Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. Éhség

 

Kankuro lába elzsibbadt a sok üléstől. Egész álló délután a konohai ninják között volt, hogy minden információt begyűjthessen az Akatsukiról. Miután a megbeszélésük véget ért, felállt, és egy kis sétával igyekezett elűzni talpaiból a kellemetlen bizsergést. A gyomra is hangosan követelőzni kezdett… reggeli óta nem kapott ellátmányt, a tízórai, ebéd, uzsonna is kimaradt. Az egyik fáról gyümölcsöt szakított, megtörölte a ruhája ujjával, és beleharapott. Emésztőszervei hangos ujjongásba kezdtek, a fiú pedig Temarit kereste a szemével. Kikerült a látóköréből a délután, de sebaj… legalább egy kis anyáskodástól megszabadul, amíg a szökött nőszemély előkerül. Szedett még a gyümölcsből, és tovább falatozott. Később eszébe jutott, hogy talán valami meleg étel is teremhet a lassanként újjáépülő faluban. Így, miután kortyolt néhányat az egyik forrás friss vizéből, szorgalmasan szórva szét a lerágott gyümölcsök maradványait, felfedezőútra indult.

Ezalatt a kórházban új fejlemények adódtak. Shikamaru örömmel vette észre, hogy Temari mosolyog alvás közben. A lánynak minden oka megvolt erre, hiszen nagyon kedves álmot látott: egyik kiscicájával játszott a szobájában. A csöppnyi jószág hálásan dorombolva és a gazdi lábát nyalogatva viszonozta a törődést. Temari rövidesen beszélni kezdett álmában.
- Ejnye Lustikám… ott nem szabad! Ez csiklandoz! De cicuska… az nem nyalóka, már mondtam neked. Elég legyen! Ha tovább nyalakodsz, visítani fogok…
Csiszolt elméjű barátunk úgy horkant fel meglepetésében, mint az orron ütött paripa. „Menten behorpad a homlokom. Ez a lábai közé álmodja a beszélőkémet” – vigyorodott el kajánul. „Szó se róla, nem kellene hat lóval húzni, ha lenne ilyesmire lehetőség… csak hát először a szívébe szeretnék bejutni, a bugyijában turkálni utána is ráérek.” Közben lefelé kalandozott a tekintete, majd a nadrágján megállt, miközben megemelt szemöldökkel azt gondolta: „Nini, sátrazik a kiskrapek. De jó, hogy fecskét vettem föl boxer helyett!”. Hasra fordult, hogy eltakarja nemesebb részeit az esetleg arra járók elől, majd vidám mosolyát megőrizve – közel két nap ébrenlét után – hamarosan álomba szenderült.

Rövid keresés után Kankuro megtalálta a vendéglőnek kinevezett bódékat. Mindegyik előtt lézengett egy-két vendég, kivéve a legszélsőt. Itt egy fehér ruhás lányt látott, aki rögtönzött gólyalábakon imbolyogva, egy „Ichiraku” feliratú táblát próbált kiszögelni a bódéja felső gerendájára. „Nem lesz jó” - gondolta a fiú. „Ezek a törött fűzágak nem fogják megtartani a súlyát”. Halkan a lány mögé lépett, és két kezét könyékben behajlítva, terpeszállásban várta a „repülő vendéglátós” című előadást. Nagyon jól ismerte a különböző faanyagokat, így szinte másodpercre meg tudta jósolni a baj kezdetét jelző reccsenés idejét. Arra viszont nem számított, ami azután történt…

Temari fáradtan ébredt. Eleinte nem is sejtette, hol van. Ahogy azonban felsejlettek benne a délután gyűjtött emlékképek, rájött, hogy valószínűleg a gyengélkedőn köthetett ki. A Nap lassan égi sétájának végére ért; most a faágak között bekukucskálva, a lánynak ajándékozta ragyogó mosolyát. Mivel hunyorgásra volt kényszerítve, hősnőnk nehezen vette észre, hogy nincs egyedül a szobában. Néhány perc után mégis kiszúrta a szomszéd ágy lakóját, és szíve csücskére ismert benne. Elnézte, ahogy a foltosra pofozott arc békésen elnyúlik a párnán, és arra gondolt, mit fog tenni, mikor a fiú felébred. Szeretett volna odafeküdni mellé, de egyelőre túl gyengének érezte magát a mozgáshoz. Amíg erőt gyűjtött, a sors fintora lehetővé tette, hogy ő is hallhassa, hogyan beszél álmában a lelkitársa. A fiú azt álmodta, hogy édesanyjával vitatkozik, aki reggel költögetni próbálja, és az Akadémiára küldi. Persze Temari csak azt hallhatta, amit a fiú mond; az édesanya szövegét nem.

A gólyalábon egyensúlyozó lány felsikoltott, mikor a jobb talpa alatt eltörött a stabilnak hitt fűzfadarab. Kezeivel nagy ívben hadonászva próbálta elkerülni a földre esést, miközben először kissé hátra, majd derékszögben előre dőlt. Legutolsó mozdulata nyomán rövid szoknyája egészen a feneke közepéig húzódott fel. Ezután a bal gólyaláb is megadta magát, újabb sikolyra késztetve használóját, aki rövid, de annál látványosabb zuhanással helyezte magát Kankuro karjaiba.
- Jaj… ó… izé… köszönöm, uram! – kezdte a hálálkodást a megmentett.
A segítőkész ninja mintha nem is hallotta volna az előbbi szavakat. Üveges tekintettel, mereven állva bámult a semmibe. Az sem volt képes kibillenteni merengéséből, hogy az elégtelenül rögzített cégtábla – a föld felé siettében – egy cuppanós csókot nyomott a feje búbjára. Gondolkodása arra az egyetlen információra szűkült be, aminek az előbb jutott a birtokába. „Tangát visel…”

Shikamaru élénk szópárbajba kezdett álombéli anyjával.
- Idegesítő nőszemély, hagyj aludni… „na de fiam, ideje felkelni, elkésel az iskolából”… de nekem most nincsen kedvem hozzá… „tessék szépen előbújni az ágyból, aztán nyomás a gyerekekhez a suliba”… túl korán van még a gyerekekre gondolni… „de muszáj, ne csacsiskodj már, kisfiam”… mi az, hogy muszáj, miért lenne muszáj… „azért muszáj, mert te vagy az oktató, hülyegyerek…” – a párbeszéd többi része hangtalanul zajlott le a fiú fejében.
Temari persze pont ugyanúgy félreértette a hallottakat, mint korábban a fiú az ő szavait. Máris sokkal vitálisabbnak érezte magát. „Úgy látom, gyerekeket még nem akar, de ottalvós buliba azért meghívna… no persze, tényleg korai lenne még a családalapításon törni a fejünket. Azért az meglep, hogy a malackodáshoz is lusta. De majd segítek én a dolgon, csak kerüljön végre a lábaim… hihi, mármint a kezeim közé…”
Szeretett volna ébren maradni még egy kicsit, de az eddigi rövid pihenés kevésnek bizonyult. A délután jobban kimerítette, mint korábban akármi más… így szépen lassan feladta a küzdelmet az ólmos fáradtság ellen, és visszaaludt.

Kankuro csak állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. A megmentett lány először kezével integetett a szeme előtt, majd az arcát is a fiú látóterébe tolta, és mosolyogva így szólt:
- Föld hívja szamuráj urat! Hahó! Most már letehetne!
A fiú magához tért, és elengedte a zsákmányát. Aztán hátra nézett, fölvette a cégtáblát, a szöget és a kalapácsot, és egy pillanat alatt megoldotta a lány helyett a problémás feladatot. Dolga végeztével pedig leszegte fejét, és nekiállt a talpán hintázni. Csöndben maradt, elmélázgatott; de a hálás vendéglős nem hagyta békén.
- Szerintem a megmentésem örömére összetegeződhetnénk. Jó? Nos… hallgatás, beleegyezés. Akkor ezt meg is beszéltük. Az én nevem Ayame.
Kankuro még mindig nem tudott megszólalni. „Tangabugyi…”
- Elárulod a tiéd? – érdeklődött a lány vidáman nevetve, csípőre tett kézzel.
- Ja… el – jött meg a fiú hangja. – Kankuro a nevem.
- Nahát, külföldi vagy? Hát persze, látom a homlokvédőn – mondta Ayame. Majd sokkal sejtelmesebb stílusra váltva, hunyorítva tovább faggatózott: - Mondd csak… nem vagy véletlenül… éhes?
- Ööö… de, igazából rettentően. Azért is indultam el, hogy keressek valami vendéglőt, aztán megláttalak, és…
- Belém szerettél. Mi sem természetesebb – vigyorgott elégedetten a szakácsnők gyöngye. Miután pedig bezsebelte a váratlan kijelentésért járó elképedt arckifejezést, hangosan nevetni kezdett. Aztán karon fogta döbbent megmentőjét, és leültette a pult elé, az egyik székre. Hamarosan zavarni kezdte, hogy a fiú pislogás nélkül, halálra vált tekintettel néz rá. Hogy kicsit oldja a zavarát, tovább beszélt hozzá. - Na lássuk… cserébe a megmentésemért, főzök neked valami finomat. De hogy ne unatkozzak közben, elvárom, hogy szóval tarts – jelentette ki komoly képpel.
- Ö… jó – egyezett bele a megszólított.

Az étterem tulajdonosa épp a falu óvóhelyén tartózkodott, és Iruka segítségével igyekezett beszerezni a még szükséges alapanyagokat, eszközöket. Munka közben a két férfi vidáman beszélgetett.
- ...és képzeld, Iruka, valami alávaló merénylő éjszaka ellopta a teáskannánkat. Fogadok, hogy megint a konkurencia. Nem bírják elviselni, hogy a falu hősének az én szerény kis vendéglőm a kedvence – mesélte az öreg Ichiraku széles mosollyal.
- Bizony – vigyorodott el a beszélgetőpartner is. – Ha majd elvégeztünk minden szükséges előkészületet, elcsábítom a mi Naruto barátunkat egy óriási ramen-zabálásra. Persze meghívom, még ha egy teljes havi fizetésembe is kerül – tette hozzá elégedetten.
Miután összepakoltak egy nagy adag nyers húst, tojást, illetve evőpálcikát és egy új teáskannát szereztek, terhükkel megrakodva visszaindultak a falu irányába.

Kankuro elnézte a bódé belsejében hajlongó, szorgalmasan dolgozó lányt. Mindkét könyökét a pultra támasztotta, állát a tenyerébe illesztette, és a fejét kicsit oldalra fordítva, gyermekien ábrándos arckifejezéssel, jókedvűen elmélázgatott. Még a lábát is lóbálta a pult alatt, mint az óvodások a buszon.
- Nem vagy valami bőbeszédű – rázta fel merengéséből a szakácsnő.
- Ö… nem – nyögte ki a megszólított.
- Hát, elég egyedi a stílusod. Nem mondhatnám, hogy ledumálod rólam a bugyit…

Homokfalu ügyeletes Casanovája nyitva felejtette a száját. Úgy érezte, valami nagyon nem stimmel vele. „Egész egyszerűen nem értem magam. Nem csinál semmi különöset, én mégse tudom értelmes szóra nyitni a pofám. Közvetlen, aranyos, hálálkodik nekem és főz rám. És tangája van… ez most hogy jött ide? Azt hiszem, ez már a vég. Nem ettem rendes ételt tegnap óta, bizonyára ez sütötte ki az agyamat. Lássuk csak, mit is szeretnék enni… igen, lerántott bugyit fokhagymagerezd-körítéssel! He?! Ez egyre romlik. Remélem, hamar elkészül a kaja, különben a seggébe harapok… BASSZUS! Hát ez reménytelen. Valaki hívjon papot! Itt már nincs mit tenni, végem van, annyira nagyon végem…”

Gondolatmenetét a megérkező Irukáék szakították félbe. Üdvözölték őt, amit viszonzott. Megkönnyebbülten vette észre, hogy elméje tisztább lett a két férfi társaságában. Hamarosan aztán a ramen is elkészült. Kankuro és Iruka kapta meg az első adagot. Megköszönték Ayame fáradozását, és mohón hozzáláttak a vacsorához.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.