Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. Fejmosás

 

"És beszéded nagy részében a gondolat meggyilkoltatik. Mert a gondolat a szabad tér madara; a szavak kalitkájában szárnyát kibonthatja, de föl nem repülhet." - Kahlil Gibran

Újabb két hónap kellett ahhoz, hogy Levélfalu élete visszazökkenjen a régi kerékvágásba. De az eredmény megérte a várakozást… bármerre néztek az utcákon sétálgató lakosok, csupa szép épületet, hívogató kirakatot és vidáman játszó gyerekeket láthattak. Immáron semmi nem utalt arra, hogy tizenkét héttel korábban szinte mindent elpusztított az Akatsuki.

Tsunade nagyon szerette volna legalább a látszatát visszakapni a boldog békeidőknek; ezért a hónap elején meghirdette, hogy a vállalkozó kedvű shinobik jelentkezhetnek a jounin vizsgára. Az időpontot a következő hétfőre tűzte ki, a szervezés munkálatait pedig Shikamaru nyakába varrta. A fiú a pokolba kívánta az egész világot… annyi dolga volt, mint még soha azelőtt. Oktatott az Akadémián, a Karinból kiszedett információk segítségével hadjáratot tervezett a fekete köpönyeges bűnözők ellen, és még a vizsga részleteit is ki kellett dolgoznia. Már csak az tartotta benne a lelket, hogy időnként levelet válthatott Temarival; bár a lány sem volt kevésbé elfoglalt, így csak pársoros értekezésekre futotta az idejéből. Akárhogy is, ezekbe a rövid irományokba kapaszkodott, és reménykedett abban, hogy Naruto hamar rendet vág a harcmezőn… őt ugyanis a főnökasszony nem engedte el a falu közeléből. Nagyon fáradt volt. Borzalmasan… s mikor a csapattársai lelkendezve megkérdezték, indul-e ő is az előléptetéssel kecsegtető megmérettetésen, rosszkedvűen csak annyit morgott válaszul:
- Hétfőn dolgozatot kell íratnom – és hazakullogott.

Shino az Inuzuka-ház küszöbén álldogált, és Hanával beszélgetett.
- Mondd csak… - szólt a lányhoz.
- Igen?
- Nem úgy volt, hogy másfél hónapig fogok ide járni? Nem mintha nem jönnék szívesen… csak kicsit túlléptük már a megbeszélt időt, nem gondolod?
- Hát aztán – vont vállat a kérdezett.
- Nem vagyok a terhedre?
- Nem.
- Akkor jó. Hm… amúgy, még mindig kutyapisit használsz? Mármint… mostanában valahogy nem olyan kellemetlen szagú az az oldat, amivel az arcomat kezelgeted.
- Nem, nem kutyapisi. Emberi vizelet. Az enyém.
- Mi? – nyögött fel a fiú.
- Bevetted! – kacagott Hana. – Csak egy spéci szappanos lötty, nyugi! Le kellett volna fotózni az arcod, komolyan mondom…
- Azt inkább ne – hajtotta le a fejét a bepalizott shinobi.
- Miért? Nem vagy elégedett a munkámmal? – érdeklődött a lány.
- A munkád ragyogó… csak a pofám lenne valamivel szalonképesebb…
- Ejnye, ejnye! Egy kis önbizalomhiányban szenvedünk, nemde? Hát, pedig én megmondtam már az elején… a kiscsajok levizelik majd a bokájukat, ha meglátják, milyen jóképű faszi vagy.
- Ühüm… netán… te is beletartozol ebbe a csoportba? – érdeklődött szerényen a kezelések alanya.
- Hm… - tűnődött el az alkalmi szépítész. – Nem, nem tartom valószínűnek…
- Aha. Bocs, nem is tudom, hogy jutott eszembe…
- Nehogy elkenődj itt nekem, de lökött vagy… várd meg, hogy befejezzem. Nem úgy értettem.
- Hanem? – pislogott Shino.
- Tudod, én a kutyamániám miatt rászoktam, hogy felemeljem a lábam, mikor pisilnem kell… így fizikai képtelenség, hogy levizeljem a bokám.
- Nagyszerű… - feszengett a fiú.
- Csak az a gázos, mikor erősen fúj a szél – folytatta vigyorogva a lány. – De olyankor meg átmegyek a fa másik oldalára, és meg is van oldva a probléma…
- Nahát, izé… kösz… az őszinteséget. Meg mindent, Hana. Akkor… holnap, ugyanebben az időben?
- Várni foglak. Szia, Shino.
- Szia.

Shikaku csodálkozott, hogy a fia nem kért vacsorát. Az ifjú oktatónak különben jó étvágya volt, és szerette étkezések alatt megbeszélni a friss híreket… de aznap délután szófukarrá vált, és ki sem tette a lábát a szobájából. A meglepett apa ezért estefelé bekopogott az ajtaján, és belépett a kis helyiségbe… Shikamarut egy rakás irat között találta a földön, amint unottan forgat néhány kézzel írt lapot.
- Szevasz – köszönt rá. – Ráérsz kicsit beszélgetni?
- Nem igazán – nézett fel a fiú. – Még meg kell csinálnom egy csomó szarságot a holnapi tanórákra…
- Az én házamban nem beszélünk így. Emlékezz, mit tanítottam neked… csak a tehetetlen ember káromkodik.
- Jó, jó. Majd észben tartom.
- Mi bánt, fiam? Nem szoktál ilyen lenni.
- Kicsit kezd terhemre lenni ez az iskolai hacacáré. Annyi mást tudnék csinálni… de arra vagyok kárhoztatva, hogy egy csomó lökött kiskölyöknek tanítsam az egyszeregyet. Sokszor oda se figyelnek, aztán ha másnap kikérdezem őket, persze azt sem tudják, miről volt szó az előző órán. Fáraszt ez az egész… és már nem is érzem úgy, hogy tanárnak való lennék. Talán fel kellene mondanom, és belefogni valami másba… mit tudom én… akármibe.

Az idősebb Nara behúzta maga után az ajtót, és leült a földre.
- Lehet, hogy nem vagy jó tanár – szólt a csemetéjéhez. – De nem a képességeiddel van a baj, fiam. Igazából csodálkozom… annyi eszed van, de mégsem jöttél rá, mire jó az iskola.
- Miért, jó valamire?
- Vegyél vissza a flegma modorodból.
- Bocs… folytasd, kérlek.
- Szóval… nem attól leszel jó tanár, ha a gyerekek emlékeznek a tegnapi óra történetére. Nem is attól, ha minden nebuló betéve tudja a ninják szabálykönyvét, vagy mindegyikük száz százalékot teljesít a fizikai állóképességi vizsgákon.
- Ezek azért nem lényegtelen dolgok – vetette közbe Shikamaru.
- Nem is erre céloztam. Van, amit mindenkinek el kell sajátítania… de a lényeg abban jelenik meg, amiben különböznek az emberek. Az iskola nem arra való, hogy uniformizálja az oda járókat. Csak azért fáradtál el, mert rossz célokra pazaroltad az erődet.

Shikamaru elgondolkodva vakarta meg az állát, és az apja szemébe nézett.
- Fejtsd ki – mondta.
- Tudod, az én szememben az Akadémia a lehetőségek tárháza. A jó tanerő pedig igyekszik meglátni a potenciált minden diákjában, de nem is próbálja azonos szinten kezelni őket… mert nem arra van szükségük.
- Hanem?
- Egy kiskamasz csak ritkán tudja, mihez akar kezdeni majd az életével. De akkor is fel kell nőnie valahogy, és itt jön a képbe az oktatás… no meg az, hogy hogyan kellene módosítanod a hozzáállásodon. A te dolgod nem az, hogy megmutasd a helyes utat a kisebbeknek… hanem az, hogy átadd nekik a tudásodat és a tapasztalatodat, és hagyd, hogy olykor eltévedjenek, ha úgy szottyan kedvük. Keveset szidalmazni, és sokat biztatni… ez a lényeg, fiam. A tanár akkor jó, ha megtanít felismerni a lehetőségeidet, nem akkor, ha felsorolja, mik azok pontosan.
- Kapizsgálom – szólalt meg a fiú. – De egy példával azért szemléltethetnéd.
- Hát… lehet, hogy nem tökéletes hasonlat… de gondold azt, hogy egy nyolcéves fiút akarsz megtanítani hegyet mászni. Csinálhatod úgy is, hogy felmászol a csúcsra a szeme láttára, és arra buzdítod, hogy csinálja azt, amit te. Lehet, hogy leutánozza az útvonaladat, és ha szerencséje van, fel is ér hozzád. Na és akkor? Megtanult hegyet mászni?
- Nem.
- Nem. De azt is mondhatod neki: „Mindig ellenőrizd, hogy elég stabil-e a szikla, mielőtt a teljes súlyoddal rálépnél. Te mész elöl, én pedig utánad, és vigyázok, hogy ne zuhanj le.” No… ha így jártál el, akkor már csináltál valamit. Hiszen biztosítod, hogy elérje a célját, de úgy, hogy közben rálel a szükséges készségekre magában. Két legyet egy csapásra, ha szabad így mondanom.
- Értem… azt hiszem.
- Akkor összefoglalva, fiam… az iskola nem arra van, hogy kész felnőtteket gyártson. Ehelyett megadja a lehetőséget a felnőni vágyónak, hogy megtalálja önmagát… és segít, hogy azzá váljon, amivé csak szeretne.
- Jó – mondta az ifjabb Nara. – Így már van kedvem hozzá.

Az apja elvigyorodott, és témát váltott.
- Akkor most beszéljünk a lányokról!
- Jaj, ne már! Ez annyira kellemetlen – tiltakozott Shikamaru.
- Ne nyavalyogj, fiacskám. Ideje erről is szót ejtenem veled.
- De miért pont most?
- Mert pocsékul festesz. És nehezen hiszem el, hogy a munka az oka. Te az én fiam vagy… tehát nem lehetsz ennyire nyápic.
- Na ne mondd… - fanyalgott a nagykamasz. – De annyira lehetek nyápic, hogy kikészítsen egy szoknya?

Shikaku nagyot sóhajtott, és a tenyerébe támasztotta az állát.
- Magunk közt szólva, nem létezik olyan férfi, akinek ne tudná megviselni az idegeit egy nő. Vagy esetleg egy nő hiánya, teszem azt…
- Ühüm.
- Szóval? Miért lógatod az orrod? Vagyis… mi a fő ok? És miért vert meg a múltkor?
- Apa… - nyögte a vallatás alanya.
- Nincs ebben semmi, fiam. Hátha segíthetek a bajodon… igaz, te vagy az okosabb, de én vagyok az idősebb. Talán én már tapasztaltam olyat, ami most jól jöhet.
- Nem akarok szemtelenkedni, de még azt sem tudod, miért vetted feleségül anyámat.
- Már hogyne tudnám – döbbent le a családfő.
- Érdekes… már ezerszer kérdeztem ezt tőled, de soha nem válaszoltál.
- Úgy gondolod, hogy ez fontos?
- Tudni szeretném. Ennyi.
- Hát jól van… - dünnyögte az öreg. – Elég sablonosan fog hangzani, de azért vettem el anyádat, mert szeretem.
- Ennyi?
- Hogyhogy, fiam? Nem gondolnám, hogy kellene más indok, vagy kiegészítő körülmény… kicsit el vagy tájolva, kedvenc, nagyeszű, gyártási hibás magzatom.
- Kösz, most sokkal jobb…
- Ne kötözködj, no. Csak arra gondolok, hogy itt is az a helyzet, mint az iskolával… nem érted a lényeget. Amit te tudhatsz a szerelemről, azt mástól tudod… nem tapasztaltad. Így van?
- Így.
- Az összes könyvet olvastad, ami a házunkban van, ugye?
- Igen.
- Akkor ezt-azt olvashattál a szerelemről is… ha máshol nem, hát az anyád regényiben valahol. De most gondolj bele… volt csak egy olyan mondat, vagy bekezdés, ami hibátlanul definiálta volna, mi is az tulajdonképpen? Szerinted létezik olyan ember, akinek sikerült megmagyaráznia, vagy csak valami igazán találó hasonlattal illetnie ezt az érzelmet?
- Hát… nem. Volt egy csomó dagályos marhaság, de nem azt olvastam ki belőle, ami érdekelt – vallotta be a tanárnövendék.
- Ugye? No látod… akkor már érted, hogy a legokosabb kipróbálni ezt a szerelem nevű huncutságot… aztán majd meglátod, hogy tökéletesen elég ahhoz, hogy házasságra add a fejed.
- Aha… csak aztán elszáll a rózsaszín köd, és észreveszed az apró hibákat…
- Ne azzal foglalatoskodj, hogy a tökéletes nőt keresed, fiam. Az emberi fajban nem fordul elő olyan. De felhívnám rá a figyelmed, hogy a hibákat is lehet szeretni… ha a megfelelő asszonyhoz tartoznak.
- Mikor hibákat emlegettem, magamra gondoltam. Nem Temarival van a gond – sóhajtotta Shikamaru.
- Vagy úgy – mosolygott az apja. – Temari… hát ennyire hibátlan ez a lány?
- Éppenséggel nem az… de fölöttem áll. Érted? Ő már jounin, és igazgatóhelyettes is…
- Ez csupa olyan dolog, amit te is elérhetsz még – biztatta a férfi. – De jegyezd meg, amit most mondok… egy hímnemű lény értékét legfőképp az határozza meg, hogy hogyan bánik a nőkkel. Minden más tényező elhanyagolható… és ezt nem én mondtam. Hanem az anyád.
- Megjegyzem… de akkor is be vagyok fosva…
- Vigyázz a szádra.
- Úgy értem, hogy félek, na!
- És mi lenne az, amitől félsz? – érdeklődött Shikaku.
- Attól, hogy fájni fog…
- Az benne van a pakliban. Megeshet, hogy pofára ejt, de akkor fel kell állnod, és továbblépni.
- Nem attól tartok, hogy nekem fog fájni, apa… - suttogta a fiú. – Hanem attól, hogy neki…

A Nara család feje felpattant, és a kétségeivel küzdő gyermeke fejére tette a kezét.
- Rendes emberré cseperedtél… - szólt. – Büszke vagyok. Nagyon büszke.
- Izé… köszönöm.
- Viszont a ponyvák olvasásával fel kell hagynod – vigyorgott rá a fiára a sebhelyes arcú jounin.
- Tessék?
- Jól hallottad, öcskös! Ideje, hogy rájöjj, milyenek is a nők valójában.
- Na, homályosíts fel, ha már ennyire elemedben vagy – mondta Shikamaru, és kipréselt magából egy fáradt mosolyt.

Édesapja szokatlan lelkesedéssel, csillogó szemekkel látott neki a monológnak.
- A nők… a nők csodálatos lények, fiam. Talán úgy tűnik, hogy törékenyek, de rengeteg mindent elviselnek, ha kell. Viszik a hátukon a háztartást, a családot, és nagyon ritka, hogy komolyabb panaszra nyitják a szájukat. Képesek elviselni azt a fájdalmat is, amit egy gyermek születése okoz… és inkább örömükben sírnak, mint bánatukban. A szívüket sem olyan könnyű összetörni, mint gondolnád… mindent megbocsátanak… vagy majdnem mindent. De ami leginkább lenyűgöző bennük – komolyodott el a beszélő hangja – hogy képesek színészkedni, és eltakarni az érzelmeiket… a kedvedért.
- Nem egészen értem, hogy ez mit jelent.
- Arról a helyzetről beszélek, mikor rád szakad minden baj. Mikor elhagy a szerencséd, a barátaid, mikor igazán nyomorultnak érzed magad… akkor a nő, aki szeret téged, mindent megtesz, hogy megvigasztalódj. Szó szerint mindent… még azt is hagyja, hogy a testét használd arra, hogy megszabadulj a saját kínjaidtól. Ráadásul még kacérkodik veled, elcsábít, hogy azt hidd, ő akarja így… és a saját vállára veszi a terhedet, bármennyire fájjon is neki. No meg vannak azok a pillanatok, mikor a párod leszid, hogy elfelejted az évfordulót, vagy megjegyzi, hogy legalább egy virágot, vagy bonbont hozhattál volna neki. A közönséges barmok azt hiszik, hogy ez csak hiszti. De ez csak egy öntudatlan jelzés feléd, hogy lásd: a végtelen jóságért cserébe, amit ad, a kedvesed nem vár semmit; értéktelen, jelképes apróságokkal is beéri. Szóval, ha részesülni szeretnél ebből, akkor lépned kell, fiam… de ne félj. A szerelmes nő szíve képes arra, hogy a sarkainál megfogja, és apró galacsinná gyűrje az Univerzumot… néhány kisebb jellemhibát elfogadni, az bakfitty a számára.
- Ez kimerítő elemzés volt – mondta Shikamaru. – De rengeteg a dolgom, nem bírok egy perc szabadidőt sem kisajtolni a napjaimból…
- Nincs olyan, hogy lehetetlen… csak olyan, hogy tehetetlen.
- Ez remek közhely volt, kösz.
- Ide figyelj, drága gyermekem… fontos neked az a lány?
- Nagyon – vallotta be a megszólított.
- Akkor kapd össze magad, és tegyél az ügyben. Nem vagyok te, nem mondhatom meg, pontosan mit csinálj… de könyörgöm, használd az agyad, arra van. Ott állsz a boldogságod küszöbén, de csak toporogsz, mint kezdő kurva az utcasarkon.
- Mit is mondtál a csúnya beszédre?
- Amit szabad Jupiternek…
- Lárifári. Na hagyj aludni végre… késő van.

Az apa zavarba jött, és vakargatni kezdte a szakállát.
- Csak még egyet… izé… szóval, anyád már egy ideje rágja a fülem miatta…
- Mi lenne az?
- Hát szóval… tudod, az a micsoda a lábaid között, nem csak vécézésre alkalmas.
- Ne hozz zavarba – nyúlt el a felvilágosított ifjú arca.
- Ha tudod, akkor nem is zavarlak tovább… jó éjt!
- Várj, apa.
- Igen?
- Szerinted Tsunade-sama megengedi, hogy nevezzek a jounin vizsgára? Úgy értem, a határidő már lejárt…
- A te kedvedért biztos kivételt tesz, fiam…
- Meg egy hét szabadságot is adhatna utána.
- Az már bajosabb.
- Akkor megszököm! – kiáltotta határozottan Shikamaru.
- Halkabban, gyermekem – mosolygott az édesapja. – Ha anyád rájön, hogy tudtam róla, kitekeri a nyakamat…
- Jó éjt, apa. Kösz mindent.
- Aludj jól, fiam – szólt Shikaku, és kilépett az ajtón.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.