Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. Esti tea

 

Bár késő éjszaka volt, a Hyuuga-rezidencián mégsem aludt mindenki. A főcsalád elsőszülött leánya és vendége kint ültek a kertben, és halkan beszélgettek. Tentennel madarat lehetett volna fogatni, olyan jól sikerült az estéje… a terv, amit Hinata kieszelt, még a vártnál is jobban működött.

A nap folyamán a két lány a faluban tartózkodott. Segítettek a felújítási munkálatokban, tettek-vettek, sétálgattak. Még Kurenai-senseijel is összefutottak, és a nő megengedte, hogy fülüket a pocakjára téve, meghallgassák a kicsi szívverését. Jót nevettek, mikor a mozgékony lurkó bokszolni kezdett, lepofozva Hinatát az anyja hasáról. Késő délután pedig ellátogattak a fürdőbe, hogy „pezsegjenek” egy kicsit a többi ismerős társaságában. Ez a számításuk nem jött be… egészen kihalt volt a medence, csak Moegi és egy barátnője lubickoltak csöndesen, az egyik sarokban gubbasztva. Hinata kicsit zavarba jött, mikor észrevette, hogy a kisebb lányok milyen irigykedő pillantásokat küldenek az idomai felé. Jobbnak látta nyakig merülni a forró vízbe, és rájuk sem nézni. Tenten finoman oldalba bökte.
- Ne légy már ilyen szemérmes… - csacsogta. – Tudod, még én is csak most vettem észre, hogy milyen csinos vagy. Nem is értem, hogy egy ilyen lány hogy maradhat udvarló nélkül. Egymást taposnák a fiúk a küszöböd előtt, ha néha levennéd azt az undok pulóvert…
- Jaj, ugyan már – pirult el a megszólított, és idegesen tördelni kezdte a kezét a víz alatt. – Ki akarna olyan sok fiúval randizni…
- Vagy úgy – somolygott hamiskásan Tenten. – Nos, ha már választottál egy hozzád való lovagot… egy szőke herceget kék szemekkel, teszem azt… hát akkor is kezdeményezőbbnek kéne lenned, hogy felhívd magadra a figyelmét.
Hinata rémülten pislogott a beszélgetőpartnerére.
- N-ne beszéljünk erről, kérlek… - dadogta. Közben pedig azt gondolta: „Bagoly mondja verébnek…”
- Bocsáss meg, Hinata – mondta a másik lány, miközben két kezével megfogta a tűzpirosra gyúlt orcákat. – Nem akartam célozgatni, vagy sértegetni téged. Csak kicsit elszaladt velem a ló… ez minden.
- Nem haragszom – kapta meg a választ. - És szeretnélek téged meghívni, hogy ma este is aludj nálunk… persze csak ha nincs ellenedre… és hogy lásd, tényleg nem neheztelek.
- Köszönöm, boldogan! – csapott le a lehetőségre Tenten, majd vidáman dúdolgatni kezdett.

Mikor esteledni kezdett, a lányok hazafelé vették az irányt. A kellemes fürdőtől megélénkülve, energikusan lépdeltek a Hyuuga-ház irányába. Hinata azt tanácsolta Tentennek, hogy hagyja leengedve a haját; bízott benne, hogy ez a húzás felkelti majd Neji figyelmét is. A lánynak tetszett az ötlet; neki is eszébe jutott, hogy ez a kis stílusmódosítás esetleg pozitívan befolyásolhatja a szívügyei alakulását.

A ház kihaltnak tűnt, mikor beléptek; nyilván mindenki a saját szobájába vonult pihenni. Így Hinata feltűnés nélkül foghatta be vendégét, hogy segítsen neki teát főzni a konyhának kinevezett, tágas helyiségben. Előbb azonban még útba ejtette a szobájukat, és elővarázsolta az eldugott növénykészletet. Tekintettel a család viszonylag nagy létszámára – és az alkalmi kerítőnő ravasz tervére – három adag forró innivaló is készült. Amíg Tenten az utolsó forrázattal bajlódott, vendéglátója elvitte az első kör nedűt a családtagok egy részének. Mikor pedig visszajött, ügyesen elterelte a lány figyelmét, és beleszórta a még szükséges összetevőket a Nejinek szánt teavízbe. Tulajdonképpen egy kicsit meg is toldotta a hozzávalók listáját; az elkészült ital így gazdagabb lett egy íztelen, de rendkívül potens hatóanyaggal, ami kissé szókimondóbbá teszi az embereket. Már évek óta Hinata főzte otthon a teát mindenkinek, és sokféle növényt kipróbált. A most felhasznált, apró, bordó színű levelek jótékony hatását is eközben fedezte fel, néhány hónappal korábban.

Mialatt Tenten leszűrte az utolsó főzetet, Hinata összekészített két tálcát, poharakkal és a teának való nagyobb csöbrökkel. Majd vendégéhez fordult, és elosztotta a feladatokat.
- Én elviszem ezt a tálcát Hanabiéknak, te pedig kapd fel a másikat, és fuvarozd el Nejinek, légy szíves… - mondta ártatlan, „véletlenül sem tudok semmit semmiről” üzenetű arckifejezéssel, és meg sem várva a választ, kislisszolt a konyhából.

A faképnél hagyott lány nem tudta, örüljön-e a hirtelen jött, édeskettessel kecsegtető lehetőségnek, vagy inkább bosszankodjon azon, hogy vendéglátója nem akar vele teázni. Végül megvonta a vállát, és semleges hangulatban vonult Neji szobája elé a tálcával. Az ajtó előtt persze már másképp érezte magát… kicsit remegett is a térde, miközben hármat koppantott, hogy bebocsátást kérjen.
- Szabad – érkezett az engedély a szoba belsejéből.
Tenten nagy levegőt vett, és belépett. A fiú igencsak meglepődött, mikor meglátta, ki a „behatoló”.
- Ö… szia – bökte ki egy kis hezitálás után. – Nem is tudtam, hogy még itt vagy…
- Csak a teádat hoztam be – mondta a lány, és fancsali képet vágott. – De elmegyek, ha zavarlak.
Neji érezte a lány válaszából, hogy sikerült lehangolnia őt. Rájött, hogy az előbbi kijelentése félreérthető volt, így sebesen pörgetni kezdte a gondolatokat a fejében, hogy mihamarabb kijavíthassa a bakit. „Mondj már valamit, te ökör! Vagy csinálj valamit! Itt a nagy lehetőség, ő jött el hozzád, és egyedül vagytok. Ne legyél már töketlen, baromarcú! Viselkedj férfi módra, és támadd le, de kurva sürgősen! Egy ilyen lány nem lesz sokáig szabad…” Ökölbe szorult a keze az utolsó gondolat okozta félelem miatt; még a pupillái is kitágultak. Nem mert tovább habozni, kimondta az első dolgot, ami az előbbieken kívül az eszébe jutott.
- Dehogy zavarsz… bocs az előbbiért. Igazából úgy akartam mondani, hogy… izé… hogy már remélni sem mertem, hogy még itt vagy nálunk…

A lánynak tetszett a válasz; föl is derült az arca tőle. „Ez most komoly?” – gondolkodott. „Vagy csak a szokásos udvariasság? Hm… valami azt súgja, érdemes lenne utánajárni…”
- Akkor maradsz? – puhatolózott óvatosan a fiú.
- Igen – válaszolt Tenten csengő hangon, és letette a tálcát a földre. Majd ő is leült, szemben Nejivel. Tekintve, hogy a szobában még nem volt asztal, illetve szék, nem is adódott volna más lehetőség.

A szoba tulajdonosát megcsapta valami ismerős illat.
- Mondd csak, milyen tea ez? – kérdezte.
- Igazából nem tudom – kapta meg a választ. – Hinata gyűjtötte a hozzávalókat, én csak megfőzni segítettem. Miért?
- Tetszik az illata. Olyan, mint amilyet édesapámmal ittam mindig. Épp csak egy kicsit más… mintha lenne benne rózsa, vagy ilyesmi.
- Hát, a rózsaillatról én tehetek – szólalt meg a lány. – Tudod fürödni voltam az unokahúgoddal, és némi hajbalzsamot is bevetettünk… annak az illatát érezheted a tea mellett. Figyelj csak – mondta, és kezével meglibbentette a haját, hogy a fiú felé mozgasson vele egy kis levegőt.

Neji elámult. Elbűvölte a kecses mozdulat. Egy pillanatra nyitva felejtette a száját is, de hamar kapcsolt, és reagált a felszólításra. Bár egy darabig még a látottak hatása alatt volt.
- Ö… igen, ezt éreztem. Egyébként nagyon szép vagy így… - csúszott ki a száján.
- Hogy mi? – csodálkozott el Tenten.
- Jaj… izé… mármint úgy értem, jól áll a leengedett frizura… - próbálkozott egy gyenge mentéssel a fiú, de nem volt túl határozott a hangja. Emellett látványosan el is pirult. Beszélgetőpartnere látta a zavarát, és bátorságot merített belőle. Úgy határozott, ideje támadni, hiszen ennél jobb alkalmat keresve sem találna… így miközben töltött egy-egy csésze teát, mosolyogva megjegyezte:
- Most nem vagyunk edzésen, vagy küldetésen, Neji. Nem fogok haragudni, hogyha lányként kezelsz. Sőt… hálás lennék érte…

A fiú úgy érezte, sarokba szorították. Felcsigázta a lány utolsó mondata, de nem tudott azonnal válaszolni neki. Néhány percig szótlanul szürcsölte a forró italt, és ez a szünet elég volt arra, hogy fel tudja venni a beszélgetés fonalát.
- Tudod – mondta – én azért a küldetéseken is szoktam ám igyekezni. Például ha én vállalom az éjszakai őrködést, akkor te másmilyen ébresztést kapsz, mint a többiek.
- Igen, tudom – válaszolt elmélázva a megszólított. – Gai-senseit és Leet általában bokán szoktad rúgni, nekem pedig megsimítod a vállam…
- Aha…
- …vagy az arcom – fejezte be a szándékosan félbehagyott mondatot a lány, és egy ravasz mosollyal toldotta meg a félreérthetetlen hangsúlyt.
- Öh… izé…
- Na mi az? Meglepett, hogy észrevettem? Hát igen… néha már ébren voltam, mikor megkaptam a reggeli cirógatást.
- Az… az nem is cirógatás volt, csak amolyan kíméletesebb fajta ébresztés. És igen, azért kaptad, mert lány vagy – dörmögte Neji kissé durcásan az orra alatt. A fejében viszont a következő gondolatsor fogalmazódott meg: „no meg azért kaptad az arcodra, mert hát kora reggel mégis csak illetlenség volna a melledet fogdosnom. A simogatásnál meg azért maradtam, mert a puszihoz gyáva vagyok. Ez van, ezt kell szeretni.”

Valójában Tenten felnagyította a fiú „bűnét”. Neji csak néhány alkalommal keltette őt az emlegetett módon, ráadásul mindenféle hátsó szándék nélkül… pusztán kedves akart lenni. A Hinata-féle igazságszérum egyértelműen bevált; az előző „szemrehányás” kiprovokálásában is megvolt a szerepe. A lány bátrabbnak érezte magát a szokásosnál, és továbbra is vezetve a beszélgetést, sokat kezdeményezett. Végül Neji is feloldódott annyira, hogy Tenten megkaparinthassa végre az áhított, reményt adó emléket. Nem egy új emlék született, hanem – hála a tea okozta beszédességnek – kiegészült egy régi.

- Mondd csak, Neji…
- Igen?
- Emlékszel arra a küldetésre, amelyiken eltalálta a bal lapockámat egy kunai?
- Igen, emlékszem rá. Úgy hét hónapja lehetett – mondta a fiú. Akaratlanul is gyanakvó arcot vágott, mert nem értette, hová tart a társalgás.
- Van néhány dolog, amit megkérdeznék… tudod, miután elájultam, elég homályos a sztori.
- Persze, kérdezz csak – válaszolt Neji.
- Szóval… az rémlik, hogy te hoztál haza.
- Igen, bevittelek a kórházba. Idáig stimmel.
- Ha minden igaz, harminc kilométeren át cipeltél egymagad…
- Nem volt az olyan sok… és mivel ilyen csinos vagy… mármint izébizé… nem vagy túl sok kiló, így aztán nem is volt olyan nagy dolog az egész – szerénykedett ügyetlenül a megszólított.
- Aha… a nővérektől azt hallottam, hogy a végletekig kimerítetted magad, és alig bírtak összekaparni – mondta ártatlanul pislogva Tenten.
- Hát egy kis izomlázam tényleg volt utána, azt elismerem…
- Amire fájdalomcsillapítót kellett adni? – vetette közbe a lány. – Mindegy… arra is emlékszem, hogy mikor a karodban vittél, néha fölébredtem, és beszéltél hozzám. Mit mondtál?
- Nem hozzád beszéltem – ismerte be lehajtott fejjel a fiú. – Imádkoztam.
- Imádkoztál?
- Igen…
- De te soha nem imádkozol!
- Tudom…
- Nem hiszel a sorsban!
- Tudom…
- Nem hiszel az Istenben!
- Tudom, na! Csak egész egyszerűen úgy tűnt, semmi mást nem tehetek érted… és minden segítséget igyekeztem megszerezni, amit lehetett. Ennyi.

Tenten egyre érdeklődőbben figyelte az elkomorodó srácot. Kezdett bízni benne, hogy valami olyasmi is kiderülhet, amire titokban vágyik… így folytatta a faggatózást.
- Mi lett azzal, aki megtámadott minket?
- Elintéztem, és ott hagytam a többieknek.
- Hogy intézted el?
- Eltörtem a végtagjait – hajtotta le a fejét Neji.
- Ez szintén nem jellemző rád.
- Igen, tudom… csak eldurrant az agyam. Ott álltál mögöttem, és elővett az az érzés, hogy helyettem talált el téged a kunai. Dühös voltam… a támadóra is, magamra is.
- Nem kellett volna magadat hibáztatnod – mondta a lány. – Én nem figyeltem eléggé – tette hozzá. Ez a megállapítás igaz is volt. Tenten ugyanis arra próbált koncentrálni azon a nevezetes küldetésen, hogy az erdős – potenciálisan akár számos ellenfelet rejtő – terepen fedezze Neji Byakuganjának vakfoltját.
- Kérdezz még – unszolta a csapattársát a fiú.
- Mikor felébredtem a kórházban, hallottam, ahogy Gai ordítozik veled a folyosón.
- Igen. Arról süketelt, hogy nem lehet csak úgy otthagyni a küldetést, meg hasonlók. De elég hamar lehiggadt, mikor Sakura elmondta neki, hogy eltört a lapockád, és hogy több napig feküdni fogsz. Aztán elég hamar kibékült velem is… még azt is mondta, hogy nekem volt igazam, és bocsánatot kért.
- Akkor jó – nyugodott meg a kérdező.
- Hát igen.
- Még egyet… - kezdett bele Tenten egy újabb kérdésbe. Remélte, hogy a válasz lesz a mindent eldöntő fordulat, így kicsit remegett a hangja.
- Szóval az jutott eszembe – folytatta – hogy másnap reggel, ébredéskor láttalak, ahogy fölém hajolsz, és csücsörítesz a száddal. Csak nem puszit kaptam?
- Ö… nem… - jött zavarba Neji. – Igazából csak az arcodra fújtam, hogy felébredj… nem bírtam kivárni, hogy magadtól kelj fel. Érdekelt, hogy jobban érzed-e már magad.
- Aha… - sóhajtott csalódottan a lány. – Talán ideje mennem – váltott hirtelen témát. – Elszaladt az idő…
- Maradj még – kérte a szoba lakója.
- Nem, tudod tényleg későre jár… és nehéz volt felidézni ezeket a rossz élményeket. Rajtad is látom, hogy elfáradtál benne. Biztos nem lehetett kellemes engem cipelni, aztán hallgatni a sensei szónoklatát. Köszönöm, hogy meséltél… jó éjt, Neji – mondta Tenten, és megfogva a kiürült ivóalkalmatosságokkal teli tálcát, az ajtó felé indult.
- Tényleg nagyon kifárasztottam magam aznap – szólt utána a fiú. – Utána még két napig nem tudtam emelni a karomat. És látod, minden szarság közül ez volt, ami a legjobban fájt… mert nem tudtam megsimogatni az arcod, pedig az lett volna az egyetlen vágyam. Tehát, kénytelen voltam fújással költeni téged, hogy lássam, jól vagy-e.

Tenten úgy érezte, hogy a szíve megáll egy pillanatra, majd nagy lendülettel ismét dolgozni kezd. Nem is gondolta át, amit tett… csak letette a tálcát, Neji elé térdelt, és két kezébe fogva imádottja arcát, homlokon csókolta őt. Azután pedig kirohant a szobából, és cigánykerekeket kezdett produkálni a kertben. Annál többre, mint amit az este folyamán kapott, egyelőre nem vágyott, hiába biztatta volna a benne élő kisördög („nyerők vagyunk kisanyám, menj vissza és dugd valamelyik cickódat a szájába!”).

Mikor elfáradt, leült a ház lépcsőjére. Az elképedt Neji a szobájában maradt, nem ment utána; Hinata viszont megtalálta. Örömében Tenten minden részletbe beavatta a lányt; boldogan osztotta meg vele az unokafivére iránt táplált érzelmeit, és az este történteket. Vendéglátója szorgalmasan bólogatva hallgatta őt, és elképedt „ó”-kat és „á”-kat hallatott az izgalmasabb részeknél – jól alakította a gyengén informált unokahúg szerepét. Egészen késő éjszakáig tartott a nagy megbeszélés. Végül Hinata megfogta az örömittas vendég kezét, és a szobájukba vezette, majd ágyba parancsolta őt. Saját, viszontagságos életébe némi boldogságot lopott az a tény, hogy a „bajtársnak” sikere volt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.