Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. Elválás

 

Kankuro a feje búbját vakargatta a gyümölcsösben. Nem tudta eldönteni, inkább álmosnak, vagy inkább éhesnek érzi-e magát. Csak pár perce lehetett, hogy felébredt az egyik almafa alatt, ahová az ízletes vacsora után behúzódott éjszakára. Nem sikerült kipihennie magát; késő estig beszélgetett Ayaméval, és utána sem tudott egyhamar elaludni. Rettentően elégedett volt a lány főztjével… már-már azon törte a fejét, hogyan fogja rávenni Gaarát arra, hogy Homokfaluban nemzeti étellé nevezzék ki a rament.

„Eszméletlenül főz az a nagyszájú csaj” – állapította meg magában. „Talán meg is látogatom, hátha ad valami reggelit.” Fel is állt, leporolta magát, és útnak indult. Miközben szája szélét nyalogatva az Ichiraku-stand felé haladt, ismerős vijjogást hallott. Kezét a homloka elé emelte, úgy kémlelete az eget. Megijedt, amikor egy közelítő madáralakban felismerte az otthoni ANBU leggyorsabb sólymát. Egy perc sem telt el, s a szárnyas postás a fiú kinyújtott karján landolt, majd jobb lábát felemelve adta át a levelet, amit hozott. Gaara írta, láthatólag sietve.

„Testvéreim!

A járőrök egy Akatsuki-tagot láttak a környékünkön! Valószínűleg nem közvetlenül felénk tart, de sosem tudhatjuk. Késedelem nélkül induljatok haza, minden emberre szükség lehet!

Gaara”

A levél átvevője kétségbe esett. „Ide is az Akatsuki miatt jöttünk… de mire ideértünk, eltűntek, most pedig már a mi falunknál járnak. Mi a francot akarnak még tőlünk? Basszus, még Temarit is elő kell kerítenem! Vajon hol lehet? Na, ennyit a finom reggelimről…”

Iruka és Anko az átmeneti szállás bejárata előtt álldogáltak. Hosszan néztek egymás szemébe szótlanul, mielőtt a férfi – egy mély és keserves sóhaj után – megkérdezte:
- Akkor… barátok?
- Tessék? – hüledezett a nő, és a szeméből azonnal patakzani kezdtek a könnyek. – Iruka… ugye nem… ugye nem akarod visszavonni a tegnapit?
- Miért sírsz?
- Mert azt mondtad, barátok… - hüppögött Anko.
- Elképesztő vagy… - lepődött meg a törött orrú tanerő. – Tegnap lefeküdtél velem, de utána úgy kellett gorombáskodnom veled, hogy ne szaladj el azonnal. Most meg… este nem jelentett semmit, de most igen? Tényleg összezavarsz…
- Szeretlek…
- Az jó… - méregette gyanakvóan a kezeit tördelő nőt Iruka. – Hidd el, a leghőbb vágyam volt ezt hallani tőled… csak furcsa az időzítés. Nem értem, hogy változott meg az eddigi vagány, magányos Anko, mindössze egyetlen éjszaka alatt. De nézd… amit mondtam, nem vonom vissza. Amit irántad érzek, elég régi dolog… nem fog elmúlni, a tiéd marad… ha te is akarod.
- Igen, nagyon szeretném… nem is… akarom – szólalt meg bizakodva a nő.
- Rendben van… rajtam nem múlik, elhiheted. A barátságot sem azért ajánlottam fel az előbb, mert azt szeretném… hanem mert azt gondoltam, neked az felelne meg inkább. Viszont ha már így döntöttél, kérlek magyarázd meg nekem, mit eszel rajtam. Tudod csak arra szeretnék rájönni, vajon hirtelen fellángolás-e ez részedről, mert akkor majd igyekszem nem túlságosan beleélni magam… - fejezte be mondandóját a férfi.
- Jaj, Iruka… - szólalt meg Anko. – Nehezet kérdezel… még nem gondolkodtam ezen.

A nő rövid ideig a gondolataiba mélyedve bámulta a beszélgetőpartnere cipőjét. Igyekezett letisztázni magában az érzéseit. A sírás hamarosan abbamaradt… rájött a lényegre.
- Azért nem kérdeztem olyan nehezet – türelmetlenkedett Iruka.
- Mit eszem rajtad? Nos… te vagy az első ember az életemben, aki képes elhitetni velem, hogy nem vagyok értéktelen. Veled biztonságban érzem magam… és míg velem aludtál, semmi másnak nem éreztem szükségét. Kicsit úgy tűnt, hogy minden úgy jó, ahogy van… még én magam is. És persze a türelmed, Iruka… az angyalok is megemelnék a kalapjukat előtted, ha látnák, meddig vártál arra, hogy észrevegyelek.
- Ez igazán kedves – mosolygott meglepve a férfi.
- Még nem fejeztem be – viszonozta a mosolyt Anko. – Van még valami, amit bár régen láttam benned, nem értékeltem kellően. Amellett, hogy eltökélt és határozott is vagy, soha nem fogy el belőled a szelídség. Úgy bántál velem az éjszaka, mint a hímes tojással… és nem csak az éjszaka, hanem mindig… köszönöm.
- Megvettem – szólalt meg Iruka. – Most menj csak, intézd el azt az Orochimaru-magoncot… tudom, becsületbeli ügy. Utána viszont várlak vissza. Ne ölesd meg magad, mert még terveim vannak veled.
- Köszönöm – mondta Anko, és a férfi nyakába borult.
- Köszönöm – szólt Iruka is, de nem a nőre nézett… hanem az égre.

„Hol lehet ez a lány?” – elmélkedett Kankuro. Már átkutatta érte a falu nagy részét, de a nyomát sem lelte. „Hm. Talán a kórházban… igen, valahogy oda kellett kerüljön, különben szólt volna, hova megy.” Megtörölte gyöngyöző homlokát, és az óriási faépület felé indult. Útja a kifőzdék előtt vezetett el. A legszélső bódéból egy vidám női hang szólította meg.
- Nem kér reggelit a lovagom?
A fiú nem számított az „orvtámadásra”, és alaposan megijedt… ennek az lett az eredménye, hogy elbotlott a saját lábában, és nagy robajjal a földre zuhant. Ayame kilépett a pult mögül, a pórul járt ninja elé lépett, és csípőre tett kezekkel, mosolyogva kérdezte:
- Mondd csak, mit csinálsz?
- Ö… izé – kezdte Kankuro, s köhintett egy párat. – A lábaid előtt heverek, ugye…
- Ezt azelőtt is tudtam, hogy elkezdted felmosni az úttestet – nevetett Ayame. – Nem véletlenül mondtam tegnap, hogy ha egyszer megkóstolod a főztömet…
- …többet rá sem akarok majd nézni más lányra, tudom! – fejezte be a mondatot a fiú, miközben kissé duzzogva talpra állt. Eszébe jutott, hogy sietős dolga van, így témát váltott.
- Bocsi Ayame, de nem kérek reggelit… nagyon rohanok, és a testvéremet is meg kell találnom.
- Csak nincs valami baj? – kérdezte a lány.
- De… tartok tőle, hogy olyasmi készülődik nálunk, mint ami itt volt nemrég.
- Istenkém, istenkém… akkor siessetek haza. Esetleg… adhatok valamit az útra? Úgy értem, elvitelre? – érdeklődött Ayame szolgálatkészen, és már indult is a pult felé.

A fiú egy pillanatra elgondolkodott az ajánlaton. Villámgyorsan cikáztak fejében az ötletek… mit is szeretne legjobban magával vinni? Tanácstalan arcot vágott, és maga sem tudta miért, kibökte:
- Nem adnád nekem a bugyidat?
- Tessék?
- Jaj bocs… nem tudom, miért mondtam – jött zavarba Kankuro.
- Tudod, mikor tegnap azt mondtam, hogy így nem fogod rólam ledumálni a bugyimat, csak képletesen gondoltam – pislogott a meglepett szakácsnő.
- Jó, jó… felejtsük el, nem mondtam semmit. Tényleg bocs. Megyek. Szia.
- Várj, Kankuro – szólt a lány. – Ne ess zavarba. Mondtam már, láttam én, hogy belém estél, mint vak ló a gödörbe. Nincs ezen mit szégyellni, hiszen bombanő vagyok… - röppent ki a szerény nyilatkozat a mosolygós ajkak közül.
- Hát… igen – nyögte a megszólított.
- Komolyan?
- Izé… megyek!
- Nem mész! – dörrent rá a fiúra Ayame, aki erre vigyázzállásba vágta magát. – Mégsem engedhetlek el üres kézzel… - mondta egy fokkal szelídebben, majd lehajolt, benyúlt a szoknyája alá, és csípőjét párszor jobbra-balra himbálva, letornázta magáról az alsóneműjét. Utána felegyenesedett, s a tágra nyílt szemű-szájú legény elé lépve így szólt:
- Parancsolj. Tedd csak el. Ha pedig esetleg el is hívnál valahová egyszer, állok elébe. Csak könyörgöm, ne légy ilyen töketlen…
- Ö…
- Rendben, menj csak. Vagy szeretnél még valamit?
Kankuro a zsebébe gyömöszölte a piros, csipkés alsóneműcsodát, és egy hatalmasat nyelt. Majd megfogta Ayame arcát, szájára tapasztotta az övét; egy pillanattal később pedig sarkon fordult, és torka szakadtából üvöltve a kórház felé szaladt. „Hát ezt meg mi lelte?” – tűnődött a szakácsnő. „Csak nem került a számra egy kis csípős paprika? Na mindegy… remélem, még visszajön. Kicsit félénk, kicsit kuka, de azért egész aranyos.”

Shikamarut szólította a természet. Már egy ideje ébren volt, és az alvó Temariban gyönyörködött; de kénytelen volt megszakítani az új hobbiját, és elsántikálni a mellékhelyiségbe. Mikor megkönnyebbülve visszafelé indult, a szobájuk felől ismerős hangok ütötték meg a fülét. Álmai asszonya vitatkozott valakivel.
- Azonnal? Jaj ne… csak egy perc, az este még itt volt!
- De Temari, muszáj, ne vacakolj már, megyünk és kész!
- Csak egy pillanat, tényleg…
A félig gyógyult lábú zseni ebben a minutumban lépett be a kórterembe.
- Mi baj? – kérdezte a testvérpártól.
- Megint ránk szálltak – nyögte felé fordulva Temari. A szája erősen sírásra görbült.
- De kik? – kérdezett vissza Shikamaru.
- Az Akatsuki…
- Na jó, most már indulás! – türelmetlenkedett Kankuro.
- Menj előre, mindjárt jövök – szólt a lány.
- De…
- Menj!
A Homokfaluból jött ninja futólépésben indult a kórház előtti szabad térség felé, Temari pedig a döbbent Shikamaruhoz lépett, és megszorította az egyik kezét.
- Mennem kell – mondta. – Más körülmények között szívesen maradnék, de nem hagyhatom magára az öcsémet…
- Tudom – válaszolta a fiú. – Tudunk segíteni?
- Nem hiszem… túl sok most a dolgotok, nem tudtok rövid idő alatt összeszedni egy gyors és ütős csapatot…
- Sajnos igazad van – hangzott a felelet. – Csak egy dolgot, mielőtt elmész…
- Igen?
- Nos… szeretném tudni… remélhetek? Úgy értem, a kettőnk dolgában… de kellemetlen ezt ilyen időszűkében megtárgyalni… de tudnom kell.
- Ez már rég túl van a remélős kategórián, Shikamaru – mondta Temari. – Inkább bíznod kellene… mondjuk abban, hogy viszontlátjuk egymást valamikor. De ha lesz még lábam, és mozgatni is tudom, visszajövök ide, miután elintéztük a támadókat.
- Legalább engem vigyetek magatokkal. Egy pillanat alatt elkészülök…
- Nem, nem jöhetsz. Túlságosan féltelek tőlük. Ég áldjon – zárta rövidre a társalgást a lány, és egy újabb kézszorítás mellett arcon csókolta szíve választottját. Aztán pedig a fivére után szaladt.

Shikamaru egy másodperc hezitálást követően a lány után sietett… amennyire a lába bírta. Mire a kórház bejárata elé ért, már csak azt a pillanatot csípte el, ahogy a fából épült óriásmadár a levegőbe emelkedik, hátán szállítva a homoki testvéreket. Temari még felé intett a levegőből… viszonozta a gesztust, és a gyümölcsös széléig sétálva, szemével követte a távolodó repülőalkalmatosságot. Fortyogott benne a düh. „A rohadt életbe… nem hiszem el. Mindenhol az Akatsukiba botlunk. Meggyilkolták Asumát, árvává tették a gyermekét… lerombolták a falunkat… az összes környező vidéket megtámadják… megölték Temari öccsét is, csoda, hogy életre tudták kelteni… és elragadják tőlem a nőmet. Ez már több mint kellemetlen… mégis hogy lehet ilyen kibaszottul udvariatlannak lenni?! Megöl a méreg! Bár pusztulna el az összes nyomorult, tetves, alávaló disznó… de majd teszek róla, hogy úgy legyen.”

Idegességét úgy vezette le, hogy teljes erőből beleütött egy növendék gyümölcsfába. A vékony fácska kidőlt a roppant erejű ütéstől… Shikamaru pedig elindult, hogy Shizunéval rendbe rakassa a frissen eltört ujjait. Miközben a doktornőt kereste, terveket kezdett szövögetni az Akatsuki felszámolására.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.