Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


24. Az ígéret szép szó…

 

Konohai barátainknak elég unalmasan indult a hete. Adódott ugyan pár érdekesség a napokban, de máskülönben szinte a fű sem nőtt. Hétfőn reggel ért haza Shikamaru, és azon nyomban a fogdába sietett, hogy munkába léphessen. Amint belépett a börtönirodába, rögtön az asztalhoz ült, s pakolászni kezdett rajta; mikor pedig kellő mennyiségű iratkupacot sikerült félretolnia, ráborult az asztallap megüresedett részére, és halk hortyogásba fogott.

Kísérője, Kankuro a kórház melletti gyümölcsösben várta ki a kora délelőtti órákat. Az egyik tavacska vizében megnézte magát, és úgy döntött, hogy ezúttal lemossa az arcáról a festéket. Mikor elindult a célja felé, még a fejfedőjét is levette… nem csoda hát, hogy először nem ismerték fel az Ichiraku-standnál.
- Mivel szolgálhatok? – mosolygott rá Ayame.
- Negyvennyolc kiló szakácsnőt kérek, elvitelre – vigyorgott vissza a fiú.

A fehér kötényes leányzónak rövidesen leesett a tantusz, és selypítve kezdett hízelegni az édesapjának, hogy az elengedje kicsit a munkából. Az öreg azonban fontosnak tartotta még a legelején tisztázni, miféle szerzet a vőjelölt.
- Mondd csak, fiam… - kezdte.
- Igen?
- Te vagy az a gyerek, aki a múltkor lila-fehér képpel, macskafüles tökfödőben ette itt a rament?
- Ühüm… igen, én.
- Ugyan, mondd már meg, mi a nyavalyáért kensz festéket az arcodra?
- Mondhatjuk azt, hogy ez a védjegyem – világosította föl a faggatóját Kankuro.
- Hogyhogy?
- Hát… mások maszkot vesznek fel, vagy kötéseket tekernek az arcukra, ha küldetésre mennek. Én ezt találtam ki, hogy egyedi lehessek.
- Akkor jó – nyugodott meg a leányát féltő apa. – Tudod, már majdnem azt hittem – folytatta – hogy te is egy olyan semmirekellő futballhuligán vagy.

Ayame megbeszélte az idős szakáccsal, hogy vacsoraidőre visszaér. Utána pedig belekarolt a lovagjába, és elindultak fölfedezni a falu szórakozásra alkalmas területeit. Még az újonnan megnyílt moziba is beültek. Nem láttak túl sokat a filmből… csukott szemmel, csókolózva figyelni a vásznat aránylag nehéz feladat, tanúsíthatja bárki, aki megpróbálta. Délután egy árnyékosabb ligetben telepedtek le, és beszélgettek. Az idő gyorsan szaladt… a fiatalok hamarosan arra lettek figyelmesek, hogy már lemenőben van a nap. Kankuro nagy sóhajjal közölte, hogy ideje indulnia, de a lány nem szontyolodott el. Végső soron, legutóbb is csak egy napra érkezett a fiú, s ő számított arra, hogy most sem fog tartósan náluk lebzselni. Mosolyogva közölte beszélgetőpartnerével, hogy heti minimum egy levelet óhajt kapni tőle, majd adott az arcára egy puszit, és visszaszaladt dolgozni.

Szerda délelőtt Sai meglátogatta a járóbeteg-ambulanciát, hogy lecseréltesse a kötését. Vasárnap este ugyanis hallotta, hogyan sírdogál Ino a folyosón; s mivel az ilyen jellegű hangok különösen utálatosak voltak a számára, összeszedett holmijával a kezében, angolosan távozott. A vizsgálóba Sakura jött be, aki a fiút látva úgy döntött, lehangolt barátnője kedvéért eljátssza a kerítőnő szerepét. Kötéscsere közben ajánlgatta is a páciensének, hogy hívja el valahová a szőke ciklont, kiengesztelésül a korábban történtekért. Válaszul a fiú udvarias hangnemben közölte, hogy szerdánként, illetve ünnepnapokon nem fogad el tanácsot rusnya, rózsaszín hajú lányoktól, mivel rettentően babonás. A megsértett hölgyemény úgy gondolta, megtanítja a válogatós beteget a jó modorra, de az éppen belépő Shizune megakadályozta a terve végrehajtásában. Tudniillik, a sápítozásra hajlamos doktornő azon a véleményen volt, hogy rendkívül etikátlan dolog a beteg fejét – különösen a füleinél fogva – ütemesen csapkodni a kézmosó kagyló pereméhez.

A kudarcba fulladt nevelés végeztével Sakura a folyosóra lépett. Szinte szusszanásnyi idő sem telt el, s máris újabb beteget kapott – Chouji a karjában hozta be a holtsápadt, eszméletlen Karint a váróba, és kétségbeesetten kiabált segítségért. Nővérek és orvosok egyaránt összeszaladtak a hangzavarra, hordágyra fektették a lányt, és elrobogtak vele a műtőbe. A testes fiú pedig rövid hezitálást követően megfordult, és elrohant.

A börtönviselt leányzó napok óta rosszul érezte magát. Chouji az utóbbi időben kevesebb alkalommal tudta meglátogatni, s neki nem akadt más beszélgetőtársa, akihez – kínzó magányát enyhítendő – szólhatott volna. Talán nem is ez okozta számára a legtöbb gondot. Nem szívesen, de egyre többet tépelődött azon, miért szenved továbbra is egy olyan személy emlékétől, aki majdnem megölte őt… ha egyszer a sebe már régen begyógyult, s biztonságban tudta magát. Ismét kezdett úgy érezni, akárcsak Orochimaru börtönőreként egykor; akármit csinált, akárhogy próbálta elterelni a figyelmét, erősen szorította őt a minden irányban körbefutó beton- és fémtömeg, és nem kapott levegőt. Végül szerda reggel elcsente a nap első étkezéséhez használt kést, s mikor egyedül hagyták őt a cellájában, elővette a ruhája rejtekéből, és végighúzta a bal csuklóján. Az életét az mentette meg, hogy kedvenc őrzőjének kedve támadt benézni hozzá... s mikor meglátta a terjeszkedő, vörös pocsolyában heverő rabot, felkapta, és a kórházba rohant vele.

Chouji ezután hazáig szaladt, és egy nagy kosárba rakott minden ehető dolgot, amit talált. Terhével megpakolva visszasietett az ambulancia várójába, és megérdeklődte, hová helyezték el Karint. Felbaktatott az emeletre, és benyitott a lány szobájába… a szemüveges fogoly ébren feküdt az ágyán, lekötözött végtagokkal. Nem vette észre azonnal az érkezőt; gondolataiba mélyedve, összeszorított szájjal bámulta a plafont.
- Valahogy… elromlottak a falak, igaz? – szólította meg halkan a fiú.

Karin megpróbált válaszolni, de nem jött ki hang a torkán, csak a szája mozdult, próbálva szavakat formázni. Megkísérelte, hogy fektében elforduljon a látogatójától, de szorosan fogták a vastag bőrszíjak… így csak annyit tehetett, hogy összeszorította a szemeit, valamelyest visszatartva ezzel a megszökni kívánó könnycseppeket. Rövid viaskodás után a könnymirigyei látványos győzelmet arattak fölötte, s bár rázkódó vállakkal és tétován, végül megszólalnia is sikerült.
- Menj el… nem szeretlek… bocsásd meg… - sírdogálta.
- Tudom.
- Hogy… hogy?!
- Jaj, az ég áldjon meg… - sóhajtotta Chouji. – Jóindulatú vagyok, de az nem azonos a hülyével, Karin. No – emelt ki egy szelet süteményt a kosarából – egyél szépen…
- De… miért…
- Nem vagy túl jó színben… és a futáshoz kell az energia – mosolygott a fiú.
- Futás?
- Felőlem tyúklépésben is szökhetsz. De akkor valószínűleg elkapnak.
- Szökés? – pislogott a beteg egy falat pite és egy tavaszi tekercs között.
- Igen. Beléd diktálok némi kalóriát, aztán uzsgyi… emlékszel még, mit mondtam az Inuzuka házról, ugye?
- Igen…
- Remek. Ezúttal hasznodra is válik majd. Ahogy ez is – húzott elő a nagydarab jounin egy kunait a fegyvertáskájából, és a lány kezébe csúsztatta. – Fogadd el ajándékul… jól jöhet még a későbbiekben – tette hozzá, még mindig mosolyogva.
- Miért… - csodálkozott a fegyver új tulajdonosa.
- Miért? Ne szívass, Karin… mit mondjak erre? – vakarta meg a tarkóját a kérdezett. – Ez a kisebb rossz, ezért ezt választom. Ha már többet úgy sem látlak, legalább annyi vigasz legyen benne, hogy nem másfél méter föld takar el a szemem elől… - mondta, majd intett egyet a lánynak, megfordult, és kiment.

Lassú tempóban bandukolt le a földszintre, és kilépett az ispotály ajtaján. Nagyokat szippantott a friss levegőből – úgy érezte, nem csak a tüdeje, hanem az agya is kiszellőzik kissé. Nyugodt merengésében az zavarta meg, hogy meglátta a főnökét közeledni. Ibiki meglehetősen izgatottnak tűnt, s mikor kellően közel ért a beosztottjához, a maga finoman csípős modorában, kedélyeskedve rákiáltott:
- Mégis hol a kurva anyád picsájában tekeregtél, te disznó?!

Chouji hirtelen nem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, miért nincs a munkahelyén. Fontosnak tartotta viszont felvilágosítani a munkaadóját arról, hogy édesanyja foglalkozásának korrekt megnevezése a „háztartásbeli”, nem a „prostituált”, vagy annak szinonímái. Ibiki kedvelte a merész embereket… szinte imponált neki a fiú határozott magatartása, ezért - nagyrabecsülése jeléül - kilátásba helyezett számára egy könnyed, teaidő tájában végrehajtandó felnégyelést. Ezután válogatott szitkok egész sorát zúdította a nyakába, felsorolva az összes felmenőjét is. Az áldozat jó ideig némán tűrte a fenyítést; azonban mikor szóba került édesanyja azon testtájéka, ahonnan ő babakorában előbújt, megemelte hatalmas jobbját, és arcul csapta kitartóan zsémbelő felettesét – persze csak nyitott tenyérrel, nehogy maradandó kárt okozzon.

Mikor három óra múltán magához tért az intenzív osztályon, Ibiki amnéziás volt a történtekre. Mindössze arra emlékezett, hogy épp kellemesen elbeszélgetett valakivel, mikor egy óriási csattanást hallott, aztán pedig sötétség lett. Az esetnek nem volt tanúja, így végül arra a megállapításra jutott, hogy egy kósza üstökös lehetett a ludas a dologban. Az égből jött vándor számlájára írta azt is, hogy elvesztette hat fogát, és a bal fülére megsüketült.

Bántalmazója visszatért a fogdába, és becsületesen ledolgozta a munkanap hátralévő részét. Délután hazakullogott, szótlanul meguzsonnázott, majd felment a szobájába. Legnagyobb meglepetésére az ágyán várt rá az elajándékozott fegyvere, és egy kis papiros volt hozzáerősítve, az alábbi üzenettel:

„Azt mondják, ha kést ajándékozol valakinek, az elvágja a barátságot. Ezért úgy tekintem, hogy csak kölcsönbe kaptam. Köszönök mindent. K.”

A meglepett fiú először összegyűrte a levélkét, és a szemetesbe dobta. Két perc múlva kivette onnan, széthajtogatta, és egy kis mágnessel a szobája sarkában álló, külön bejáratú hűtő ajtajára rögzítette. Másnap pedig óvatos fogyókúrába kezdett. Persze nem vitte túlzásba, csak az édességfogyasztást mérsékelte némileg. Ha nagyon lefogyott volna, a testtömeg-duplázó technika sem lehetett volna hatékony. Önkontrolljának növelése elégedettséggel töltötte el… de mégis, néha még felnőtt korában is sajgott a szíve arra a gondolatra, hogy egyszer komolyan megégette magát; s talán csak azért, mert egy szerencsétlen hétköznap reggelen egyedül ő vitt magával ételhordót a munkába.

Kiba az esti órákban érkezett meg az otthona elé. Percekig toporgott a bejárati ajtó előtt… be akart ugyan nyitni, de a gondolatait meglódította az üvegre ragasztott, sárga színű post-it, amelyen Hana kérte Shino elnézését, amiért aznap sem tudott otthon lenni. Bosszúsan elhúzta a száját, levette kezét a kilincsről, és hátat fordítva a háznak, elindult egy esti sétára a faluban. A céltalan kóborlás közben korogni kezdett a gyomra, ezért Ichirakuék kifőzdéje felé vette az irányt. Épp az utolsó, az elérni kívánt utcára vezető sarkon fordult volna be, mikor egy kapucnis, napszemüveges ismerős került az útjába.
- Hm… szevasz – köszöntötte Shino.
- Menj odébb – vetette oda a kutyás. – Épp enni indultam… még a végén elmegy az étvágyam, ha sokáig nézlek.
- Aha.
- Mi van, süket vagy? Na mindegy, legalább olvasni jól tudsz, és nem a házunk előtt enyelegsz a nővéremmel.
- Észrevetted a cetlit.
- Igen, észrevettem! És?
- Nem esett le, ugye?
- Mégis micsoda?!
- A nővéred kerül engem, Kiba…

Az éhes fiú kétkedéssel fogadta a hallottakat.
- Mégis miért kerülne, mikor jártok?
- Nem járunk… és úgy gondolom, miattad kerül.
- Én itt sem voltam! – háborodott föl Kiba.
- Nem úgy értem… hülye vagy. Azt akarom mondani, hogy a nővéred jobban szeret téged, mint engem.
- Vagy úgy… és te persze tiszteletben tartod az érzéseit, mert…
- Én is jobban kedvellek téged, mint magamat – közölte Shino, és félrenézett.
- He?
- Értsd úgy, hogy te vagy a legjobb barátom, te fasz.

Kiba megrökönyödött. Akárhogy igyekezett tiltakozni ellene, a tudata közepébe tolakodott az az ordító felismerés, hogy az előtte álló illető voltaképpen helyette nyeli le a keserű pirulát. Percekig állt ott, egyetlen mozdulat vagy szó nélkül, mígnem nagyot sóhajtott, és kinyögte:
- Bocs a múltkoriért.
- Valahol igazad volt… de ezt azért kiérdemelted – kapta meg a választ, egy arcot recsegtető balhorog kíséretében.
- Azt a rohadt… - kiáltott fel az ütés elszenvedője.
- No. Kvittek vagyunk.
- Vehetem úgy, hogy megbocsátottál?
- Veheted – sóhajtott a napszemüveges. – Végső soron, valami jó is van abban, hogy nem járhatok a nővéreddel…
- Éspedig?
- Megúszom a világ legrosszabb anyósjelöltjét… már meg ne sértődj, haver, de az anyád egy hárpia.
- Az igaz – röhögött Kiba.
- Akkor most szépen elmegyünk Hinatához, és begyűjtjük számodra a tökönrúgást, amiért megdolgoztál – ismertette Shino a menetrendet.
- Na de…
- Csak ne tiltakozz. Vele tényleg pöcs voltál. Hana úgy szedte össze szegény lányt valamelyik kuka mögül, ahová bebújt sírni.
- Uh…
- Bizony. Na menjünk.

Szombaton Tenten és Hinata szabadnapot kaptak. A félénk lány jobban érezte magát, mióta a két csapattársa meglátogatta őt, és Kiba földig meghajolva előtte, a bocsánatát kérte. Így kissé könnyebb volt elviselnie, hogy barátnője lelki szemetesládának használja, és unokafivérére panaszkodik. A világért sem szakította volna félbe a másik lányt – annál sokkal udvariasabb volt, hogy ilyet tegyen, pedig megvolt a maga baja.
- Nem haladtok? – kérdezte részvétteljesen a dupla kontyot viselő kortársnőtől.
- Hát… nem nagyon – jött a válasz.
- De hát… mi baj?
- Én nem is tudom, Hinata… olyan ritkán van itthon. Ez persze nem az ő hibája, megy, ahová küldik… de mikor itthon van, akkor is olyan, mintha itt se lenne. Csak feszeng, nem tudja elengedni magát… és nem beszél. A kezemet megfogja, az arcomat megsimogatja, megcsókol… de nem mondja meg, mi bántja.
- Biztos a háború az oka…
- Persze… csak tudod, olyan rossz… látom, hogy kínozza valami, de nem avat be, távol tart magától.
- Majd kialakul…

Tenten később hazament; előtte persze megköszönte Hinatának, hogy meghallgatta, és további szép napot kívánt neki. A fekete hajú lány pedig elsétált a falu főkapujáig, leült a földre, kedvenc fája tövébe, és a törzsének vetette a hátát. Az utóbbi időben szokott rá arra, hogy szabadnapjait ezen a helyen töltve, Naruto hazaérkezését várja. Olykor még rament is főzött, és azt is magával vitte. Mindig kiült a fájához, ha tehette… így tanúja lehetett annak, amint három hét múlva, Gaara hátán hazaérkezett a félholtra vert Kakashi. Újabb öt nap elteltével, egy napfényes csütörtök reggelen pedig végre olyat láthatott, amiért megérte korán kelni.

A falu kapuján egy holtfáradt, lilára vert képű, koszos, szőke nagykamasz lépett be, vállán cipelve egy mozdulatlan, emberforma csomagot. Az éppen arra sétáló Lee Hinatával egyszerre kezdett el felé szaladni. A fiú még megpróbált kisajtolni magából valami üdvözlésfélét… integetésre akarta emelni rommá tört bal kezét, de az nem nagyon engedelmeskedett. Ezután elhomályosult a szeme előtt a világ, és ájultan az arcára borult.

Az odaérkező két fiatal egy pillanatig tanácstalanul meredt rá. Hinata mozdult meg először.
- Bo-bocsánat, S-Sasuke-kun… - kiáltotta, és lerúgta a fiút Naruto hátáról.
A következő pillanatban pedig már hátára is kapta álmai hercegét, és a kórház irányába kezdett szaladni vele. Lee sem volt rest… azonmód elkapta a versenyszellem, és a fekete hajú fiút a derekánál megemelve, Hinata után robogott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.