Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


23. Virágnyelven

 

Csütörtök este volt. Temari eltűnődve toporgott a fürdőszoba ajtaja előtt, gyomrában egy nagy ólomkupaccal, kezében pedig egy pici, négyszögletes csomaggal – ez utóbbit valamelyik fiókjából szedte elő nem sokkal azután, hogy Shikamaru elvonult zuhanyozni. Míg a víz monoton csobogását hallgatta, azon morfondírozott, merje-e forszírozni a következő „kapcsolati szintet”. A délután folyamán remekül haladtak a dolgok… Konohából érkezett vendége egy óvatlan pillanatban hevesen szájon csókolta őt. Az mit sem vont le a varázslatos perc eszmei értékéből, hogy a fiú megbotlásnak álcázta a dolgot, sőt! A szőke lány vette a lapot, és egy remekbe szabott – teljességgel véletlennek látszó – hanyatt esés ürügyén magára rántotta szíve választottját. Miután a padlón való hempergés művészetét kellőképpen elsajátították, a nyelves csók problémaköre került terítékre. Hovatovább ezt is megoldották – pár óra gyakorlás után Temari már meg tudta állapítani, hogy párjának még nem nőtt ki a két felső bölcsességfoga. Az együtt töltött órák további eredményei közül még az alábbiak érdemelnek említést: a fiatalok nyakán és fülén terpeszkedő lila foltok, egy felrepedt alsó ajak, no meg két, újonnan meglazult tagokkal büszkélkedő felső fogsor.

Két hangos nyelés és három nagy levegővétel múlva a lány végre elhatározásra jutott. Halkan bement a fürdőszobába, és lecsúsztatta magáról a ruháit. Csodálkozott, hogy Shikamaru a kényelmes sarokkád helyett a zuhanykabint választotta tisztálkodásra; de abban is bőven volt hely két embernek, így nem tulajdonított neki jelentőséget. Óvatosan elhúzta a tolóajtót, és kedvese mögé állva átölelte őt.

A fiú meglepődött; nagyot dobbant a szíve, mikor rájött, hogy vendéglátója meztelenül dörgölőzik a hátához. Halvány mosoly futott át az arcán. Nem számított a kellemes meglepetésre; arra pedig végképp nem, hogy szempillantásnyi idő múlva finom kezek indulnak a lágyéka felé, hogy izgalomba hozzák azon testrészét, melyben a koponyáján kívül rekedt agyállományát tartotta. Temari erőfeszítéseit teljes siker koronázta… s mikor erről néhány előre-hátra mozdulattal meggyőződött, jobb kezét visszahúzta, hogy feltépje a fogaival tartott zacskót.

„Most jön az attrakció” – jött izgalomba a lány. A tasakból kihámozott kelléket fogva ismét kitapogatta a célterületet, majd egy jól kivitelezett mozdulatsorral átlátszó latexruhácskát varázsolt kedvese testének legkényesebb egy százalékára. Határozottan elégedett volt a teljesítményével, és egy nagy szusszanással feloldotta a gyomorgörcsét. Partnere viszont zavarba jött… arra a következtetésre jutott ugyanis, hogy házigazdája sokkal gyakorlottabb őnála, és a határozottsága is feszélyezte.

Temari a kipirult arcú konohai elé lépett, és szótlanul, csupán mosolygó tekintetével jelezte, hogy a fürdésnél szórakoztatóbb programra vágyik. S tapasztalatlanság ide vagy oda, a fiú úgy döntött, kitesz magáért. Csókolgatni kezdte a másik nyakát, arcát, gömbölyű vállait; közben pedig közeledett felé, és lassacskán a kabin fal felőli részének csempéihez szorította. A lány élvezettel tűrte a kényeztetést, majd egyik lábát felemelte, és Shikamaru dereka köré fonva ösztönözte őt a továbbhaladásra.

Kicsit később – az első alkalom nem várt fájdalma miatt – halkan felszisszent. Udvarlója ijedten hátrált meg, és aggódva kérdezte:
- Hagyjuk abba?
- Á… nem olyan vészes – füllentette mosolyogva a sivatagi ninjahölgy.
Rövidke, összebújva eltöltött idő után a fiú ismét próbálkozni kezdett. Most azonban nem célzott olyan jól, mint az előbb, s gumiborítású szerve a kelleténél néhány fokkal délebbre vette az irányt.
- Ühüm – köhintett Temari. – Inkább tizenkét óra irányába próbálkozz, édes… kicsit… hogy is mondjam… régimódi vagyok.

Jobbnak látta, ha az elkóborolt szerszámot kezével segíti a hagyományos pozícióba. Miután ezzel megvolt, néhány csókkal igyekezett a fiú tudtára adni, hogy felkészült a folytatásra. Másik lábát is átvetette Shikamaru derekán, és hátát a csempének támasztva, megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a lassú mozgás hatására enyhülni kezd az altestében lüktető, kellemetlen élmény.

Zseniális barátunk pedig úgy bánt vele, mint a hímes tojással. Visszafogott tempóját nem fokozta, míg meg nem győződött arról, hogy a lány már élvezi az együttlétet. Hamarosan halk sóhajok és nyögdécselések töltötték be a kis fülkét, melyek hangereje egészen a végkifejletig fokozódott. Egy alkalommal mindketten hangosan felkiáltottak; nem a beteljesülésnek szólt ez, hanem azt a tényt húzta alá, hogy a lánynak egy nagy ívű – eredetileg izgatónak szánt – fenékmozdulattal sikerült elzárnia a meleg vizes csapot.

Az éjszaka nem sokat pihentek… egyre csak fogytak az óvszeres tasakok, amiket Temari még oktatói tevékenységéhez szerzett be valamikor. S mikor hajnalban belefáradtak egymás gyönyörének kergetésébe, meztelenül az ágyra huppantak, és halk beszélgetésbe kezdtek.
- Figyelj… - kezdte Shikamaru.
- Igen?
- Azon tűnődöm… nem volt ez egy kicsit korán? Végső soron, hivatalosan csak ma délutántól járunk.
- Szeretsz?
- Igen.
- Mióta? – könyökölt föl fekvő helyzetéből a lány, és fölhúzta a szemöldökeit.
- Hát… - bizonytalanodott el a kérdezett. – Azt nem tudom pontosan, mióta… csak arra emlékszem, mikor lettem biztos benne, hogy helyzet van.
- És? Mikor lett helyzet? – mosolyogta meg a szokatlan kifejezést az ágy tulajdonosnője.
- Emlékszel arra, mikor együtt szerveztünk egy vizsgát Konohában?
- Persze.
- No. Az volt a feladatom, hogy téged kísérgesselek a faluban… be is állítottam a vekkert reggel hat órára.
- Ez lenne a nagy fegyvertény? – pislogott értetlenkedve Temari.
- Nem. Attól esett le nekem a tantusz, hogy magamtól felébredtem, mielőtt csörgött volna az óra. Innen jött a felismerés, hogy komolyan érdekelsz… elméleti úton következtettem ki a tényállást – vigyorgott büszkén a fiú.
- Ez már egész hosszú idő – hunyorgott kedvesen a szőke hölgyemény.
- Igen.
- Jó… akkor részemről nem kapkodtunk el semmit.

Talán a fáradtság volt az oka, talán az a kellemetlen tény, hogy a vendégnek hamarosan haza kellett indulnia… de ahogy közeledett a reggel, a lánynak egyre furcsább gondolatok kezdtek kergetőzni a fejében. „A magam részéről nem szívesen lennék hátultöltős… azt meghagyom a yaoi fanoknak. És a számba se veszem, fúj… de talán neki van valami különleges kérése…”
- Shikamaru… - szólította meg a lovagját.
- No?
- Ühüm… szóval, mikor a legközelebb szexre kerül a sor…
- Igen?
- Akarod esetleg, hogy elverjelek a legyezőmmel?
- Semmi esetre sem – fanyalgott az ifjú jounin.
- Vagy… nem akarsz esetleg jelmezbe bújni, ráhúzni a fejedre a bugyimat, csokival kenegetni a fenekem… vagy csapkodjalak ostorral esetleg?
- Kellemetlenül érintene egy ilyen incidens – hangzott a válasz. – Bár… egy kis csoki nem árthat…

Péntek délután Kankurónak remek ötlete támadt. Felajánlotta nővérének, hogy udvarlóját hazaszállítja a repülésre alkalmas bábjával… így elég lett volna vasárnap délután indulniuk, hogy hétfő hajnalra elérjék Konoha területét. Temari emlékeztette fivérét, hogy Gaara megtiltotta számukra Homokfalu elhagyását, amíg ő távol van; de a fiú közölte, hogy csak jönne és menne, másfél nap alatt megjárná az utat. A lány végül engedett az unszolásnak, és további két, felejthetetlen napot tölthetett a kedvesével.

Miután vasárnap este elbúcsúzott szíve választottjától, Shikamaru – Kankuro társaságában – Homokfalu főkapuja felé indult. Útjukat kíváncsi szemek kísérték… a hazafelé tartó zseni felfedezett néhány lila-fehér csíkokkal telemázolt arcú férfit, amint kísérőjét mustrálják. A következő pillanatban a Kazekage öccse átkarolta a vállát, és feltűnő jókedvvel parolázni kezdett vele – hangos jajgatást váltva ki ezzel az erős sminket viselő urakból. Konoha első számú stratégája megállapította magában, hogy a sivatagi epertermesztés lelkileg instabillá teszi a férfiakat.

Ezzel egy időben Kiba épp félúton járt Felhőrejtek és az otthona között. Mérhetetlenül dühös volt Samuira, amiért a nő megtagadta, hogy vele tartson Konohába. Mikor megállt könnyíteni magán, nem csak vizeletével tisztelte meg a kiválasztott fa törzsét. Néhány erőteljes ökölcsapás is jutott a szerencsétlen juharnak, mert arra vetemedett, hogy leveleit kárörvendő módon a fiúra hullassa. Miután megunta a kötözködő növény leckéztetését, a fiú Akamaru hátára pattant, és tovább nyargalt a Tűz vidéke felé. „Na jó…” – gondolta. „Lehet, hogy tényleg túlzás volt néhány nap után ekkora lépésre kérni. De a picsába, no! Annyira megvolt köztünk az összhang. Jóformán az összes bútoron hancúroztunk a házában. Még a fagyasztós menetet is élvezte, pedig abban aztán rohadt hideg volt! Mindegy. Nem fogok én ezen az év végéig rágódni. Még jó, hogy nem estem bele… na jó, talán egy kicsit, de nem túlzottan. És az a hülye duma… hogy fiatal vagyok hozzá, meg még korai elkötelezni magunkat, meg blabla! Meg egyáltalán, hogy a faszba kell azt érteni, hogy ha megismer egy rendes férfit, az túl korán meghal?! Nem lehet ezen kiigazodni. Most persze mehetek haza, mert máshová nem tudok… és ott is a képembe vigyorognak a hülyeségükkel, hogy semmi közöm semmihez! Mégis miért van az, hogy még a nővérem is levegőnek néz?”

Gondolataiba merülve találta a naplemente, amint hálóhelyet keresett maga, és a hűséges eb számára. Annál is rosszabbul érezte magát, mint mikor elindult hazulról; de talán éppen a legutolsó csalódás tartotta lelki szemei elé azt a tükröt, amiben meglátott valami lényegeset. Véletlenül, szinte csak önmaga szórakoztatására gondolt bele abba, mit érezhetett Hana, mikor ordítani kezdett vele és a többiekkel… valami olyasmi miatt, amiről talán nem is tehettek. Rá kellett jönnie, hogy ragaszkodik a családjához és a barátjához - akármilyenek is. Azt is tudatosította magában, hogy szerettei bármekkora bűne fölött képes lenne szemet hunyni. Csak azzal a kihívással nem tudott zöld ágra vergődni, hogy hogyan fog megbocsátani valamiért, ami nem is bűn… és még sincs rá mentség. Mert csalódottsága ellenére is kénytelen volt belátni, hogy nem hibáztathatja Shinót csak azért, mert fontosabb a számára valaki, mint ő.

Ino a nővérpult mögé bújva itatta az egereket. Kezében egy összetekert papirossal, görnyedten ült a földön, mikor Sakura rátalált. A rózsaszín hajú lány csodálkozva nyújtott zsebkendőt a kolleginájának, és arra kérte, mesélje el, mi bántja. Válaszul a szőke ciklon levágta a pultra a papírt, és azt mondta a másik orvosnövendéknek:
- Tessék! Nézd meg, mit csinált az a szemét!
- Kicsoda?
- Sai! – hüppögte Ino, és törölgetni kezdte a szemét a zsebkendővel.

Sakura csodálkozva nézte a lapot. Az emlegetett fiú egyik rajza lehetett… jól felismerhető volt rajta a szőke lány, amint anyaszült meztelenül fekszik egy kórházi ágyon, és félreérthetetlen célból von a keblére egy sápadt, sötét hajú férfit. Kérdő, zöld tekintet siklott a pasztellmű szereplőnőjére, aki egy kis hezitálás után kinyitotta a száját, és elmesélte a délután történteket.

Négy óra felé járhatott az idő, mikor azzal kereste meg az egyik nővér, hogy Sai mellkasán ismét felszakadt a seb – a héten már harmadszor. Inót aggasztotta a dolog, mert attól tartott, hogy Kabuto mégis mérget csempészett valahogy a fiú sebébe; s azt gondolta, ezért gyógyul be olyan nehezen a vágás, meghiúsítva azt a tervét, hogy a további lábadozás idejére hazaengedje a betegét. Az ápolt kedves mosollyal fogadta őt; rutinos mozdulattal az ágy szélére helyezkedett, rajzfüzetét az éjjeliszekrényre tette, és várta a beavatkozást. Orvosa meg is tett minden tőle telhetőt, hogy ezúttal tartós legyen a kezelés eredménye… még a kötszerből is dupla adagot tekert a seb fölé, hogy erősebben tartson. A kompromittáló alkotást akkor látta meg, mikor lehajolt az elejtett kötszeres ollóért – az éjjeliszekrény alá volt eldugva.
- Mit jelentsen ez? – háborgott az egészségügyi dolgozó, kezében a bűnjellel.
- Ez csak egy rajz – adta a hülyét a kérdezett.
- És miért vagyok rajta? Miért veled? Miért egy szál mosolyban?
- Mert szépnek találom a mosolyod – eresztett meg egy hamiskás vigyort Sai.
- Az anyád picsája! – dühöngött a szőkeség. – Látta ezt valaki rajtam kívül? Ajánlom, hogy nem legyen a válasz, mert ledugom a lábam a torkodon!
- Ez igen ronda esküszegés lenne tőled, mint gyógyítótól.
- Ne okoskodj! Válaszolj!
- Nem látta senki – válaszolt kelletlenül a fiú.
- Azért – eresztett le kissé Ino. – Egyáltalában, minek rajzolgatsz te ilyeneket rólam?
- Alkotói szabadság, kérlek.
- De hát nem is csináltunk ilyesmit!
- Alkotói szabadság, mint mondtam. Fantázia. Kósza ötlet.
- Nyald ki!
- Már megtörtént – emlékeztette a gyakorlóosztagos.
- Én is tudom – pironkodott a lány. – Na és? Netán az is alkotói szabadság volt, vagy mi a francért csináltad?
- Az vigasztalás volt.
- Remek! És miért éreztél késztetést arra, hogy megvigasztalj?
- Mondtam már… kedvelem, mikor mosolyogsz.
- Csak jártatod itt a pofád, össze-vissza beszélsz…
- Igazat mondtam. Talán meglep, de nem azért nyitogatom a szám, hogy szellőzzenek a beleim.
- Igazat? Hogyne! – kiabált a szőkeség. – Nehogy esetleg azt mondd, hogy tetszem neked!
- Óhajod számomra parancs. Nem fogok ilyet mondani.
- Vigyen el az ördög!
- Ezt beszéld meg az illetékessel, ne tőlem kérd. Én fekvőbeteg vagyok, kedves.
- Kedves a nagyanyád!
- Nem egészen. Halott.
- Neked mindenre van válaszod? – hisztériázott az orvos-magonc.
- Nem. Sajnos sok mindenre nincs – horgasztotta le a fejét a beteg, jelezve, hogy beszélgetőpartnere valami fontosra tapintott rá.

Ino nem forszírozta tovább a csevejt. Összesodorta a rajzot, felkapta az eszközeit, és döngő léptekkel az ajtó felé masírozott.
- Pillanat – szólította meg Sai.
- Akadt valami mondanivalód?
- Engem már rég elvitt az ördög, szépségem.
- Parancsolsz?
- Mondanám, ha lenne értelme…
- Mit?
- Mindent. Mondanék én mindent, amit hallani szeretnél. Mondanám, hogy tetszel, mondanám, hogy szerelmes vagyok beléd… de nem akarok hazudni. Fogalmam sincs, mik ezek a dolgok igazából. Annyit mondhatok, hogy szép a mosolyod. Azt kedvelem.
- Miért?
- Nem is tudom. Talán azzal a hasonlattal megérted, hogy ha a mosolyodat nézem, az önnön sötétségem békén hagy egy kicsit. Nagyjából ennyi… de sajna azzal nem traktálhatlak, hogy te vagy az álmaim nője, mert nincsenek álmaim. Bocs a rajzért, több nem lesz – fejezte be monológját a fiú, és fektében a másik irányba fordult.

Sakura a tenyerébe támasztotta az állát, úgy hallgatta a beszámolót. Utána újra végignézte a képet, fentről lefelé vezetve a tekintetét. A lap alját sokáig bámulta, és elvigyorodott. Erre Ino kitépte a mázolmányt a kezéből.
- Ne bámuld már! Igen, most már tudod… odalent vörös vagyok. És?
- Tudom.
- Mi?!
- Mikor fél éve eltört a medencéd, én raktam fel neked a katétert, hogy lássuk, nem sérült-e a hólyagod. Ismerem az alvázadat, röfi.
- Akkor mit bámultál?
- Ezt ni – bökött rá egy apró feliratra a papiros legalján.
- Észre se vettem eddig – csodálkozott Ino. – Azt írja: „Lehetőség”. Mi a fene ez?
- Az a kép címe.
- Lenyűgöző, mondhatom.
- Tényleg az… Sai soha nem ad címet a képeinek. Azt mondja, ahhoz érzelmek kellenének.
- Ühüm… és ez szerinted mit jelent?
- Te tényleg szőke vagy, legmalacabbik barátnőm – vigyorgott Sakura. – Ez a fiú gyakorlatilag könyörög neked, hogy törődj vele.
- Nem csinálja túl egyértelműen…
- Dehogynem. Csak bamba vagy, mint mindig. Szerinted talán a Szentlélek piszkálja meg folyton a sebét? Lótúrót! Csak bent akar maradni a kórházban. Ja, tényleg…
- Mi az?
- Igaz az a megvigasztalós sztori?
- Hát – pirult el a szőke – igen, ami azt illeti…
- Óriási – kajánkodott Sakura. – Ha ezentúl csinos ruhában jössz dolgozni, azzal foglak fogadni, hogy „de ki vagy nyalva, Ino”…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.