Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


25. „Szemfényvesztés”

 

Naruto napokig feküdt eszméletlenül, az intenzív osztály egyik ágyát nyomva. A szobatársa Sasuke lett – kettejük számára kiürítették az egész részleget, hogy az ANBU zavartalanul őrizhesse őket. A fekete hajú fiú hamarabb tért magához, mint hazahozója… s amint nyitogatni kezdte a szemeit, nyolc erős kéz ragadta meg a végtagjainál fogva, és börtönbe vetették. Persze nem hagyományos börtönről volt szó; Tsunade utasítására Ibiki és Shikamaru valami egészen különlegeset hozott össze. A nem mindennapi cella falait egy sajátos működésű erőtér alkotta, mely a bentlakója chakrájából táplálkozott. Így mennél jobban ütötte a fogoly az amúgy átlátszó felületet, az csak annál erősebb lett, és elorozta minden energiáját. Ráadásul fél méterrel a föld fölött lebegett, és nem volt rajta ajtó – bár egy helyütt ki lehetett nyitni, de csak kívülről.

Sakura naponta többször meglátogatta az önkívületben leledző szőkeséget. Újra meg újra meghallgatta, miként beszélgetnek egyhangú nyelvükön az életfunkciókat mérő gépek, és reménykedett abban, hogy hamarosan jobb színben láthatja majd a csapattársát. Arra egyelőre nem tudta rászánni magát, hogy a VIP-rabot is megnézze; egyszerűen nem volt elég lelkiereje hozzá. A fentieken túl, azzal is kellett törődnie, hogy Naruto rajongótábora ne tudjon betörni az intenzív kórtermekbe. A fellelkesült falusiak ugyanis látni szerették volna a hősüket, és virágokkal, ajándékokkal, süteménnyel felszerelkezve, ellepték a kórházat. A rózsaszín hajú gyógyító zsörtölődve tessékelte ki a tömeget az utcára, s csupán egy félénk, dadogós hölgyeményt engedett a védence közelébe.

Hinata pedig naphosszat ült a fiú ágya mellett, elégedetten nyugtázva, hogy kiszemeltje nem tud elszaladni előle. Kicsit szégyellte magát, hogy kihasználja a fiú tehetetlenségét, de végre – hosszú idő óta először - megnyugodhatott kissé. Szíve választottja életben volt, és elérte a célját; így a lánynak nem kellett attól tartania, hogy ha egyszer felébred, ismét eltűnik majd.

A kitartó látogató minden nap rament készített a betegnek, hátha az felébred, és enni kér. Bár ez az esemény még váratott magára, a fekete hajú lány türelme kifogyhatatlan volt, és apró teendőkkel kötötte le magát. Ebbe a kategóriába tartozott az, mikor megsimogatta a nyöszörgő fiú arcát, vagy a vízbe mártott kendőjével megnedvesítette kicserepesedett ajkait. Egy alkalommal tisztán hallotta, amint a szőke herceg álmában kimondta a nevét… erre elpirult, és olyannyira felbátorodott, hogy egy reszketeg csókot lehelt az öntudatlan nagykamasz véraláfutásos arcára. Tíz perccel később, az ágy alatt talált rá az egyik nővérke… éppen elájulós magánszámát mutatta be a járólapnak, mert – tolakodónak és szemérmetlennek ítélt tette miatt – túlzottan felizgatta magát.

Ezekben a napokban keletkezett egy adoma az önjelölt Hokage-magonc arcáról. Történt ugyanis, hogy a falu egyetlen igazi előadóművésze – tisztességtelen nevén Pitypang bohóc – véletlenül betévedt Naruto „lakosztályába”, mikor a kórházba került gyerekeket felvidítandó, bejárta a kórtermeket, hogy előadja a műsorát. Ahogy meglátta a fiú szemei körül hetykén terpeszkedő, hibátlan szimmetriájú, lilás-zöldes foltokat, elfutotta a féltékenységgel vegyes pulykaméreg, és megpróbálta vízbe ölni magát. Négy pöttyös bögrényi, íztelen folyadék lehajtása után feladta a kísérletezést, idegösszeroppanást kapott, és két hónapig kempingezett a pszichiátrián. Itt az őrjöngő betegtársak rendszeresen megverték… nem tudták elviselni, hogy az orra pirosan világít, és olykor dudáló hangot ad ki. A hányatott sorsú férfi végül elköltözött Felhőrejtekbe, és a Raikage öccsének szolgálatába állt, mint rímfaragó és sminkmester.

Kakashi eközben a lábadozás útjára lépett. Shizune kitartó gondoskodásának hála, lekerült róla az egész testét fedő pólyatenger, és már önállóan meg tudta rágni a szilárd ételeket. Olykor fel is kelt az ágyból, nyomott néhány fekvőtámaszt, felüléseket csinált, húzódzkodott az alvóhelye függönyét tartó rúdba kapaszkodva – persze csak olyankor, mikor egyedül volt a szobában. Valahányszor benézett hozzá a barna hajú doktornő, újra fekvőbeteg lett. Egy alkalommal fagyit kapott az odaadó nőtől, aki úgy gondolta, hogy az elfogyasztásában azért besegít az ápoltnak… nehogy megerőltesse magát. Épp a férfi szája felé haladt az első kanál jeges édesség, mikor berontott a kórterembe Tsunade, és kiabálni kezdett a tanítványával.
- Shizune!
- I-igen, Tsunade-sama?
- Miért nem vagy a helyeden?! Megmondtam, hogy neked ma Naruto kezelését kell felügyelned!
- Öh… tényleg… máris rohanok, Tsunade-sama…
- Mostanában mindent elfelejtesz! Semmit nem bízhatok rád… - sóhajtott a Hokage. – Esküszöm, legszívesebben tökön rúgnálak, de még arra is alkalmatlan vagy!
- Bocsánat…
- Te meg, Kakashi fiam, ne vigyorogj a maszkod alatt, mert olyan pofont kapsz, hogy háromszor körbeforog a fejed, és a takony menetet vág a nyakadra!
- Elnézést, asszonyom – mentegetőzött a jounin.
- És ne kacsintgassál…
- Csak a Sharingan miatt van csukva az egyik szemem, Hokage-sama.
- Jó kifogás… - tette csípőre a kezét a szőke asszony. – No, Shizune… most még elnéző leszek, de legközelebb… és ajánlom, hogy abban a fagylaltos vödörben legalább ötven gramm Augmentin legyen. Fejezd be itt, aztán dologra.

A főnök mérgelődve vonult tovább a folyosón. „Nem igaz” – gondolta. „Sakura nagyjából állja a sarat, de akkor is úgy néz ki, mint a félig megrágott gatyamadzag. Ino folyton bőg. A nővérkék Naruto rajongóival verekszenek a folyosón, Shizune pedig, mintha nem is ezen a bolygón lakna mostanság… komolyan mondom, olyan ez, mintha valami elmebeteg mesemondó találná ki az egészet.”

Hinata keddi ramenje különösen finomra sikeredett. El is tett egy nagy adagot egy méretes ételhordóba, és halkan dúdolva elindult, hogy meglátogassa azt, akinek készítette. Az utcán lépdelve, nagyokat szippantott a friss levegőből, és azon merengett, vajon a nap folyamán végre szerencséje lesz-e. Izgatottan lépett be a kórházba, köszönt néhány lebzselő dolgozónak, majd elindult az első emelet felé. Ahogy a célba vett szoba elé ért, megdobbant a szíve… az ajtó félig nyitva állt, és beszélgetés szűrődött ki a mögötte lévő helyiségből. Lábujjhegyen még közelebb osont, és belesett az ajtófélfa mellett. Túláradó örömmel vette tudomásul, hogy nem a vizit zaját hallotta.

Naruto az ágy szélén üldögélt, a hátát fordítva első számú rajongója felé, és Sakurával beszélgetett. Persze csak akkor beszélt, mikor a csapattársa hagyta neki… a rózsaszín üstök tulajdonosa egy vesetálat fogott a bal kezében, jobb csuklója tenyéri felszínével pedig a beteg hátát döngette. Ennek az eredménye az lett, hogy a szőke fiú mondatonként megakadt a szövegben, és újabb adag alvadt vért köpött a tálba. Hinata megbabonázva nézte, hogyan ugranak kicsiny csomókba és szalagokba az izmok imádottja lapockáin, mikor köhécselés közben erőlködik.

Sakura meglátta a kórterem bejáratánál leskelődő lányarcot, és elmosolyodott. Éppen nyitotta volna a száját, hogy beinvitálja, de Naruto a vállára helyezte a kezét, és halkan megszólalt.
- Tisztázzunk valamit, Sakura-chan.
- Ühüm… igen?
- Mikor az öt Kage találkozója zajlott, eljöttél hozzám, és azt mondtad, szeretsz engem. Tudnom kell, hogy ez igaz-e.

A fekete hajú lány úgy érezte, kiszalad a lábai alól a folyosó kövezete. Nem is igazán fogta fel, hogy mit csinál, csak merev mozdulatokkal, gépiesen a földre helyezte az ételhordót, majd egyre gyorsuló lábakkal a kijárat felé menekült. A szemét kezdték elhomályosítani a könnyek, de nem lassított; még akkor sem, mikor a nagy hajrában fellökött egy ápolót. Futtában, kiáltva kért tőle elnézést, és a méltatlankodó válasszal nem törődve, igyekezett elérni a főbejáratot.

A fiatal doktornő igencsak rápirított a betegére.
- Te hülye vagy, Naruto!
- Az elmeállapotomat most hagyjuk ki, ha kérhetlek…
- Mindig a legrosszabbkor hozod fel ezt a témát… mindig! – kiáltotta Sakura. – Most szépen itt maradsz, és megvársz – adta ki az utasítást a szőkeségnek, majd az ablakon át távozott.

Meglehetősen jó volt az időzítése… a talaj felé zuhanva, ülepével telibe találta a menekülő Hinata jobb vállát. A sírdogáló leányzó a földre esett, felhorzsolta mindkét tenyerét, és egy panaszos nyögés után felülve, kapkodni kezdte a levegőt.

Sakura rögtön odasietett hozzá. A légszomjjal küzdő hölgyemény védekezően maga elé emelte a kezeit, és szólni is szeretett volna, de a szája annyira kiszáradt, hogy nem bírta emelni a nyelvét.
- Ne vedd olyan gyorsan a levegőt – szólt rá az ifjú gyógyító. – Így csak rosszul leszel…

A figyelmeztetés nem használt… a légitámadás áldozata kezdett szédülni, bizsergést érzett a tagjaiban, majd görcsbe rándultak az ujjai.
- Csitulj már! – ordított rá a másik, majd kotorászni kezdett az övtáskájában, elővett belőle egy zacskót, és pánikba esett kortársa arcára szorította.
A szédülés hamarosan múlni kezdett… Hinata végtagjaiba visszatért az erő, és eltolta magától a rögtönzött gyógyászati segédeszközt. Szemeit bánatosan a földre sütötte, és halkan megszólalt.
- Bo-bocsánat, Sakura-san…

A megszólított sajnálta a szabadkozót. Tenyereivel megfogta a sápadt arcot, felfelé fordítva azt, hogy egymás szemébe nézhessenek. Ezután pedig a következő szavakat intézte hozzá:
- Figyelj ide, Hinata. Tudom, hogy hallottad. De az elhangzottaknak semmi köze a valósághoz, érted? Szeretném, ha továbbra is látogatnád… ő és én… csak barátok vagyunk.
- Én… én n-nem tudom…
- Most menj haza pihenni. Holnap délután, pontban négy órakor legyél itt. Kiengedem Narutót, hogy szívjon egy kis levegőt. Akkor találkozhatsz vele.
- N-nem lesz az egy ki-kicsit korán neki?
- Hát… ismerve őt, nem – mosolyodott el Sakura. – Elég hamar gyógyul, mint mindig. Azt hittem, talán meg sem marad, erre néhány nap alatt visszanyerte az eszméletét. Pedig elég becsületesen összeverték… na mindegy. Holnap gyere el, és beszélj vele.
- N-nem hiszem, hogy ez jó ötlet – suttogta Hinata. – Naruto-kun…
- Naruto egy balfácán!
- N-nem az…
- Jaj, dehogynem! – torkolta le a rózsaszín hajú lány a másikat. – Figyelj rám… próbáld meg túltenni magad a maiakon, és gyere vissza holnap.
- Én… én…
- Igen, te.
- De hát…
- Csak jobb lenne, ha letisztáznátok a dolgaitokat, nem?! Egyszer túl kell esni ezen is… és ha megengeded, hogy elmondjam a véleményem, mihamarabb beszélj vele. Ha a falusiak megtudják, hogy felébredt, egy darabig lemondhatsz arról, hogy kettesben legyetek – fejezte be a mondókáját Sakura. Kezeit levette beszélgetőpartnere arcáról, és magára hagyta őt.

Naruto szobája felé menet megtalálta a padlón hagyott ételhordót. Mosolyogva felkapta a dobozt, és belépett a fiúhoz. Betegét abban a pózban találta, ahogy hagyta; kivéve azt az egyet, hogy a kócos legény most maga elé emelve tartotta bal kezét, és a tenyerét bámulta.
- Sajnálom… - sóhajtotta a lány a kórterem ablaka felé. – Az a két ujjad nagyon el volt már lilulva… ne haragudj, megpróbáltuk visszavarrni őket, de nem ment… pedig Tsunade-sama is megpróbálta. Muszáj volt levágni őket… szörnyen sajnálom, Naruto…

A megszólított az orvosa felé fordult, és barátságosan hunyorított.
- Ez legyen a legnagyobb… - mondta. – Sikerült, Sakura-chan… sikerült… ez pedig – lóbálta meg csonka végtagját – igazán nem nagy ár érte…
- Jól van… - lépett közelebb a gyógyító, és megsimogatta csapattársa feje búbját. – Valaki hozott neked enni – tette még hozzá.

A lábadozó genin kibontotta a dobozt, és egy hangos gyomorkorgással üdvözölte a kedvenc menüjét. Nem vesződött azzal, hogy evőpálcikát keressen, vagy kérjen – felemelte az edényt, és kiszürcsölte a tartalmát. Mikor végzett, elégedetten csettintett a nyelvével.
- Hm… ez igen. Ayame kitett magáért – vigyorgott. – Csak azt nem értem, mit keres Hinata neve az ételhordón… nana! Sakura-chan! Tedd le szépen azt a széket, és ne nézz ilyen gonoszul! Hallod? Sakura-chan! Sakura-chan? Sakura-ch… au… ez most nagyon fájt…

A következő tíz percben a rózsaszín hajkorona alól érkező szidalmazás volt az események főszereplője. Mikor az említett frizura morcos viselője lehiggadt kissé, leült a ramennel leevett ágy szélére, és csöndesebb hangnemre váltott.
- Olyan tuskó vagy, Naruto… az a lány…
- Tudom – bólintott a frissen farönkké avanzsált legény. – Még nem válaszoltál a kérdésemre.
- Uh… hát jó. Essünk túl rajta – vett egy nagy levegőt a lány. – Nem, Naruto. Nem szeretlek. Hazudtam neked, de muszáj volt, tudod én…
- Tudom – szakította félbe a magyarázkodást a ramenrajongó. – Mielőtt eszedbe jutna, hogy bocsánatot kérj, hadd mondjam el, hogy fölösleges… és hogy nem haragszom.
- Én… nem is tudom, mit mondjak erre…
- Mondjuk azt, hogy elégedett vagy velem, mert teljesítettem a kérésedet – vigyorgott Naruto, és kezeit összefonta a tarkóján.

Sakura is megeresztett egy mosolyszerű fintort… azután észbe kapott, és elmesélte a fiúnak, mit beszélt meg Hinatával.
- Legyél vele tapintatos – kérlelte a falu szőke hősét. – Olyan lelkiismeretesen ápolt téged, amíg nem voltál magadnál…
- Csakugyan? – emelte meg a szemöldökeit a megszólított. – Akkor nem álmodtam… hm… tök jó.
- Hogy micsoda?
- Ja… semmi. Semmi.
- Te Naruto… - húzódott a lány a betege mellé.
- Igen?
- Mint csapatársad és barátod… nos… úgy érzem, enyém a jog, hogy elsőként hallhassam Madara bukásának sztoriját. Szóval… csupa fül vagyok, meséld el, hogy győzted le.

A fiú hamiskás mosolyra húzta a száját.
- Nem győztem le.
- Tessék?!
- Jól hallottad. Igazából… Madara kis híján darabokra szaggatott. Alábecsültem őt.
- Akkor… mégis hogyan…
- Na igen. Itt jön az, amit én sem értek. Nem értem, miért csinálta… de mikor már kezdtem volna elveszíteni az eszméletemet, Sasuke hátba támadta a kedves rokont.
- Sasuke… - hápogta Sakura.
- Igen, ő.
- Ez most… - kezdte a lány, és az orrcimpái reszketni kezdtek. – Ez most jót jelent, igaz? Ugye? Ugye?
- Hát… - vakarta a homlokát Naruto. – Kinek jót, kinek rosszat…
- Hogy érted?
- No… odáig érted a dolgot, hogy Sasuke ölte meg Madarát, nem pedig én, igaz?
- Igen… bár nem értem, hogy volt rá képes. Erősebb lenne, mint te?
- Fizikailag nem – fejtegette a fiú – de van ez a genjutsu… úgy hívják, Izanagi. Kakashi-sensei mesélt nekem róla. Ezt alkalmazta Sasuke… meg egyszer Madara is bevetette. Tudod, neki csak az egyik szemében volt Sharingan… a másikban Rinnegan volt.
- Megáll az eszem…
- Ne is mondd… maga volt a rémálom. Erre az Izanagi nevű szörnyűségre majdnem ráment a bal karom.
- Mégis, mit tud ez a genjutsu? – értetlenkedett Sakura.
- Mindent…
- Hogy?!
- Képes valóságot csinálni a képzeletből, vagy fordítva… tehát mindent tud. Csak van egy hátulütője.
- Éspedig?
- Cserébe az a szem, amelyikkel létrehozták, örökre elveszti a világát.
- Akkor… Madara feláldozta volna az egyik szemét, hogy megöljön téged?
- Azt hiszem… és akkor jött a képbe Sasuke, és lenyomta az ükfater hókuszpókuszát. Aztán ők harcoltak egymással… vagyis álltak egymással szemben, nagyjából két percig, és nem történt semmi. Utána Madara összeesett, Sasuke pedig leült a földre, fogta a fejét, és ordított.
- Mit ordított? – kérdezte a lány.
- Hát… azt, hogyha hagyott volna meghalni, csak egyszer kellett volna Izanagit használnia.

Sakura elsápadt. Reszketett az idegességtől, és többször kellett próbálkoznia, míg végül fel tudta tenni az utolsó kérdését.
- De ez ugye… ez ugye nem jelenti azt… - csak ennyire futotta az összeszűkülő mellkasában rekedt levegőből.
- De igen, pontosan azt jelenti… - válaszolt Naruto. – Sasuke megvakult, Sakura-chan.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.