Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Akarlak, nagyon...

 

Olyan, mintha legalább ezer évet aludtam volna. A folyamatos bujkálás, a rettegés, hogy nem vagyok elég éber, és bármikor lemészárolhatnak, hozzászoktatott a felületes pihenéshez. Régóta nem mertem mélyen elaludni, ráadásul, ha mégis megtörtént, csak nyomasztó álmok jutottak részemül. Szenvedtem tőlük, mintha nem lett volna elég az egész napos önmarcangolás mindazokért a bűnökért, amit elkövettem.

Most furcsán kipihentnek éreztem magam. Mintha egy sötét, mély kútból bukkant volna elő a fejem, hogy az örök fényességbe tekinthessek. Ez a fényesség számomra egy törékeny alak volt. Aki látszólag gyenge és védtelen, de legbelül sokkal keményebb akarattal rendelkezett, jóval elszántabb és kitartóbb volt nálam meg Narutónál, holott kettőnk erejétől rettegett az egész shinobi világ.
Ha tudnák az igazat! – mosolyodtam el gúnyosan. Mindketten sajnálnivaló való bolondok voltunk Sakura nélkül, aki meleget hozott az életünkbe, szeretetet, és új családot ahelyett, amit az esztelen erőszak elragadott tőlünk.

Mit is mondhatnék neki ezek után?

Talán csak annyit, hogy örülök, amiért újra csak erősebb volt bárkinél, hogy még mindig él…

- Fáradt lehettél – állapította meg kissé szemtelen hangon, amikor észrevette, hogy végre felébredtem.
- Sokat aludtam, mert valaki elkábított – feleltem úgy, mint aki haragszik.
- Míg gyenge voltam, nem kockáztathattam, hogy magadnál legyél – felelte, és ebben a mondatban már nyoma se volt a vidámságnak. Inkább keserűen csengett, mintha most jött volna újra rá, hogy tulajdonképpen kivel beszél.
- Bőven lett volna alkalmam ártani neked. Nem tudom emlékszel-e rá, hogy milyen állapotban voltál, amikor megtaláltalak – közöltem ridegen.
- Semmire nem emlékszem – felelte, és a szeme makacsul villant.

Hazudott. Most először éreztem, hogy bezárja a szívét előttem, és szándékosan nem mond igazat. Nem értettem az okát, ezért ráhagytam. Nekem csak jó volt, ha nem emlékszik milyen szánalmasan könyörögtem az életéért. Mekkora butaságokat ajánlgattam neki, csak hogy térjen magához.

Akkor játszunk így! Hazudjunk.

Éreztem, hogy nagyon gyenge még, képtelen lenne megvédeni magát. A sebei se gyógyultak még meg maradéktalanul. Annyira volt képes, hogy egyedül lefürödjön, tiszta ruhát vegyen és egyen. Aludnia kellett volna még sokat, hogy teljesen rendbe jöjjön.
Marasztalni nem akartam. Furcsa lett volna tőlem. Rábíztam a döntést, marad-e vagy sem. Annyit tehettem, hogy éreztetem vele, nem kell tőlem tartania.

Felnőttek voltunk. A közelsége, az illata olyan erővel hatott rám, hogy alig tudtam magam kordában tartani. Lendületesen pattantam ki az ágyból, ami arra emlékeztetett, hogy néhány órája még összesimulva feküdtünk itt. Akkor persze mással voltam elfoglalva, de most csak ez jár a fejemben.

- Pihenj csak, ha akarsz. Nekem pár óráig most dolgom van – közöltem és valósággal menekültem az apró kunyhóból, amit túl szűknek éreztem kettőnk számára.

A feszültségem nem csillapodott. A szokásos napi edzés az erőm töredékét se emésztette fel. Elkeseredetten vetettem bele magam a jéghideg folyóba. Közben azt találgattam, melyik lenne a nagyobb próbatétel számomra: Ha a távollétem alatt Sakura elmenne és ismét magamra maradnék, vagy ha maradna. Ha továbbra is az ágyamban aludna, én pedig mellette úgy, hogy közben semmit nem csinálnék.

Amit vele akartam tenni, azt nem hiszem, hogy bárki helyeselné, hiszen én csak egy gyilkos vagyok. Nincs jogom magom hinteni, szándékosan új életet elő hívni, egy gyermeket nemzeni, mikor a klánom jövője egyenlő a kárhozattal és a szenvedéssel. Bármennyire is szeretnék ezen változtatni, azzal tehetem a legtöbbet mindenkiért, ha elfojtom magamban ezeket a vágyakat, és az önmegtartóztatást választom, örökre lemondok ezekről.

De nem voltam ilyen erős.

A hosszú jeges fürdő időlegesen csillapította bennem a forrongást, de amint újra a házhoz közeledtem, mintha nem is tettem volna semmit. Ismét égtem. Minden idegszálammal rá koncentráltam, és amikor éreztem, hogy még ott van, nem hagyott el, valami fura mámor öntötte el az agyam.

Aludt. Ez a mérhetetlen bizalma jele volt. Hagyott az asztalon ennivalót, aminek minden falatját hosszan élveztem, közben egyfolytában őt néztem. A gyomrom telt, de az étvágyam nem csökkent. Elemi erővel vonzott magához, hogy vele lakjon jól a testem. Nem bírtam ki, hogy a hideg földet válasszam. Miután elfújtam a gyertyát és sötétség borult ránk, megint mellé bújtam. Átölelni persze már nem mertem, csak úgy tettem, mint aki ragaszkodik a saját fekhelye nyugalmához, még ha vendége is van. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy neki azért kényelmes helye legyen, még ha szűken is vagyunk, majd megpróbáltam felkészülni arra, hogy egy hosszú és kínokkal teli éjszakának nézek elébe mellette a visszafogott késztetéseim miatt. Amikor viszont gyengeségére gondoltam, megcsappant bennem az önzés, helyette fura gombócot éreztem a gyomromban, hogy mekkora baja is lehetett volna, és most abban kell segítenem, hogy minél hamarabb jól legyen. A saját dolgaimmal nem foglalkozhatok. Ezért erőt vettem magamon.


Napokon át zajlottak így az életünk. Korán reggel elmentem, késő este haza tértem és mindig vacsora várt, meg ő az ágyban. Nem beszéltünk, még akkor sem, ha tudtam, hogy nem alszik, csak a falnak fordulva várja, hogy melléfeküdjek. Egyre nehezebb volt uralkodni magamon, egyre jobban csábított a teste. Cseresznyevirág illatot akartam érezni az orromban, az ízét akartam a számban. Az éjszakák meg csak teltek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.