Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


21. Szabadság

 

Shikamaru elhatározta, hogy alvás nélkül fog eljutni a céljáig. Mindössze egy hetet kapott, a következő hétfőn már ismét tanítania kellett… a település pedig, ahová el akart jutni, nem volt éppen a szomszédban. Úgy számította, hogy szerda estére éri el a Homokot, s ha vasárnap éjszakára haza akar érni, úgy legkésőbb pénteken, szürkületkor vissza kell indulnia. „Alig két nap, de a semminél több” – gondolta, és még gyorsabbra vette a tempót.

Chouji magához tért az első döbbenetéből, és megszólította a váratlan vendéget.
- Beszélhetnék veled? Odakint…
Karin feltápászkodott az asztaltól, felhúzta az ajtó mellett hagyott lábbelijét, és követte a fiút az udvarra.
- Tudom, hogy nem kellett volna… - kezdte a mentegetőzést.
- Dehogy tudod! Akkor nem lennél itt! – fojtotta bele a szót a dühös házigazda. – Mégis hogy gondoltad ezt? Elszöksz, de azért még nálunk megebédelsz? Hátha megtalálnak, és azt hiszik, hogy az anyám segített neked?!
- Bocsánat… - hebegte a lány.
- Fene a jó dolgodat! – kapta válaszul. – Na ide figyelj… továbbmész ezen az utcán, a legvégén áll az Inuzuka család háza, közvetlenül a falut övező fal tövében. A kutyáik ástak egy gödröt a fal alatt… elég szűk, de te kiférsz rajta, mert karcsú vagy. Csak arra vigyázz, hogy melyik irányból kerülöd meg a házat. Ha a kutyák felé fújja az illatodat a szél, akkor felfalnak téged.
- Aha…
- Még itt vagy?!
- Miért engedsz el? Mármint… reggel azt hittem, véletlenül hagytad nyitva az ajtót, de most…
- Mit érdekel? Eredj már – dohogta Chouji. – Le fogunk bukni…
- Tudni akarom! – toppantott a lábával a szökevény, és csípőre tette a kezét.
- Ne fárassz – sóhajtotta megadóan a frissen levizsgázott jounin. – Azért engedlek el, mert mindent megtudtam tőled, amit akartam, plusz veszélytelen vagy ránk nézve, plusz azt gondoltam, talán aggódik érted valahol valaki, és visszamennél hozzá… szóval, hajrá.
- Nem nagyon van hova mennem… - szólt halkan Karin. Majd bal kezével félrehúzta a blúzát, és megmutatta beszélgetőtársának azt a sebhelyet, amit Sasukétől kapott. – Talán maradnék… - tette hozzá bizonytalanul. – Szimpatikus ez a hely… a cellám is egész jó… az emberek is kedvesek, mármint némelyik, ugye… anyukád is olyan aranyos volt velem…
- Anyukám mindenkivel aranyos. A természetéből fakad.
- De azt azért nem mondja minden vendégnek, hogy a fia szerelmes belé, ugye?

A nagydarab fiú egészen elvörösödött. Nyelt egyet, majd még egyet, végül nagy erőfeszítések árán megszólalt.
- Ezt mondta volna?
- Igen, ezt.
- Hát… anyukám tévedhet is.
- És? Téved?
- Ne feszítsd túl a húrt, Karin… haladj, szökj meg.
- Szerintem anyukádnak igaza van. Tudod, honnan sejtem?
- Úgyis elárulod…
- Hát… nem hiszem, hogy különben hagynál elszökni. Elnézve azt az Ibiki nevű sátánfajzatot, rámehet a nyakad erre a kis ügyletre… mégis hülyeséget csinálsz.
- Remek elemzés volt – reagált fapofával Chouji. – Nos akkor még egyszer, az Inuzuka család háza…
- Maradok.
- Ne maradj.
- Nem szeretnéd?
- Szeretném. De sajnálatból akkor se maradj itt… akkor inkább ne is lássalak többet.
- Maradok – jelentette ki újra a lány, még határozottabb hangon, mint korábban.
- Akkor maradj, ha több van benned, mint a szánalom. Nem adok még egy esélyt, hogy lelépj. Ha akarnék, se tudnék… meg nem is akarok. Döntsd el… több, vagy nem?
- Nem… nem tudom… - bizonytalanodott el Karin. – Csak tudod… reggel még olyan biztos voltam benne, hogy el akarok menni. Most meg az az érzés piszkál, hogy visszavágynék ide – fejtegette a hezitálása okát. Egy nagyobb szünet és egy mély levegővétel után még halkan hozzátette:
- Mikor börtönőr voltam, egyszer sem éreztem magam olyan jól, mint most, hogy fogoly vagyok… és érdekes, de… akkor éreztem azt, hogy be vagyok zárva valahová, mikor kisurrantam a fogdából. Amíg a cellámban ültem, szinte boldog voltam… mert nálatok valahogy olyanok a falak, hogy átjut rajtuk minden, amire szükségem van…

Chouji kissé megenyhült. Nem egészen ezt a választ szerette volna hallani, de úgy döntött, hogy – legalábbis ideiglenesen – ezzel a félmegoldással is beéri. Visszaterelte a vörös hajú lányt a házba, és együtt megebédeltek. Közben kifundálta, milyen módon lehetne visszacsinálni a szándékos reggeli bakit a nyitva „felejtett” ajtóval. Miután végeztek a desszerttel is, elköszöntek a fiú anyjától, és a fogda felé indultak. Karin hagyta, hogy vendéglátója egy vékony kötelet kössön a csuklói köré, és annak a másik végét megfogva Ibiki elé vezesse őt. A keménykezű inkvizítor ordítással fogadta a beosztottját.
- Mégis hol kódorogtál idáig? Már éppen elrendeltem volna a riadót!
- Engedélyeztem a rabnak egy kis kimenőt – állította a testes legény, és angyali arccal igyekezett állni felettese metsző tekintetét. – Persze felügyelettel…
- Szerencséd… - fújtatott a főnök. – De jegyezd meg… ha még egyszer az engedélyem nélkül játszol a foglyokkal, visszavonatom a frissen szerzett rangodat! Világos?!
- Igenis, sensei – bólogatott Chouji, majd a dorgálás végeztével visszakísérte Karint a cellájába… és ezúttal rendesen bezárta az ajtót.

A száguldó zseni hibátlanul okoskodott… szerda este, pontban fél kilenckor, beléphetett Homokfalu főkapuján. Ugyanebben az időben érkezett meg Yamato és Sai Konohába. A küldetésüket teljesítették, és semlegesítették Kabutót. A siker nem jött könnyen… Orochimaru egykori fegyverhordozója megölte az őket kísérő gyógyító ninját, így különösen sebezhetővé tette a missziót. Ezután egyenként támadta a csapat többi tagját, és két ANBU-katonát, egy tapasztalt joinint és két chuunint tett el láb alól – valamennyiüket megmérgezte. Levélfalu harcosai megneszelték, hogy a méreg elfogyott… már csak hárman maradtak, de egy váratlan pillanatban rárontottak az ellenségre, s a sarokba szorított, trükkjeiből kifogyott férfiút kézitusában legyőzték. Kabuto ádázul védekezett az utolsó percekben. Megsebesítette az utolsó chuunint, és Sai is kapott egy csúnya vágást a mellkasára – olyan mélyet, hogy szinte látszottak a bordái. A hazafelé úton Yamato támogatta pórul járt társait, hol az egyiket, hol a másikat karolva fel… kitartásának hála, a gyakorlóosztagos fiú élve került haza. A másik fiatal sebét nem tudták rendesen kezelni, így lassan elvérzett, mindössze egy nap járóföldre az otthonától. Sai is sok vért vesztett. Ha valaki még a szokásosnál is sápadtabb arcára nézett, az lehetett a benyomása, hogy Yamato kapitány a Hold valamelyik ruhafehérítő oldatba pottyant unokaöccsét cipeli a hátán.

Végül beértek a célegyenesbe. Shizune szaladt ki eléjük a kórház előtti útra. Ő vette észre a közeledőket először, hiszen az utóbbi időben állandóan az ablakot mustrálta. Perceken belül szerzett a sérültnek egy saját kórtermet, és ellátta a sebét. A további felügyeletét Inóra bízta; helyesebben, engedett az önként jelentkező lány kérésének, miszerint ő akarja az „esetet”.

Shikamaru kitartóan igyekezett a Kazekage-villa közelébe jutni. A Homok katonái udvariasan bántak vele, de majd’ minden sarkon megállították, és igazoltatták… mivel nehéz időket éltek, nem lehettek elég óvatosak. A fiú nem is rótta fel nekik a már-már túlzásba hajló elővigyázatosságot, de keserűen gondolt arra, hogy újabb értékes perceket veszít el. Majdnem tizenegy óra volt, mire elérte az áhított épületet. Itt az ANBU tartóztatta fel egy időre; ismét igazolnia kellett a kilétét. Ezúttal azonban nem úszta meg néhány perc alatt a dolgot. Mikor ugyanis közölte, hogy Temarival szeretne találkozni, egy túlbuzgó altiszt javasolta a többieknek, hogy motozzák meg, és hasonlítsák össze őt azoknak a férfiaknak a személyleírásával, akik ki vannak tiltva a birtokról. A kapu őrzői felnyitottak néhány vaskos tekercset, és a fejüket összedugva, halk sustorgással szépen sorjában minden bejegyzett egyénről megállapították, hogy miért nem lehet azonos az újdonsült jouninnal.
„Ennek nem olyan görbe a lába!”
„Hm… nagyon úgy tűnik, hogy van rajta alsóruházat.”
„Túl sok a haja. A foga is.”
„Nem látok nála járókeretet, és a motozásnál se találtunk…”
„Se bohócsipka, se gólyaláb…”
„Van orra.”
„Á, biztosan jóval idősebb… a cumit, meg a babakocsit csak megtaláltuk volna nála. Meg a kocsit toló nő se szívódhatott fel csak úgy!”
„Ez sem stimmel… nem kövér, és nincsen a bal farpofájára tetoválva Kankuro-dono portréja. Láttam, mikor megcsináltam a testüreg-motozást… most mit néztek?!”
Szerencsére Gaara házon kívül volt, így csak Temari és Kankuro őrült rajongóival vetették össze a fizimiskáját… ez összesen nyolcvanhat személy volt (ebből csak húszat kellett a lány miatt kitiltani), de még ezzel is szerencsésnek mondhatta magát. Ha az ifjú Kage lökött imádójának nézték volna, ötszázhuszonhárom lett volna a kérdéses szám. Így is borzalmasan fáradt volt… ha még azzal is meggyanúsítják, hogy a falu vezetőjét akarja a paplanja alá csalogatni, ordítani kezdett volna.

A procedúra után felkísérték Temari lakosztálya elé, és kopogtattak helyette. A szobából egy halk hang kért pillanatnyi türelmet, pár másodperc múlva pedig kinyílt az ajtó. A csinos lakó egy hosszú, bézs színű köntösben jött ki birodalmából; láthatólag alváshoz készülődött már, még a haja is le volt engedve. Meglepetten állt meg a kopogtatók előtt, de hamar felrázta magát a döbbenetből, és egy lezser kézmozdulattal – feléjük sem nézve – elküldte az ANBU tagjait. Shikamaru csodálta a lány könnyű éjszakai ruháján átsejlő, tökéletes vonalait, a nem túl nagy, de páratlanul (illetőleg helyenként párosan) formás domborulatokat, amiket korábban nem volt alkalma kellően megfigyelni… és szabadjára eresztette gondolatait. „Menten belehugyozok a konnektorba” – állapította meg magában. Tűnődéséből Temari zökkentette ki.
- Min filózol? – kérdezte mosolyogva.
- Öhöm… azon, hogy melyik konnektort válasszam – dünnyögte az orra alatt a fiú.
- Tessék?!
- Ja, semmi… semmi.
- Szia, Shikamaru.
- Szia, Temari.
- Nem jössz be? – állt félre az ajtóból a lány.
- De… bejövök.

A szoba tulajdonosa behajtotta az ajtót, és a jövevény karjai közé furakodott. Fejét a fiú álla és nyaka által képzett szögletbe dugta, miközben felsőtestével jólesően a mellkasához simult. Mivel egyforma magasak voltak, ezt csak úgy tudta megtenni, hogy fenekét kicsit kinyomva, behajlította a térdeit… de egy pillanatig sem érezte, hogy kényelmetlen lenne ez a póz. Néhány percig így maradt, élvezve a partnere légzőmozgásainak simogatását, majd felegyenesedett, és elégedetten megállapította:
- Eljöttél…
S ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy milyen ruhában van, hogy a haja kifésületlen, hogy nem „szalonképes” a megjelenése… bár a vendége egyáltalán nem tűnt elégedetlennek, meg akarta adni a módját a különleges alkalomnak. Ezért leültette a fiút az ágyra, és megkérdezte:
- Fáradt vagy?
- Nagyon – vallotta be Shikamaru. – Hétfő reggel óta vagyok talpon…
- Csak még egy percet várj – kérlelte Temari. – Izé… bepúderezem az orrom… - mondta, és beszaladt a fürdőszobába, becsukva maga után az ajtaját.

Odabent ledobta magáról a köntöst, majd végignézett a testén… szigorúan mustrálta a lábszárait és combjait, felemelte a karjait is, hogy a tükör segítségével jobban megnézhesse a hónalját. Végül nagy levegőt vett, és az alsóneműje gumiját itt-ott félrehúzva, eldugott testtájainak állapotáról is meggyőződött; az eredmény egyszerre keserítette el, és ösztönözte cselekvésre. „Kell egy nagygenerál” – gondolta. „Hová is dugtam azt az átkozott borotvát?” Tizenöt pokolian kemény perc következett. Utána újra felöltözött, megfésülködött, parfümöt fújt magára, és visszament a szobájába. Amit ott tapasztalt, megnevettette. Shikamaru hanyatt dőlt az ágyon, és nyitott szájjal szunyókált, a hasán pedig Lusti üldögélt, feltűnően élvezve az ütemes, liftező mozgást. Temarinak eszébe sem jutott, hogy bosszankodjon. Ehelyett halkan felhúzta a vekkert, felvette a pizsamáját, és egy új takarót kerített a szekrényből – hogy ne kelljen kirángatnia a régit az alvó fiú alól. Miután pedig leoltotta a lámpát, szíve választottjához bújt, és magukra terítette a hideg ellen védő alkalmatosságot. El is felejtkezett Lustiról, aki most ijedten próbált megszökni a vaskos textília alól. Jobb kezével megmentette a halálra rémült jószágot, és a feje mellé tette őt. A cica alvás előtt még hosszan dorombolt, mintha a köszönetnyilvánítás mellett azt is mondaná: „Egész kényelmes ez az új, nagy macska. Megtarthatom?” Utána leszökkent a gazdi hálóhelyéről, és megkereste Felhőcskét.

Az ébresztőóra csörgése nem zavarta Shikamarut a pihenésben. Részben azért, mert nagyon kimerült volt, részben pedig, mert odaadó vendéglátója hamar lenyomta a zajt megszüntető gombot. Csak fél nyolc körül nyitotta ki a szemét, és ekkor azt látta, hogy Temari már fel van öltözve, és az asztalnál szöszmötöl.
- Jó reggelt – köszönt a lányra. – Kicsit elszundítottam… pardon… - feszengett a tarkóját vakarva.
- Észrevettem – mosolygott a házigazda. – De nem vagyok mérges – tette hozzá gyorsan.
- Aha… mire készülsz?
- Fél óra múlva jelenésem van valahol. Ha összekapod magad, te is jöhetsz – válaszolt a lány. – Ja… és csináltam reggelit.
- Köszönöm. Előtte kiszaladnék a mosdóba – tápászkodott fel a még mindig kótyagos fiú.
- Persze. Balra van az ajtaja. Nem, a másik balra… igen, az a szekrény, kicsit tovább… hagyd az ablakot, az csak összezavar! Na jó, főzök kávét…

Húsz perc múlva a két fiatal kilépett a Kazekage-birtok kapuján.
- Hová is megyünk? – érdeklődött a fiú.
- Az óvodánk gálaműsort tart ma.
- Ó… és neked ezen kötelező megjelenned?
- Nem kötelező – mondta Temari – de megígértem valakinek, hogy elmegyek. Hm… Shikamaru…
- Tessék.
- Megfogod a kezem?
- Mindenképp…

Az óvoda környékén nagy tömeg gyűlt össze. A zömét fiatal szülők alkották, de Shikamaru kiszúrt egy párfős, csak férfiakból álló csoportot, tőlük mindössze tíz-tizenkét méternyire. Az illető urak mind egyenpólót viseltek, melyen a fiú kedvese profilját vélte felfedezni. S amint a díszes társaság tagjai észrevették a kéz a kézben érkező párost, valamennyien egymás nyakába borultak, és keserves zokogásban törtek ki.
- Temari… mondd, kik ezek? – kérdezte a lánytól a kedvese, és rámutatott a csapatra.
- Hogy ők? Ö…
- És miért sírnak?
- Izé… ők a helyi epertermesztők – rögtönzött a lány. – És hát… a múlt héten nagyon durva jégesőt kaptunk… oda az éves munkájuk – hadarta.

Ebben a minutumban elkezdődött a műsor. Temari húzni kezdte a fiút az udvaron felállított színpad felé, és maga mellé ültette őt, az egyik első sorban álló székre. Shikamaru az előadás negyvenöt perce alatt azon tépelődött, vajon terem-e eper, illetőleg jégeső a sivatagnak ezen a fertályán… de azt azért észrevette, kit figyel az imádottja. Aomi vigyorogva állt a világot jelentő deszkafelszín jobb hátsó sarkában, és nagy átéléssel alakított egy szöveg nélküli napraforgót. A gála végén a kislány leszökkent a színpadról, és a családjához rohant. Majd kézen fogva nyalókát majszoló, két és fél éves húgát, Harunát, példaképe felé indult.
- Kicsit itt hagylak – mosolygott rá Temari a kísérőjére.
- Menj csak… - hagyta rá a fiú.

A négycopfú, szőke lány jól mulatott a gyerekekkel – Shikamaru pedig boldogan nézte. Csodálta azt a szelíd örömöt, amivel szíve választottja a lelkendező Aomi arcát simogatta, majd lehajolt, hogy a csöpp Haruna homlokára adjon egy puszit. S megmosolyogtatta, hogy a felélénkült apróság – rokonszenve jeléül – kivette a szájából a nyalóka borsónyi gömbbé olvadt, ragadós maradványát, és kérlelhetetlen precizitással Temari bal orrnyílásába helyezte. A nagylány nevetett… lehunyta a szemét, és boldogan adta át magát a felhőtlen jókedvnek. Udvarlója pedig pislogás nélkül bámulta őt, és próbált betelni a látvánnyal. „Igen” – gondolta. „Jóformán csak a szárnyak hiányoznak…”

Együtt töltötték a nap további részét. Temarinak lett volna egy órája az iskolában, de megoldotta a helyettesítést… és másnapra is szabaddá tudta tenni magát. Ezerhatszáztizenkilenc – egészen pontosan ennyi felhő haladt el aznap a Homok faluja felett kéklő égen. Shikamaru – hirtelen felindulásból – valamennyit elfelejtette megtekinteni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.