Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. Hajnalban

 

A kelő nap sugarai megvilágították az épülőfélben lévő falut. A lakosság java része jóízűen húzta a lóbőrt, míg néhány ninja éberen őrködött. Tsunade sátrában némi mozgolódás támadt; Tonton éhesen röfögött, és orrával bökdösni kezdte Shizune lábszárát. A doktornő egy széken aludt, fejével támasztva az asztal sarkát. A nógatásra hamarosan felébredt, és kótyagosan igyekezett rájönni, hol is van éppen. Miután nagyjából betájolta magát, az előző este történéseit próbálta az emlékezetébe hozni. A másnaposság kínzóan marta a gyomrát; átkozta is saját ostobaságát, amiért hirtelen felindultságában többet ivott a kelleténél. Kezében még mindig szorongatott egy darab papírt… ez indította el tegnap a szakéval átitatott kényszerpályán. A lapon a Kakashi könyvében talált számsor megfejtése állt. A doktornő szépen elrendezve, egymás alá írta a kérdéses oldalszámokat, melléjük pedig az első mondatot az adott könyvlapról. Az eredmény valahogy így festett:

16. oldal: „Soha többé ne hagyj engem egyedül!”
81. oldal: „Hiányoztál, amíg távol voltam.”
82. oldal: „Igenis létezik olyan, hogy férfi és nő közti barátság… csak olykor szexbe fullad.”
101. oldal: „Zajosan kattogott az ágy a két felhevült test alatt.”
137. oldal: „Ugyanúgy szeretlek, mint annak idején!”
159. oldal: „Nagy keblek húsz évesen, nagy derékfájás, mikor ötven vagy.”
213. oldal: „Eleinte meg akartam kérni a kezed, de rájöttem, hogy úgyis visszautasítanál… magadra vess, ha vénlány maradsz, kellett neked makacskodni.”

A mondatok első betűjét a doktornő bekeretezte, és az ezekből kapott szót a lap aljára írta. A következő végeredményre jutott: SHIZUNE.

Nem kis meglepetést okozott neki, mikor pár órája a saját keresztnevével szembesült. Az első pillanatban nem értette a dolgot… aztán viszont sikerült helyére tenni a kirakós játék darabkáit. Összehozta a fejében a névtelen virágcsokrokat, a néma futárt, Kakashi múltkori furcsa viselkedését. „És persze ott van a késés dolga” – gondolta. „Mindenki azt mondja, hogy Kakashi notórius késő, de mindig pontosan érkezik, ha Tsunade-sama hívatja. Eddig azt hittem, csak a főnök szigorúsága az oka… de mi van, ha engem akart látni, és azért vett erőt magán? Hát az nagyon, nagyon, nagyon… hú… itt van ez a megelevenedett görög szobor, és bukik rám! Micsoda fordulat… lemegyek hídba, és nyakon huggyantom magam. Viszont… picsába! Mármint úgy értem, csuda vigye el! A minap tényleg túlzásba vihettem a nyomulást… azóta nem is láttam. Még a könyvét se kereste. Mi van, ha elijesztettem? Jaj ne már, ez nem fair… mindig kitolok magammal. Katasztrófa, egész egyszerűen katasztrófa… kicsúszik a kezemből a szerelmi életem, pedig már éppen úgy tűnt, hogy valakinek komolyan tetszem. Francba! Muszáj innom valamit…”

Shizune valóban úgy is tett, ahogy elgondolta. Egyszer Naruto elárulta neki, hogy Tsunade a melltartójában tartja a dugi szakéját, így az itóka beszerzésével sem volt gond. A búfelejtés meglehetősen jól sikeredett; a másfél órával később belépő Iruka-Anko párost gyakorlatilag nem is vette észre a kapatos doktornő.

Kiba, Akamaru és Shino a gyümölcsös mellett haladtak el. Mivel a sérüléseik nem voltak túl súlyosak, máris befogták őket járőrözni. Minden csöndes és kihalt volt, így az unalmas perceket beszélgetéssel ütötték el.
- Figyelj csak – kezdte Kiba.
- No?
- Azon gondolkodtam, miért vagy ilyen búvalbélelt a napokban. Ne mondd, hogy a kisautó az oka… inkább visszaadom a pénzed, csak ne legyél ennyire savanyú.
- Nem, nem a kisautó a gond – vallotta be Shino.
- Inkább az a kis szemüveges, vörös hajú eladócsaj a játékboltból, nemde? – tapogatózott indiszkréten a kutyás fiú.
- Hm… na jó, ráhibáztál. A bogárhátú-modell csak ürügy volt.
- És? Alakítottál valamit? Randi? Smár? Tapi?
- Nem, semmi ilyesmi. Egyszer el akartam hívni valahová, de nem állt kötélnek. Kicsit fura volt… mintha tartott volna tőlem.
- Ezen nem is csodálkozom – mondta Kiba. – Hogy bízhatna benned, ha soha nem látta az arcod? De most komolyan, haver… évek óta nem tudom én sem, hogy nézel ki. A büdös életbe nem fogsz becsajozni, ha nem húzod elő a búrád a hat réteg lepedő alól.
- Nem szívesen mutatkozom fedetlen fejjel.
- Na de miért?
- Hát… - kezdte az álarc-bajnok nagyot sóhajtva – irtózatosan pattanásos a pofám…

Csapattársa teljesen elhűlt, és döbbent arcot vágott.
- Öregem… nem mondod, hogy csak ennyi a baj?
- Csak? – vágott vissza mérgesen Shino. – Ha te ezt el tudnád képzelni…
- Ugyan már, nem lehet annyira vészes! – csitította a kutyatulajdonos.
- De, nagyon is komoly a dolog.
- Akkor mutasd meg egy dokinak.
- Már mutattam Inonak.
- És? Nem tudott segíteni rajtad?
- Nem – hajtotta le a fejét a kérdezett. – Igazából én segítettem rajta.
- Hogy érted? – pislogott értetlenül Kiba.
- Hát… tartottam a haját, amíg hányt – morogta kedvetlenül Shino.

Néhány percig szótlanul bandukoltak tovább, mikor az Inuzuka fiúnak mentő ötlete támadt.
- Te Shino!
- Hm?
- Mutassuk meg a pattanásaidat a nővéremnek!
- Miért pont neki?
- Tudod, az ő arcbőre is rémesen festett kamaszkorában, de valahogy kikúrálta magát. Talán ő az embered… végül is láthattad, milyen jól fest mostanság.
- Mondasz valamit. Ha a nővéredre néz az ember, fel sem merül benne, hogy csúnya is lehetett valamikor.
- Hé – hunyorított gyanakvóan Kiba – azért rá ne hajts nekem! – mondta, és mutatóujjával szelíden megfenyegette a csapattársát.

Hinata békésen szunyókált az ágyában. Álmában olykor-olykor kimondta szerelme keresztnevét, és bőséges nyálfolyamot zúdított a párnájára. Tenten elnézte, ahogy a lány alvás közben boldogan mosolyog, és azon gondolkodott, hogyan lehet valaki akkora pancser, mint Naruto. Az izgalom ugyanis nem hagyta pihenni az éjjel, és nem talált jobb elfoglaltságot. „Istenem, itt van ez a csodaszép lány, és majd eleped azért a szerencsétlen szellemi rövidgatyáért. Hogy lehet az a fiú ennyire bamba? Ha én lennék a helyében, úgy ugranék rá Hinatára, mint gyöngytyúk a meleg takonyra.” Gondolatait megszakította egy halk, a szomszéd szoba felől érkező zaj. Mintha a tolóajtó csusszanását hallotta volna… utána pedig lépteket. Halkan, hogy az alvót fel ne ébressze, elhúzta a szobájuk nyílászáróját, és kilesett az udvarra.

Izgalomba hozták a látottak. Neji annál a kis melegvizes medencénél állt félmeztelenül, ami tegnap estefelé került az udvarra. Hanabi már a házuk felépítésekor rágta érte Yamato fülét… de csak közvetlenül azelőtt sikerült rávennie a rögtönzött építészt a plusz munkára, mikor nővére és annak vendége hazaértek a közfürdőből. Tenten a hasára feküdt a résnyire nyitott ajtó mögött, nehogy észrevegyék. Aggodalma fölöslegesnek bizonyult; a fiú végig háttal állt neki, miközben megszabadult az alsóruházatától. Csak egyetlen pillanatra fordult vele szembe, amíg ledobta az összehajtott nadrágját… de ez is komoly pirulásra késztette a lányt. „Szűzanyám…” – gondolta. „Ez aztán a komoly fegyverzet. Azt hiszem, ezzel igen mély benyomást tudna tenni rám… rajtam… izé… és akkor még nem mondtam semmit. Igazából egy ekkora szerszámmal simán agyon lehet ütni egy kisebb fajta lovat is…”

Neji hirtelen megszólalt.
- Észrevettelek. Bújj elő, ne leskelődj.
Tenten halkan felnyüszített. Szégyellte magát, amiért illetlenül viselkedett, de még jobban bántotta, hogy nem tudja folytatni a kellemes tevékenységet. Állandó tanácsadója viszont kiváló lehetőségeket látott a kínos szituációban. „Nem gond, anyuskám!” – duruzsolta a kisördög. „Dobd le a rucidat és csücsülj az ölébe, úgyis rád férne egy kis fürdés a tegnapi cigánykerekezés után. Ha ügyesen riszálod amit kell, simán vállalni fog egy alvázmosást… sőt! Talán némi dugulás-elhárítás is összejön! Harcra fel, kisanyám, elő a látnivalókkal!” Persze a lány nem volt olyan bátor, hogy komolyan fontolóra vegye a pajzánabbik énjétől kapott tanácsokat. Helyette azon törte a fejét, hogy hogyan fogja kimagyarázni magát.

Már nyitotta volna a száját, hogy elnézést kérjen, mikor váratlan dolog történt. Az udvart övező kerítés fölött megjelent egy szőke hajkorona, aminek aljához egy idétlenül vigyorgó fiú volt csatlakoztatva.
- Bocs, Neji – kezdte a másik kukkoló.
- Mit keresel itt? – förmedt rá a Hyuuga.
- Hinatával szeretnék beszélni – hangzott a válasz.
„Nocsak…” – gondolta Tenten. „Miből lesz a cserebogár… már kezdtem leírni a srácot, de csak kiderült, hogy nem teljesen hülye. Igaz, hogy egy kicsit lassú, viszont legalább úgy tűnik, tudja mennyi kettő meg kettő.”
- Hinata alszik – mondta Neji hűvösen. – Hajnal van, te idióta.
- Tudom – válaszolta Naruto. – Akkor megvárom, míg felkel.
- Nem várod meg – jött az ingerült válasz. – Csak egy hajszálon múlt, hogy az unokahúgom életben maradt a kis magánszámod után. Majdnem meghalt miattad, felfogtad te ezt egyáltalán? Húzz el innen, nem akarlak látni…
- Hinata talán akarna… - próbálkozott Naruto.
- Ha így lenne, talán már találkoztatok volna!
- De én… legalább hagyd, hogy bocsánatot kérjek tőle… - mondta a szőke fiú, és szomorúan lehajtotta a fejét.
- Írj neki levelet – ajánlotta Neji. – És meg ne lássalak még egyszer a környékünkön, mert széthasítalak. Meg egyáltalán! Tartsd magad távol tőle, úgy legalább nem érheti őt baj. Most pedig takarodj.

Naruto már nem is válaszolt az utolsó mondatra. Lassan leereszkedett a kerítésről, hátraarcot csinált, és elporoszkált. Vigasztalhatatlan volt, mert úgy érezte, Nejinek van igaza. Kedvetlenül rugdosta félre az útjába eső kavicsokat, és azon gondolkodott, vajon mikor lesz újra alkalma Hinata közelébe jutni.

Tenten félig csodálta Neji határozottságát, félig pedig haragudott rá. „Istenkém, hát mi lesz itt? Szerencsétlen Hinatának még az unokabátyja is keresztbe tesz, ráadásul nem is rossz szándékból, hanem szeretetből. Ezt a pofára esést… nem lennék szegény lány helyében…” – gondolta, miközben behúzta az ajtót. Visszasomfordált az ágyához, és leült. Állát a tenyerébe hajtotta, és számolgatni kezdte, hányszor hangzik el a szobatárs szájából a „Naruto-kun”. A tizenötödiknél nagyot sóhajtott, s közben egy szó jutott az eszébe: „Szegénykém!”.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.