Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. Ölelés

 

Iruka kicsit neheztelt a mázolt képű idegenre. Abban nem látott semmi kivetnivalót, hogy a fiú repetát kért a ramenből, hiszen Ayame ma este is remekelt. Az viszont annál inkább bosszantotta, hogy a süldő kölyök – az újabb tál ételre való várakozás közben – a nyálát csorgatva bámulta a lány fenekét. Épp nyitotta volna a száját, hogy alaposan beolvasson neki az illetlenségért, mikor egy hatalmas erejű ütés érte a vállát, és az arcát a vendéglő pultjának taszította.
- Szevasz, Iruka! – köszönt a mozdulat mellé Anko. A vagány nőszemély nemrég érkezett vissza a küldetéséről, és az előbbi ütleget csupán baráti gesztusnak szánta. Rá sem pillantva közvetlensége kárvallottjára, az egyik székre huppant, és szóba elegyedett a tulaj lányával.
- Ayame barátném! Mondd csak, tudnál nekem egy olyan isteni finom, diétás ramen-csodát készíteni, mint a múltkor? – kérdezte, miközben kézbe vett egy pár evőpálcikát.
A szakácsnő megfordult a neve hallatán, hogy válaszoljon, de félúton megállt, és tágra nyitott szemekkel emelte mutatóujját Iruka irányába.
- Nem lesz jó… - kezdte. – Nagyon vérzik…
Anko ránézett a férfira. Valóban nem festett valami jól. A homlokvédője megvédte az arca felsőbb részét, és a fogai is mind megvoltak; az orra viszont katasztrofális állapotban leledzett. Eredeti formáját teljesen elvesztette, most leginkább egy girbegurba – esetleges hámozójának komoly potenciális kihívást jelentő – burgonyára hajazott. A színe pedig kékeslilába váltott, és ez az árnyalat a szemgödrök körül is megjelent. A legfeltűnőbb átalakulással mégis az arc közepét átszelő – jobb napokon haránt irányú és egyenes – heg büszkélkedhetett. Jelenleg bárkivel el lehetett volna hitetni, hogy maga Zorro felejtette a kézjegyét a megviselt arcbőrön. No és persze, vastag csíkokban folyt a vér a férfi orrnyílásaiból.

A nő kicsit szégyellte magát, hogy így elintézte a jobb sorsra érdemes földijét. Bűntudatosan elnézést kért, kézen fogta a sérültet, és a kórház felé kezdte húzni. A másik kezében maradt evőpálcikákat a zsebébe dugta, mielőtt beléptek az épületbe. Odabent megpróbálta előkeríteni Shizunét – akinek szakértelmét különösen nagyra tartotta – de felvilágosították, hogy az épület hátánál, egy külön sátorban találja. A doktornő ugyanis jobbnak látta, ha Danzo előléptetése után kissé „eldugja” a mesterét, így kivitte a kórházból, és egymaga ápolta.

Anko és Iruka kéz a kézben kerülték meg az óriási faházat, bár ez egyikük részéről sem volt igazán tudatos. A nőnek lelkiismeret-furdalása volt, azért húzta maga után az áldozatát, az pedig nemigen tudott ellenkezni. A sátorban végül megtalálták a keresett szakembert… de nem igazán volt fogadóképes állapotban. Részeg volt, méghozzá nagyon. Olyannyira el volt ázva, hogy magában beszélve körözött a sátor belsejében, s minden fordulónál megbotlott a méltatlankodva röfögő Tontonban.

A páros kisétált a sátor elé, ahol a bűnbánó merénylő beszélgetést kezdeményezett.
- Figyelj, Iruka… tényleg sajnálom az orrod.
- Ugyan hagyd, már nem is fáj olyan borzalmasan…
- Jaj Istenkém… ugye azért megmaradsz? Annyira bánt… nos, az a legkevesebb, hogy megpróbálok segíteni rajtad, végső soron magam is konyítok valamicskét az orvosláshoz. Már csak az a kérdés, hogyan fogjak bele – kezdett el hangosan töprengeni a nő. Néhány percig csöndben volt, és a nyelvét kidugva koncentrált. Aztán felderült az arca, evőpálcikáit a háta mögött a kezébe fogta, és alattomos támadásba lendült.
- KUKUCS! – kiáltotta el magát hirtelen, nyakáig felrántva a felsőjét. Méretes, csipkés fehérneműbe bújtatott mellei lebénították Irukát, annyira, hogy a száját is nyitva felejtette. Anko csak erre várt. A pálcikákat egy gyors mozdulattal az orrjáratokba tolta, mintegy kisínezve azokat. Majd a férfi ordításával mit sem törődve, kívülről, kézi erővel egyengette ki a megviselt szaglószervet. Dolga végeztével kirántotta és elhajította a használt evőeszközöket, és megengedett magának egy elégedett mosolyt.
- Így ni. Most már jó lesz – szólt a többszörös testi sértés elszenvedőjéhez. – Persze azért jó lenne, ha megmutatnád valamelyik dokinak is, de nagyjából kiigazítottam a törést. Ja, és itt a fájdalomcsillapítód – fejezte be monológját egy cuppanós puszival, és megigazította a felsőjét.
- Óh… kösz… akkor én… talán megyek, lefekszem… - préselte ki magából a szavakat a páciens. Megfordult, és tétova léptekkel elindult az egyik forrás felé, hogy pihenés előtt még lemossa az arcáról a vért.

Későre járt. A meszes képű Hold és a felvidult erőszaktevő a távolodó Irukát nézték. Anko agyába villámként hasított egy gondolat. „Basszus. Basszus! Valamit nagyon elnézek… ez így nem oké. Hogy lehet, hogy Iruka egy laza hátbaverést sem bír hárítani? Jó, nem egy Hokage szintű harcos, de akkor is, ő az egyik legjobb oktató az Akadémián. És most az előbb, egy ilyen amatőr mellkidobós trükkel sikerült lefegyvereznem… itt valami bűzlik nekem. Nem vall rá ez a bénázás, nagyon nem. Baj van, méghozzá elég komoly. Ez itt nem az igazi Iruka… kém van köztünk.”

Nesztelen léptekkel osont a férfi után, a megfelelő pillanatra várva. Ahogy a partizán lehajolt a vízhez, hogy megmossa az arcát, elkapta a grabancát, és egy fának taszította. Kését a nyakának szegezte, és nekilátott a rögtönzött kihallgatásnak.
- Szóval, hadd halljam, ki vagy?
- De Anko… mi van veled? Hányszor akarsz még megverni az este? – értetlenkedett a gyanúba keveredett úriember.
- Ugyan, hagyjuk ezt. Rájöttem, hogy nem Iruka vagy. Szűntesd meg a technikát, és fedd fel a valódi arcod. Ha nem teszed, átvágom a torkod. Akkor úgyis kiderül, hányadán állunk.
- Jesszum pepi, de hát én vagyok az! Kölyökkorunk óta ismersz, ne csináld már…
- Kapsz egy esélyt, mielőtt kinyírlak. Lássuk, mennyire vagy ügyes fiú… mondj valami olyat, amit nem tudhat rólam senki, aki idegen! Ha sikerül, megfontolom hogy életben hagyjalak. Húsz másodperced van.
A férfi komoly gondban volt. Tudott egy meglehetősen jó választ, de tartott tőle, hogyha kimondja, éppen amiatt gyilkolja meg a vérben forgó szemű nőszemély.
- Na? Kibököd végre, tubicám?
- Hát…
- Akkor, ennyi!
- Állj! Megmondom… szóval van egy… van egy tetoválás… a bal popsidon…

Anko leeresztette a kést. Elhűlve bámult az előtte álló, félig vérbe fagyott illetőre.
- Iruka… ez tényleg te vagy. Senki más nem használna olyan szót, hogy „popsi”, és főleg nem velem kapcsolatban. Nahát… megint csak elnézést kell kérnem. Vagyis dehogy! Az anyád picsáját! Megkukkoltál, te büdös disznó! Szatír! – kiáltotta, és sípcsonton rúgta a gyerekkori barátot.
- Nem kukkoltam – nyöszörgött Iruka. – Akkor láttam meg, mikor a fürdőben ünnepeltél a barátnőiddel… nemrég, a szülinapodon. A lányok a levegőbe dobáltak téged, én meg éppen ott mentem el, ahol alacsonyabb a kerítés. És hát… mikor hallottam a sikítozást, azt hittem, baj van, odanéztem… és megláttalak a levegőben, no…
- Vagy úgy – nyugodott le kissé a felbőszült nő. – Ahogy mondod, tényleg lehet benne valami… szóval mégis csak ott járunk, hogy én kérjek bocsánatot. De tudod, tényleg úgy tűnt, hogy nem te vagy! Mégis hogy dőlhettél be egy ilyen olcsó trükknek, mint az előbbi?

A kérdezett lehajtotta a fejét. Nem igazán szeretett volna válaszolni. Beletúrt a hajába, és a lábbelije elejét figyelte szorgalmasan. Talán egy perc telhetett el így, mire Ankonak leesett a tantusz.
- Basszus Iruka… én… tetszem neked? – szögezte neki a kérdést.
- Hát… izé…
- Na de… mégis mióta?
- Öhöm, nos… tulajdonképpen… kamaszkorom óta… - érkezett a felelet a még mindig lehajtott fej szájából.
- Jesszusom! – hüledezett a nő. – Legalább mondhattad volna, ennyi idő alatt…
- Mégis minek? – kérdezett vissza dühösen Iruka, miközben fölemelte a tekintetét. – Egyáltalán, még csak alkalmam se volt rá… szinte minden héten mással jártál. Ha engem, Kakashit meg Ebisut nem számítjuk, minden korunkbelivel összeszűrted a levet. Még olyanokkal is, akiket azelőtt a barátaimnak tartottam.

A nő érdeklődve nézte a feldúlt férfit. Motoszkált benne egy kérdés, amit föl kellett tennie.
- Na és… azért szakítottad meg ezeket a barátságokat, mert velük jártam… helyetted?
- Azért ne nézz ekkora seggfejnek. Nem hiúságból, vagy sértődöttségből rúgtam össze velük a port. Hanem azért, mert rosszul bántak veled.
- Istenem… te szeretsz engem, tényleg szeretsz… - állapította meg felvillanyozva Anko, miközben valószínűtlen árnyalatú szemeiben megcsillant az öröm.
- Ilyet én nem mondtam – jött a dacos válasz. – Azt sem állítom, hogy lehetetlen volna, de maradjunk csak abban, hogy tetszel.

Anko tanácstalan volt. Nem tudott mit kezdeni az imént hallottakkal. Ambivalens érzések rohanták meg, ahogy Irukára pillantott. Szeretett volna bocsánatot kérni amiatt, amit a férfinak az ő hibájából át kellett élnie; de már így is a folytonos szabadkozás jegyében telt az este. Másrészről viszont az alteste kellemes meleget keltő, izgatott dorombolásba fogott. Még fél perc, és már tudta, melyik késztetésnek kell engednie… és remélte, hogy az eredmény fölülmúlja majd a legszívhezszólóbb „ne haragudj”-ot is.

Egy lépéssel közelebb ment a férfihoz. Nyelvével kicsit megnedvesítette a mutatóujját, és szép lassan megérintette a másik kicserepesedett száját. Óvatos mozdulatokkal kezdett körözni rajta, hogy újra puhává varázsolja.
- Anko… te most incselkedsz velem? – csodálkozott Iruka.
- Aha… - vigyorgott a kérdezett. – Légy szíves és maradj csöndben, hogy sikerrel is járjak…
Néhány kör után már elégedett volt az előbbi akciója eredményével. Lábujjhegyre állt, és finoman kóstolgatni kezdte az immáron lágy ajkakat, először a fölsőt, utána az alsót. Időnként megszakította a kellemes tevékenységet, és fölnézett, kutatva a másik tekintetét. Úgy látta, hogy Iruka még nincs meggyőzve… ezért elhatározta, hogy tovább lép.
- Segíts be egy picit – súgta. Bal kezével a másik jobbjáért nyúlt, és beügyeskedte a férfi tenyerét a nadrágja és az alsóneműje közé.
A „csel” hatott. A férfi azonnal feladta az ellenállást, ahogy megérezte ujjaival a nő bugyiján terpeszkedő, meleg, nedves foltot. Miközben egyre bátrabban viszonozta a kapott csókokat, érezte, hogy józan eszét eltompítja a régen áhított gyönyör ígérete, és tudatlan ösztönlénnyé zsugorodik. De nem bánta, dehogy… átvette a kezdeményezést. Levette Anko ballonkabátját, és a földre terítette. Ezután a kabátra fektette a nőt, és lecibálta róla a nadrágját, a bugyival együtt. Majd a lábai közé hajtotta a fejét, és óvatosan becézgetni, csókolgatni kezdte a vérbő szeméremajkakat. Miközben nyelvével egyre alaposabb felfedezéseket tett a forrongó terepen, kezei szinte maguktól indultak fölfelé, hogy a nő felsője alá bújva felkeressék az izgulékony mellbimbókat. Anko áramütésszerű orgazmust élt át. Egész testét bejárták az öröm hullámai; kéjes sóhajjal túrt bele partnere hajába, lábait pedig összekulcsolta a nyaka körül, ügyelve persze arra, nehogy megfojtsa őt. Úgy döntött, ismét kezébe veszi az irányítást. Most ő tessékelte Irukát a kabátra, eltávolított róla minden zavaró ruhadarabot, és fölé térdelt. Előre hajolt, és harapdálni kezdte a nyakát. Kicsivel később hátranyúlt, hogy kezével segítse méltó helyére a meredező hímtagot, és csípőjét körkörösen mozgatva, egyre mélyebb behatolásra ösztönözte a férfit. Mikor elfáradt, felsőtestét hátra döntötte, kezeivel a másik bokáin találva biztos támaszt. Most hullámzó mozdulatokkal próbált örömet okozni, hajlékony testével kígyókat is megszégyenítve vonaglott a nyögdécselő partner ölében. Láttatni engedte egész, kívánatos testét, csillogó szemeitől egészen a tettek mezejéig. Az őrületbe kergette Irukát… így pedig nem tartott, nem tarthatott sokáig az aktus. Csak néhány perc, csak még néhány lökés, és mindkét fél kielégülten, boldog arccal rogyott a földre.

Miután pihegett egy kicsit, Anko felállt Iruka mellől, és elkezdte felhúzni a ruháit. A férfi megdöbbenten pislogott, majd némi indulattal a hangjában, megkérdezte:
- Mégis mit gondolsz, hová mész?
- Óh, bocsi… ne vedd magadra. Nagyon jó volt veled, komolyan. De csak rövid időre jöttem haza a küldetésemről. Tudod jelenteni akartam a Hokagénak, de nem tudtam, hogy már Danzo az, és hozzá nem sok kedvem van. Ezért inkább máris elindulok… fel kell hajtanom valahogy Kabutót.
- Hát a halál istene húzza bele a rongyba tekert, kékeres, bedurrant, köpcös, ráncos, huzagolt faszát a Kabuto picsájába, ha engem kérdezel – kelt ki magából a férfi.
- Iruka… - hüledezett a nő. – Te nem szoktál csúnyán beszélni…
- Valóban nem. De tudod, azt hogy nálam jobb képű vagy izmosabb fiúkat választottál, soha nem tettem volna szóvá, ha nem provokálod ki. Az viszont mocskosul dühít, hogy egy senkiházi ellenséged kedvéért is itt hagynál.
- Iruka, én…
- Nem, Anko. Én legalább szeretlek… parancsolj, kimondtam. Leszel kedves velem aludni ma éjjel. A kis szaros barátunk várhat még pár órát.
A dialógus után ő is felöltözött, kézen fogta a szeretett nőt, és elvezette az átmeneti szállásra. Anko szó nélkül, rajongó tekintettel rá-rá pislogva sétált mellette. A legfelső emeletre mentek. Yamato munkássága nyomán aznap sok új tömbház épült, így teljesen egyedül voltak. Kiválasztottak egy ágyat, és egymás mellé feküdtek. Iruka átölelte szíve választottját, csókot nyomott a homlokára, és megnyugodva, hogy nem fog tőle elszökni, hamarosan álomba merült.

Anko éberen figyelte a szunnyadó férfit. Úgy érezte, ma éjszaka nem csak a lágyékát lakatták jól. Életében először tapasztalhatta, mit jelent a feltétel nélküli elfogadás. Az az élménye támadt, hogy a kar, amely rajta nyugszik, megfogja, és kiemeli abból a pokolból, amibe Orochimaru taszította; és szédítő sebességgel húzza őt az ég felé. Korábban sosem kapott valódi érzelmeket… szinte senkitől. A férfiak kihasználták és eldobták, csak addig voltak kedvesek, amíg ágyba nem bújt velük. A nők mosolyogtak rá, de a háta mögött szajhának titulálták, még a gyerekeiket is tiltották tőle. A munkatársak elismerően szóltak róla, de soha nem avatták a bizalmukba. Végül már azt hitte, hogy nem is ember, mindössze egy árnyalak, egy céltábla, amely csak az ellentétes indulatok metszéspontjában létezik. De most… egy óvó tenyéren ülve, madártávlatból látta az apró pontokká zsugorodott gondokat; és lehetőséget kapott arra, hogy ha kíváncsian lábujjhegyre áll, betekinthessen a Mennyország ablakán. Annyi év óta először érezte, hogy ő is az Isten teremtménye… nem pedig Orochimarué.

Most még nem tudta biztosan; most még csak sejtette. Sejtette, hogy a mellkasában érzett melegség az, amit úgy hívnak: szerelem. A szerelem; a természet humorából és jóságából font páratlan ajándék, ami életben tartja az emberi fajt. A hullámok csókjába rejtett erő, ami idővel meglágyítja a sziklákat is. A lélek erejéből táplált, ki nem alvó tűz, melynek melege két ember számára is elég. A napfény színébe írt dallam, a porszemek tánca a szélben; a mosoly a Mindenható arcán. Gyermeklétünk védtelenségének küldötte a felnőtt világban; a halálfélelem ellen küzdő legdélcegebb harcos; a leleményes plasztikai sebész, aki láthatatlanná teszi a test és lélek ráncait. A túlzott kiszolgáltatottság fenyegető réme, s mégis egy súlytalan, de törhetetlen mellvért, amely mögött védelemre talál a reszkető szív.

Hálásan pillantott Irukára, s közelebb húzódott hozzá, miközben gondolatban azt üzente neki: „Éveken át csöndben szenvedtél, pedig senki nem kért rá. Vigyáztál rám a távolból, és ma éjszaka megadtad nekem, amit hallanom kellett. A saját kínjaid árán vásároltad meg számomra a megváltást. Remélem, az álom enyhíti a fájdalmadat, szelíd egyetlenem… örökké hálás leszek, amiért sebezhetetlenné tettél.”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.