírvékonyak a falak. Igazán rászokhatnál arra, hogy hangtalanul sírsz, mert így én sem tudok pihenni.
- S-semmi közöd h-hozzá, hogy m-mit csinálok éjszaka – húzta fel magát a nagylány.
- Persze, persze. No… én elmentem, nővérkém. További jó kotyvasztást.

Ezekben a percekben Sai a Yamanaka virágboltban időzött. Ino szabadnapot kapott a kórházban, és besegített a szüleinek. Mikor meglátta a sápadt fiút az üzletük előtt elmenni, utána szaladt, és a fülénél fogva beráncigálta a raktárba. Itt leültette egy ládára, sorban felmutatta neki a különböző – szebbnél szebb – növényeket, és mindegyiknél megkérdezte, mit érez.
- Na és most?
- Semmit.
- És most?
- Semmit.
- Ennél a virágnál?
- Semmit…
- Ennél?
- Ennék néhány vajas pirítóst. Ha lehet, teával – mosolyodott el a fiú. – Nagyon figyelmes vagy, Ino.
- Hülye! Én nem azt kérdeztem.
- Pardon. Tudod, nekem agymosásom volt, és olykor félreértem a dolgokat.
- Ah… reménytelen vagy – sóhajtott Ino.
- Szó szerint – bólogatott a gyakorlóosztagos.

Sakura egész nap Tsunadét hajszolta, de sehol nem lelt rá… pedig szüksége lett volna az engedélyére, hogy láthassa Sasukét. Délután háromkor csalódottan érkezett vissza a kórházba, és elkezdte a műszakját. Felsétált az emeletre, hogy ránézzen a csapattársára. Meglepve látta, hogy Naruto még javában húzza a lóbőrt. Lerántotta róla a takarót, ráordított, hogy ébredjen, majd nyomott a fejére egy barackot. A szőke fiú zsörtölődve vette tudomásul, hogy a délutáni sziesztát berekesztette a kezelőorvosa. Azonban a lány nem állt meg ezen a ponton, javasolta, hogy betege mihamarabb mossa meg az arcát, meg a fogait, és öltözzön fel. Mikor arra is emlékeztette, hogy egy óra múlva találkozója lesz, a fiú hirtelen észbe kapott, és keresni kezdte a ruháit.

Hinata közben a falu utcáit rótta, és közeledett a kórházhoz. Rengeteg enni-innivalót cipelt magával; illatukat az orra felé terelgette a menetszél, és a gyomra vágyakozóan korogni kezdett. Rájött, hogy aznap még nem is evett… s mivel a rament nem magának főzte, útközben betért egy boltba, és választott néhány friss péksüteményt. Tovább haladtában elmajszolgatta őket, szép lassan lépkedve, nehogy hamarabb érjen oda a megbeszéltnél. „Sakura-san azt mondta, pontban négykor…” – emlékezett vissza, és türelemre intette magát.

Mindössze néhány másodpercet késett… de azonnal érezte, hogy bölcsebb lett volna, ha már délben a bejárat elé helyezkedik. Az egyik kórházi dolgozónak ugyanis eljárt a szája, és a falusiak megtudták tőle, mikor szándékozik sétálni menni a kedvencük. Így mikor aranyfürtű hősünk kilépett az ispotály kapuján, egy egész regimentnyi ember fogadta, és azonnal lármázni kezdtek.
- Vegyél feleségül! – sipítottak több irányból a kamaszlányok.
- Ne foglalkozz kislányokkal! – kiáltotta egy érettebb hölgy, majd energikusan a bakfisok közé vágta a járókeretét.
- Egyáltalán ne foglalkozz lányokkal! – ajánlotta egy borízű hang a tömeg közepéből.
- Add meg a mobilszámod! – nyafogta egy szőke hölgyike.
- Mi az a mobilszám? – zajongott tanácstalanul a sokaság.
- Adj egy autogramot! – selypítette egy nagycsoportos az első sorban.
- Ühüm… épp nincs nálam ilyesmi – mosolygott rá zavartan Naruto. – Elfogadsz helyette egy aláírást?

Hinata nagyot sóhajtott, és beállt a lassan – és kisebb verekedések árán – sorrá rendeződő tömeg végére. Olykor lábujjhegyre állt, és imádottja sziluettjét kutatta. Aztán rájött, hogy a Byakugan könnyíthet a helyzetén… de miután megszámolt körülbelül egy tucatnyi olyan szoknyát a tömegben, ami férfi altestet rejtett, borsódzni kezdett a háta, és megszüntette a technikát. Így persze nem láthatta, hogy a fiú is keresgéli őt.

Hamarosan egy kezet érzett a vállán.
- Mit csinálsz itt? – érdeklődött Tenten.
- Én? Izé… N-Naruto-kunnal ta-találkozom…
- Csakugyan? És ez a sok hülye?
- Azt hiszem… körberajongják…
- Eltakarítsam őket az útból? – kérdezte sötét tekintettel a dupla kontyot viselő barátnő.
- Valami baj van? – pislogott meglepetten Hinata. – Nem szoktál te ilyen agresszív lenni…
- Ne is kérdezd – jött a felelet. – A kuzinod megint szájzárat kapott… valamin rágja magát, és sehogy se tudom kiszedni belőle, mi az.

A fekete hajú lány elgondolkodva nézett a másik borús arcába. „Úgysem lenne hasznomra…” – gondolta, és kiemelt egy termoszt a holmijából.
- Itasd meg vele – szólt, és Tenten kezébe nyomta a teát rejtő, fémszínű hengert. – Ez biztos segít majd…
- Köszönöm – lepődött meg a megajándékozott.

„Ez nem semmi…” – tűnődött. „Itt áll a célegyenesben, és nem lökdösi félre a többieket… ez már önmagában is elképesztő. Még arra is figyel, hogy velem mi van. Öregem…”

- Na jó – szólalt meg határozottan. – Így semmire nem jutsz, Hinata… be kell dobnod az ikreket – állította, majd lerántotta a cipzárt a lány pulóverén.
- Na de…
- Ne tiltakozz! Eszedbe se jusson visszahúzni… hadd lássa az a mafla, milyen csinos vagy.
- J-jó… - hangzott az erőtlen válasz.

A következő pillanatban Tenten elköszönt, és célba vette a kórház bejáratát. Hamarosan Naruto előtt termett, félrelökve az épp köszönni készülő Konohamarut.
- Figyelmeztetlek… - kezdte, és megragadta a szőke fiú grabancát. – Ha csak egy könnycseppet meglátok a szemében, a nyelvednél fogva tépem ki a golyóidat… és menj már oda hozzá, mégis mit képzelsz, hogy megváratod?! – azzal elengedte a narancsszín ruhát, és eltűnt.

Konohamaru föltápászkodott, és kuncogva fordult a barátja felé.
- Menj csak, ha dolgod van… – mondta, és felmutatta az egyik kisujját – majd később beszélünk.
- Én mennék, de a falusiak…
- Intézkedünk – kacsintott a kisebb fiú. – Moegi, Udon… Puding-formáció…

Egy szempillantás múlva három, bikinibe öltözött leányzó tűnt fel a tömeg előtt, eltakarva a falu hősét. Az pedig – meghazudtolva intelligenciahányadosát – felismerte a lehetőséget, beszaladt a kórházba, elfordult balra, végigszáguldott a folyosón, és egy oldalajtón át ismét a szabadba jutott. Míg a nép a bűvésztrükk eredményét szemlélte, Naruto elérte a célszemélyt, és megfogta a kezét.
- Gyorsan, gyere… - suttogta neki, és a kórházzal szemben álló üzletsor mögé szaladt vele.

Tíz percet töltöttek el az egyik bódé rejtekében. Naruto szótlanul figyelte, hogyan oszlik el a lóvá tett sokaság az egészségügyi központ elől. Hinata szintén csöndben volt… sőt, pislogni is alig mert. Megszeppenve szorította magához az otthonról hozott elemózsiát, és a fiút nézte, aki hamarosan megfordult, majd vigyorogni kezdett.
- Elmentek… - mondta.
- I-igen…
- Keressünk valami csendes helyet – javasolta a szőke.
- J-jó.
- Hm… Hinata.
- Tessék…
- Járnál velem…
- Igen!
- …egyet a parkban?
- Uh… - nyögött egyet a lány, és bal tenyerébe rejtette az arcát. – Bo-bocsánat…

A mentegetőzésre sokáig nem kapott választ, így felnézett. Szíve választottja - összefont kezeit a tarkóján nyugtatva - vidáman nézett rá. Látszott rajta, hogy jó a kedve… barátságos hunyorgásától hajtva, örömtáncot jártak arcán a gyógyulófélben lévő sebek. Pár pillanat múlva meg is szólalt:
- Gyere, menjünk.

Szinte lábujjhegyen lopakodva tették meg az utat a gyümölcsösig – egyikük sem szerette volna, hogy meglássák őket. Letelepedtek egy félreeső padra, egy apró tavacska mellett. Naruto levegőt vett, és nyitotta volna a száját, de Hinata – összeszedve minden bátorságát – megelőzte.
- H-hoztam neked enni… kóstold m-meg…
- Köszönöm… - szólt a meglepett fiú, majd elvette a felé nyújtott csomagot.

Mosollyal üdvözölte az ismerős illatú rament. Legszívesebben azonnal felhajtotta volna az egész levest, de jobb belátásra bírta magát, és kettéválasztva a mellékelt evőpálcika-duót, mérsékelt tempóban kezdett enni. Nem akart közben beszélni, így csak hümmögésekkel és mutogatással jelezte a lánynak, mennyire ízlik neki a főztje. Visszafogottság ide vagy oda, az ételhordó tartalma hamar elfogyott. Naruto visszaadta a kiürült edényt, és megszólalt:
- Ez pompás volt, Hinata… köszönöm.
- I-igazán ni-nincs mit…
- Hallom, meglátogattál a kórházban – váltott témát a fiú.
- I-igen.
- Ma nem jöttél…
- Délutánra volt m-megbeszélve… - lepődött meg Hinata. – Sakura-san…
- Tényleg – hümmögött Naruto. – Sakura-chan… igen. Megszervezte ezt a dolgot… igazán törődik velem… - tette hozzá, mintegy saját magának beszélve, és ismét felderült az arca.

Hinata nem így képzelte a randevút. Úgy gondolta, a reményei nem túlzóak… talán éppen ezért esett neki olyan rosszul, hogy szóba került az a lány, akit tegnap óta vetélytársaként tartott számon. Egy pillanatra hagyta, hogy eluralkodjon rajta a féltékenység; aztán összeszedte magát, és kimért hangon beszélni kezdett. Maga sem értette, hogyan volt képes dadogás nélkül elmondani mindazt, amit szükségesnek ítélt.
- Elmegyek, ha a terhedre vagyok, Naruto-kun.
- Tessék?! Már hogy volnál a terhemre?
- Talán szívesebben lennél Sakura-san társaságában, mint velem. Ha így van, nem rabolom tovább az idődet.

Naruto formában volt aznap délután… bár ez általában nem volt jellemező, most mégis azonnal felfogta a lány szavainak értelmét. Nem akart magyarázkodni… úgy döntött, megpróbál valami mást.
- Emlékszel, mit mondtál nekem a gödörben?
- Hogyan? – értetlenkedett Hinata.
- Nekem úgy rémlik, azt mondtad, szeretsz engem.
- I-igen – mondta a lány, csalódottan véve tudomásul, hogy dadogása visszatért.
- Meg azt is mondtad, hogy nem vonod vissza a szavad – olvasta a fejére Naruto.
- I-igaz…
- És azt is hallottam tőled, hogy a rossz úton jártál… na várj, nem egészen így volt…

A fiú gondolkodó arcot vágott. Tanácstalanul hümmögött, és vakargatta az állát. Aztán szép lassan, tagoltan, mintha valami memoritert gyakorolna, szóról szóra elismételte azokat a mondatokat, amiket annak idején a lány szájából hallott.
- Na, megvan… sokszor fordultál rossz irányba… ez volt az – mondta elégedetten.
- M-miért fontos ez?
- Mert most is el akarsz szaladni, és homokba dugni a fejedet, mint régen.
- Nem is igaz… - sóhajtott Hinata, és lehajtotta a fejét.

Újfent megtalálta a hangját. Felvett a földről egy kavicsot, és a tavacska vizébe dobta.
- Olyasmit tettél velem – mondta a fiúnak –, mint ez a kő… mondjuk azt, hogy felkavartad az állóvizet… még akkor, mikor kislány koromban megmentettél néhány kötekedő fiútól.
- Te még emlékszel erre? – csodálkozott Naruto. – Ja, bocs… folytasd.
- Onnantól kezdve… mindig a nyomodban jártam, és figyeltelek. És hagytam, hogy rám ragadjon a mentalitásod… olyan akartam lenni, mint te, Naruto-kun.
- Ühüm…
- Tudom, nem igazán sikerült… - pirult el Hinata. – De tudod… - intett kezével a tavacska felé –, ha elég sokáig várok, elülnek a hullámok… és állóvíz leszek megint. És nem bántódom meg, ha nem akarsz velem lenni… ha neked Sakura-san tetszik, csak mondanod kell, és már itt sem vagyok.

Ebben a pillanatban megtörtént a csoda… Naruto mondott valami okosat.
- De ha nem teszel semmit, csak vársz… - morfondírozott – akkor lent marad a kő…
- Hát…
- Nem lesz ez így jó, Hinata… ne menj sehová. Ami Sakurát illeti… vele nincs már semmi dolgom. Nem is tetszik… már nem.
- É-értem…
- Neked viszont két dolgot kell elmondanom. Az egyik az, hogy rájöttem, miért kedvelem az olyan embereket, mint te… ha visszaemlékszel, a chuunin-vizsgán még nem tudtam megmondani, mi az oka.
- És… mi az oka? – kérdezte a lány.
- Hogy is mondjam, hogy legyen értelme… - vakarta a fejét Naruto. – Na… te olyan ember vagy, aki törődik a mások boldogságával… akkor is, mikor ő maga boldogtalan. Én ezt nagyon becsülöm benned… nemes dolog, és nagyon ritka. Viszont… talán nem mindig célravezető.
- Ezt… ho-hogy kell érteni?
- Mondok egy példát – ajánlkozott a fiú – abból megérted, mit akarok ezzel. Még a Harmadik mesélt nekem egyszer valami ókori pasasról… talán Jézus volt a neve, azt hiszem. Egyszerű mesteremberként kezdte, aztán meglódult a szekere, és gazdag lett… még birkanyája is volt, meg halakat szaporított valami hegytetőn… és nem hivatalosan megválasztották királynak is. Ekkor elhatározta, hogy segíteni fog a szegényeknek, és mindenét nekik adta… vagy tízüket még vacsorára is meghívta. De nem nézte ám ezt mindenki jó szemmel! A polgármester nagyon fújt rá, mert az emberek jobban szerették, mint őt. Ez mondjuk érthető, ha abból indulunk ki, hogy milyen rátarti volt ez az ürge… állítólag csak aranytálban volt hajlandó megmosni a kezét. És figyeltetni kezdte Jézust, hátha az elkövet valami stiklit. Szegény pasast végül le is kapcsolta a yard, mert egy másik férfi lesmárolta az egyik megszentelt parkban… akkoriban, tudod, nagyon keményen üldözték a másságot. Rútul fel is négyelték szegény Jézust, aztán meg a sírja elé gurítottak valami sziklát, nehogy bárki bejusson hozzá – fejezte be az okítást a szőke kamasz.

Hinata mosolygott. Nem a pontatlan biblialecke vidította fel, hanem az, hogy kiszemeltje nagy erőkkel próbálta méltatni őt. Megkísérelte a saját helyzetére értelmezni a zavaros történetet.
- Úgy érted… hogy foglalkozzam többet magammal, Naruto-kun?
- Úgy, úgy – bólogatott a fiú. – Ha még mindig akarsz valamit tőlem, akkor végre a sarkadra kell állnod.
- De hát… - lepődött meg a fekete hajú leányzó – m-mégis ki-kivel szemben?!
- Velem szemben – válaszolt a falu legvitézebb geninje, és elhúzta a száját.

Beszélgetőpartnere nem igazán értette a kijelentést. Ugyanakkor furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet az a másik dolog, amit a fiú még el akar mondani. Sakura ügyét már megtárgyalták, és a többi elhangzott szónak is pozitív felhangja volt. Hinata abban kezdett reménykedni, hogy végre olyasmit hallhat majd, amire réges-régen készült és vágyott.
Elpirulva és az ujjaival babrálva, végül kibökte:
- É-és… mi a másik dolog, amit mondani sz-szeretnél?
- Hogy? Ja persze… bocsánatot szeretnék kérni tőled.
- T-tessék?!
- Igen… miután megtámadott minket az Akatsuki… biztosan fűbe haraptam volna, ha nem segítesz rajtam. Elfelejtettem megköszönni… ne haragudj érte.
- N-nem haragszom… - sóhajtott lemondóan Hinata.
- És azt is mondtad, hogy szeretsz engem… ami nagyon jól esett – folytatta Naruto. – Én pedig nem törekedtem eléggé, hogy viszonozzam a kedvességed. Aztán jött az a Sasuke-ügy, és én… egész egyszerűen elfeledkeztem rólad. Nem akarok magyarázkodni, nincs rá más mentségem, mint hogy lyukas az agyam… ronda dolog volt, tudom. Tisztában vagyok vele, hogy ez most nagyon rosszul esik neked, de minél előbb tisztázni akartam… nehogy később elrontson köztünk valamit.
- Értem…
- Borzasztóan sajnálom, Hinata… kérlek, ne haragudj.

A lány arcán sötétség suhant át. A másodpercnek csak töredékéig tartott, de Naruto észrevette. Mikor aztán a szépen ívelt, finom női ajkak kedves mosolyra húzódtak, a fiú már tudta a választ… és azt is tudta, hogy nem fogadhatja el azt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.